A hosszú béke ára

Írta: Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai szakértő

Nem lehet elégszer emlékeztetnünk magunkat: Európa és benne Magyarország, eltérő okokból ugyan, nincs felkészülve egy modern háborúra. Egy olyan eseményre, amit hetvenhét év béke után immár nem zárhatunk ki.

amelyek legalább annyira szükségesek szabadsága megőrzéséhez.

A témában megkerülhetetlen teoretikus, Carl von Clausewitz egyik kevesebbet idézett, de frappáns mondása szerint a háború célja akaratunk rákényszerítése az ellenségre. Ha ezt kiegészítjük Napóleon megállapításával, aki a szellemi és a fizikai erők jelentőségének arányát három az egyhez tette, már adódik a következtetés, hogy a fegyverek mellett forgatóik elszántsága is kiemelt fontossággal bír.

A vietnámi háború lezárultának huszadik évfordulójára 1995-ben Hanoiba látogatott Robert McNamara volt amerikai védelmi miniszter. Találkozott korábbi ellenfelével, Võ Nguyên Giáp tábornokkal, és állítólag azt mondta neki: „Minden jelentősebb össze­csapást megnyertünk”, amire a történet szerint ez volt a válasz: „Igaz, de egyben mellékes is. A háborút végül elveszítették.”

Bár az előző rendszerben a kommunizmus győzelmeként állították be, a vietnámiak számára ez a háború a sokadik hódítóval szembeni, egyben függetlenségük, szabadságuk eléréséért vívott küzdelem utolsó állomása is volt, amelyet hárommilliónál is több halott árán értek el.

Az Európai Uniót a második világégés pusztítása után az a gondolat hívta életre, hogy soha többet ne legyen háború a kontinensen. Ezt a nemes elképzelést azonban mostanra egy olyan szélsőséges, valóság­idegen és agresszív ideológiává sikerült eltorzítani, amely már a kultúránk alapjait fenyegeti. Nem a pacifizmus eszméjével van baj – amely manapság úgy pereg le hirdetőiről, mintha ott sem lett volna –, hanem a túlzásba vitelével.

Ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évek erőfeszítéseinek ellenére

És itt nem csak arra a bődületes, a józan ésszel szembemenő pusztításra gondolok, amely 2010-re egy gyenge expedíciós erővé redukálta a Magyar Honvédséget – aminek következtében nem egy szomszédos államban arról beszélhettek, hogy beülnek egy tankba és eljönnek Budapestre. Hanem arra, hogy már az előző rendszerben megindult az a folyamat, amely miatt – a kisszámú hagyományőrző hősies küzdelme ellenére – alig ismerik dicső katonai hagyományainkat. A több százezernyi, milliónyi hősi halott, akinek köszönhetően mi, az onogurok leszármazottai végre tudtuk hajtani azt a hőstettet, ami kevés lovas nomádnak sikerült: letelepedni és működőképes államot létrehozni.

Az egyetlen jogos és igaz háború a honvédő háború. A mindenkori háborús fenyegetések ellen pedig nemcsak a fizikai, hanem a Napóleon szerint háromszor fontosabb szellemi, illetve morális síkon is fel kell készülnünk. Hazugság az az állítás, hogy legyen bármi, a NATO majd megvéd. Egyrészt előírás, hogy az országoknak harminc napra elég készlettel kell rendelkezniük, amit jelenleg számos tagország nem képes teljesíteni. Másrészt mi magunk vagyunk a NATO – amely nem avatkozott be, amikor két tagja, Görögország és Törökország konfliktusba került Ciprusnál. Harmadrészt:

A hagyományok újjáépítése és a fegyverek hatékony kezelésének elsajátítása sokkal tovább tart, mint az eszközöknek a létrehozása, bár az európai vezetésnek az orosz–ukrán háború kirobbanása óta tartó ügyetlenkedését látva még ebben sem lehetünk biztosak. Ami ennél azonban akár háromszor fontosabb, az az, hogy ki és milyen hozzáállással, elszántsággal kezeli a fegyvereket.

És itt nagyon jelentős Európa lemaradása. Remélhetőleg még nem futottunk ki az időből, és fel tudunk készülni arra az új helyzetre, hogy a kétarcú római isten Janus templomának kapui kitárulnak – jelezve ezzel, hogy a béke véget ért.

Reményt adhat azonban, hogy Európa-szerte egyre több konzervatív kormány kerül hatalomra, és ha számuk eléri a kritikus tömeget, az számottevő változásokat hozhat ezen a területen is.

Fotó: Mariupol látképe az ostrom után (AFP)