Orbán kirabolta az országot
Mit gondolnak, hány évet érdemelnének és hányat fognak kapni mindazok, akik ebben rész vettek, akik ebben segítettek?
Miért lehet érdekes egy régi bostoni polgármester tevékenysége Orbán Viktor, a politika iránt érdeklődők és az elemzők számára? Utánajártunk.
Kacsoh Dániel és Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban.
Vajon tényleg a putyini hatalomgyakorlási módszereket másolja Orbán Viktor? – tűnődhet el az ember mostanában, ha túl sok ellenzéki nyilatkozatot olvas. Valójában Magyarországon – mint arra több elemző, köztük Csizmadia Ervin is rámutatott – pártpolitikai értelemben úgynevezett predomináns pártrendszer alakult ki, nem először. Sőt, a politológus szerint mióta pártok és választások vannak hazánkban – azaz a 19. század közepe óta –, valójában ez a magyar demokrácia fő modellje. Így volt a dualizmusban a Tisza-féle Szabadelvű Párt vagy épp a Horthy-korban a Bethlen-féle Egységes Párt idején is. Ennek lényege, hogy a többpártrendszerben van egy meghatározó, a többinél sokkal erősebb, domináns formáció, amely szélesebb körű támogatottsággal bír az ideológiai szimpatizánsi körnél, és úgymond képviseli a nemzeti ügyeket. Támogatottsága és befolyása akkora, hogy önmagában testesíti meg a konszenzust, azaz nincs szükség arra, hogy más pártokkal megegyezzen. 2010 óta újra ez a helyzet áll fenn, és 2022. április 3-a óta még egyértelműbb.
Ez az elemzés persze csak a pártrendszert érinti, nem a hatalomgyakorlás módszertanát. Az Orbán-kormányok időszakát legárnyaltabban talán Körösényi Andrásnak és szerzőtársainak a kissé körülményes Az Orbán-rezsim – A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata címet viselő kötete igyekszik megfogni, mely épp a hibrid rezsim fogalmával szemben született meg.
A jobboldali kormányok időszakát, illetve Orbán Viktor politikusi személyét számtalan könyv elemzi mind jobbról, mind balról a szimpátiától az utálatig, az érdemi társadalomtudományos műtől a komolytalan fröcsögésig. Ez már önmagában impresszív jelenség, és mutatja, hogy a Fidesz és a miniszterelnök politikai teljesítménye – és persze nem kevésbé politikai álláspontja – minden szempontból az érdeklődés középpontjában áll.
Nem csak az Orbán-rendszerről szóló könyvek érdekesek azonban. Amikor a kormányfő olyan képet posztol a Facebookra, amelyen látszik az asztalán tornyosuló könyvhalom, vagy épp csak egy kötet fekszik odavetve, az újságírók előszeretettel próbálják kitalálni, miért érdekes neki az adott kötet. És elolvasván természetesen igyekeznek belőle megérteni a kormányzat felfogását és működését. Vagyis időről időre téma a magyar médiában, mit olvas Orbán, mely művek elég érdekesek ahhoz, hogy tanulmányozásukat beiktassa sűrű napirendjébe a kormányfő. Ilyenek voltak Yuval Noah Harari izraeli történész munkái vagy épp Yoram Hazony izraeli professzor A nacionalizmus erénye című kötete. A hazánkba látogató külföldi konzervatív közírók, professzorokis rendszerint jó élményként számolnak be az Orbánnal való találkozóikról, lenyűgözi őket a miniszterelnök olvasottsága és mondanivalójának mélysége.
Egyesek régóta kissé bombasztikusan az Orbán-rendszer Bibliájaként (a kifejezés az Index 2014-es, a kötetről szóló cikkében tűnt fel először) emlegetnek egy kötetet, amelyre mostanában kevesebb figyelem jut, a baloldalon viszont félelemmel vegyes tisztelet – vagy épp gyűlölet – övezi. Amikor e sorok írója be akarta szerezni a kötet angol nyelvű változatát, 150 dollár körül adták volna. Most viszont megjelent magyarul az Alapjogokért Központ és az MCC Press gondozásában. Tilo Schabert német politikatudós, a UNESCO volt főtitkára Boston Politics című kötetéről van szó, mely Kevin White, a Bostont felvirágoztató polgármester tizenhat évéről szól. Miért lehet érdekes az 1968 és 1984 közt regnáló bostoni városvezető működése Orbán Viktor és a politológusok számára? A válasz az alcímben rejlik: A kreatív hatalomgyakorlás művészete. A Boston Politics nem arról szól, milyen intézkedésekkel virágoztatta fel White az északkeleti nagyvárost, azaz nem a szakpolitikáit mutatja be, hanem azt, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy megvalósítsa a tervezett szakpolitikákat, ez pedig a hatalompolitika. Hiszen ha nincs akaratátvitel, nincs szakpolitika sem.
Adódik a kérdés: mi a szerző mondanivalójának lényege, amit leszűrt Kevin White és mások hatalomgyakorlási módszereiből? Schabert azt mondja, White az alkotmányos keretek biztosította összes lehetőséget kihasználta hatalma növelésére, elment a falig, s létrehozott egy „második kormányzatot”, azaz a formális hivatali struktúrát egyrészt telepakolta a saját embereivel, másrészt a saját emberei egy láthatatlan kormányzatot alkottak. Formális, látható pozícióik sokszor azt szolgálták, hogy egy másik, bizalmi feladatot, sőt árnyékmunkakört teljesítsenek. Vagyis White kiépített egy, a bostoni városháza intézményrendszerét átszövő személyi hálót, amit a hatékony kormányzás zálogának tekintett. Ez a személyi háló nem volt állandó, a polgármester folyamatosan rotálta az embereket, párhuzamos pozíciókat hozott létre szándékosan ütköző és nem teljesen tisztázott jogkörökkel, a hálót és belső mozgásait pedig rajta kívül senki nem látta át – sőt valójában még ő sem mindig. Szakpolitikai döntéseiben pedig az elsődleges szempont épp nem a szakmai volt – persze azt sem hanyagolta el, hiszen felvirágoztatta Bostont –, hanem a politikai.