1956-ban éreztem meg, mit jelent az, hogy hazafi – Melocco Miklós a Mandinernek

2021. december 15. 18:51

Mit gondol a tér szobrok általi átalakításáról, az értelmiségi szerepről, a vérzivataros magyar történelemről, Makovecz és Latinovits hiányáról, Orbán barátságáról Melocco Miklós? A 87 éves, visszavonultan élő művész mesélt lapunknak életéről, tragédiákról, küzdelmekről és az alkotásról. Nagyinterjúnk a Mandiner hetilapból!

2021. december 15. 18:51
null

Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban.

Rómában született, a kisgyerekkorát Berlinben töltötte. Emlékszik valamire ezekből az időkből?

Rómából nem, Berlinre viszont tisztán emlékszem. Apám az MTI-nél volt újságíró, nyolc nyelven tudott, így ide-oda helyezték. 1939-ben jöttünk Magyarországra, tehát nagyjából négyéves voltam, amikor Németországban éltünk. A mai napig emlékszem az utca nevére – a Regensburger Straßén laktunk –,és le tudom rajzolni a lakás alaprajzát is.

Miért jöttek haza?

Hitler miatt.

1939-ben azért kellett eljönnünk Berlinből, mert Hitler szemében a legutáltabbak az értelmiségiek voltak,

a szüleim pedig ebbe a csoportba tartoztak. Magyarként élni Berlinben, pláne olasz névvel, nem volt szerencsés. Vannak tiszta emlékeim Berlinből, elfecsegem, mert korrajz. Szemben velünk volt egy idős bácsi fűszerüzlete. Emlékszem, épp lent voltunk nála a bátyámmal, amikor bejött egy apánkszerű felnőtt – értelmiségi lehetett, mert úgy öltözködött –, és elkezdte a rekeszeket kidobálni az ablakon. A nagy kirakatüveg csörömpölve ripityára tört. A bátyámmal nagyon féltünk, ijedtünkben még sírtunk is. Azonnal hazanyargaltunk. Akkoriban csak németül tudtam, magyarul nem, így arra még emlékszem, hogy a szatócs megkérdezte az urat, miért teszi ezt vele, húsz éve nála vásárol, és soha nem csapta be őt. Erre az úr azt felelte: „Nekem a legrosszabb, de meg kell tennem”, azzal kidobott még egy rekeszt az utcára. Amikor a bátyámmal hazaértünk, otthon elmeséltük, mire apánk csak annyit felelt: „Biztos ma is beszélt valahol.” Ma már tudom, hogy Hitlerre érthette. Ilyen körülmények közül jöttünk haza Magyarországra.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád

Az olasz szál honnan jön a családba?

Olasz és német felmenőim vannak. Az apai nagyanyám az egyetlen színmagyar a családban.

Tehát előbb beszélt németül, mint magyarul.

Igen. Volt valami a magyar értelmiségi magatartásban akkoriban, egyfajta tisztességes viszonyulás ahhoz a helyhez, ahol az ember élt. Mivel annyira kicsik voltunk, hogy éppen akkor kezdtünk beszélni, németül kezdtünk el tanulni. Mindenki németül beszélt, a szüleim is. De emlékszem, hogy tetszett a magyar nyelv, mert mindig olyan volt, mintha szavaltak volna.

Attól, hogy a szavak elején van a hangsúly, határozott szónoklatnak tűnt a lágyabb, kántáló német hangzáshoz képest.

1956 óta magyar – mondta egyszer. Miért, előtte mi volt?

Azelőtt európai értelmiségiek voltunk, akik utálják a szovjeteket. A társaságban majdhogynem büszkék voltunk arra, hogy nincs is köztünk magyar nevű: Steingassner, Lungagnini, Seenger és Melocco – ez volt a baráti kör.

Először huszonegy évesen, 1956-ban éreztem meg, mit jelent az, hogy hazafi.

Otthon aztán azért felejtettünk el gyorsan németül, és kezdtünk el magyarul beszélni, mert egy idő után a német ellenszenvessé vált a nácizmus miatt. Itthon viszont béke volt, ide jöttek nyaralni a német katonatisztek, itt nem tapasztaltak fasizmust, Magyarországon nyugalom volt. Nem voltak tüntetések, kirakatbetörések, rendes élet volt, folytatódott a Horthy-korszak stabilra megépített békebeli élete.

A Stefánia útra költöztek. Ligeti Miklós szobrász közelében laktak, aki nagy hatást gyakorolt önre. Miatta lett szobrász?

Ez akár kézreálló magyarázat is lehetne, de nem. Igaz, hogy sokszor voltam nála a kertben, és az is igaz, hogy Ligeti Miklós nagyszerű szobrász volt, de akkoriban én ezt még nem fogtam fel. Arra viszont emlékszem, hogy elhittem, amit csinált. Ő készítette például Anonymus bronz­szobrát, amiről nem tudni, ma hol van. Egy darabig ott ült a Városligetben. Budapest jelenlegi vezetőségétől biztosan nem fogom megkérdezni, mi lett vele, vagy megkérni, hogy helyezzék vissza a helyére. Karácsony Gergellyel én nem állok szóba, ha jön egy épeszű főpolgármester, annak majd szólok. A Stefánia úton egyébként nagyon jó lakásunk volt. Remek környék. Volt a közelben, a Népstadiontól nem messze egy téglából épített víztorony, amit lebontottak a kommunizmusban, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen működött, és szép is volt.

Akkor biztosan azért bontották le, mert szép volt. Nem szerették a szépet…

Nem rossz gúny! (Nevet) Lehetséges. Vagy talán ez is része volt a „múltat végképp eltörölni” gondolatnak.

Egyházi iskolába járt – ez akkoriban bátor tettnek számított. Érte emiatt bármiféle megkülönböztetés vagy bántás?

Nem, tudniillik a piaristák egy év szünet után visszakapták a tanítási jogot és az épületeik nagy részét is. A piaristák gazdagok voltak, volt hatvanezer holdjuk. De nem ültek a pénzükön, hanem jóra használták, ebből a gazdagságból építették fel a középiskolák hatvan százalékát annak idején Nagy-Magyarországon.

A piaristákat nem vegzálták azokban az időkben?

De igen, csak volt egyfajta árnyalás. 1948 augusztusában a hatalom elhatározta, hogy államosítja az iskolákat, és miután a magyar középiskolák hatvan százaléka piarista volt, két héten belül kiderült, hogy jóformán nem maradnak tanárok. A pesti piaristáknál, ahová ezerháromszáz diák járt, maradt három tanár. Két civil: a tornatanár és a rajztanár, valamint a blöff, hogy nálunk nincs is ideológiai elnyomás, a hittantanár, akinek reverendában kellett hittanórákat tartania. Ez volt a kirakatpolitika. Így végül egy év után a piaristák visszakapták a tanítási jogokat, de az iskolát Ady Endre névre keresztelték, az igazgatói székbe pedig egy részeges hajléktalanforma fickót ültettek. „Megbízható” volt: nem volt nyilas vagy német­barát. Ez is jellemző volt a kommunizmusra:

olyan embereket ültettek pozíciókba, akiknél nem kellett attól tartani, hogy esetleg megdöntik a rendszert.

Nagyjából a tizenötödik kérdés szólt csak arról, hogy alkalmas-e egyáltalán az illető arra a posztra, amire kinevezik. Szinte minden szempont fontosabb volt az alkalmasságnál. Ahogy Jókainál lehet olvasni: „nagy barom, de jó keresztény”, itt ugyanez volt jó kommunistával.

Több interjúban félműveltnek nevezi önmagát, pedig édesapját a kommunisták műveltnek, tehát veszélyesnek titulálták. Mit ért ön műveltség alatt, amitől a Rákosi-korszak olyannyira ódzkodott?

A művelt embert nehezebb becsapni. Az értelmiségi könnyebben tud szerveződni, mint bármelyik másik társadalmi réteg. A „művelt, tehát veszélyes” fordulat valóban szerepelt édesapám ítéletének szövegében, és ez akkoriban fontos szempontnak számított. Ami a félműveltségemet illeti, a gimnáziumi években szinte semmit nem tanítottak nekünk. Hónapokig nem volt tanár, ekkor jött a mentő ötlet, a szénszünet, ami előfordult, hogy három hónapig tartott. Így teltek az iskolás éveim az államosítás után. Művelődő típusnak tartom magam, de a műveltségem csupán később innen-onnan összeszedett tudás. Rendkívül hézagos, és nem áll stabil alapon. A félművelt nem azt jelenti, hogy a felét tudja, hanem hogy csak félig tudja, tehát majdnem mindent rosszul. Ezen valamit lehet javítani felnőttkorban, de mindig érezhető lesz, hogy valami kimaradt. Miután árvák lettünk, még ahhoz sem tudtunk hozzájutni, amit otthon tanulhattunk volna egy művelt embertől. Se az iskolában, se otthon.

Rendkívül nagy károkat okozott a kommunizmus, célzott rombolásokat.

A lényeg tehát az volt, hogy az ember ne legyen művelt, ne legyen veszélyes.

Apját, Melocco János katolikus újságírót, az Új Ember segédszerkesztőjét elfogták, s az 1950-ben tartott koncepciós perben halálra ítélték. 1951-ben végezték ki. Ön tizenhat éves volt ekkor. Teljesen tudatában volt annak, mi történik?

Teljes vagyonelkobzással kezdődött, jöttek felmérni, mink van. Emlékszem, volt egy Iványi­-Grünwald-festményünk, ami nagyon sokat ért, és aminek rosszul becsülték fel az árát, majd ránk fogták, hogy hamis adatot diktáltunk be. Nem értettek ezek semmihez.

Édesapám halála kapcsán arra emlékszem, hogy úgy volt megbeszélve, aznap ő hoz reggelit és tízórait, de nem jött haza.

A szomszédoknál és apám régi barátainál érdeklődtünk, hogy nem tudják-e, hol lehet, de senki nem tudott semmit. Volt akkoriban egy szó, amit használt a magyar nép: el-vit-ték. Így végül abban a tudatban maradtunk, hogy apámat elvitték. A bátyám – aki nyugtalanabb ember volt, mint én – nekiállt érdeklődni. Azt mondták neki, menjen be a tanácshoz, ott talán tudnak valamit mondani. Amikor bent járt, a tisztviselő a név alapján fellapozott egy iratot, és közölte, ők úgy tudják, meghalt. Később előkerültek a papírjai, ahol az állt: a halál oka kivégzés. Mindezt nagypénteken tudta meg a bátyám, utólag tűnt fel nekünk is – milyen furcsán összecseng a nagypéntek és a halálhír… De hogy mikor és hol végezték ki pontosan, azt sosem tudtuk meg. Legutóbbi információink szerint 1951. február 22-én halt meg. Jóval később az Új Embernél felmerült, hogy az évforduló kapcsán nem írnék-e egy megemlékezést apámról. A cikket olvasók közül jelentkezett két öregúr, hogy cellatársai voltak édesapámnak, aki napi tizenhat órákat beszélt velük. Elmesélték, hogy ez mennyit segített nekik. Lélekben életben tartotta őket. Jótét lélekként volt apám rab.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád

Ezek szerint el sem tudták temetni?

Nem. A húgom valahogy megtalálta a Kerepesi úti temető főkönyvében, hogy melyik sírgödörben van eltemetve. Nem egyedül, többedmagával. Pontosan emlékszem, amikor először kimentünk a parcellához, eszembe jutott Petőfi egy sora: „hol sírjaink domborulnak”, ám ez a sír nem domború volt, hanem homorú. Nem domború a sír, ha nincs gazdája. Besüpped. Néha elképzelem, hogy egyszer az egyik csontvázra majd váratlanul azt mondják: ő az. Elég borzasztó ajándék lenne.

Apám halála olyan, mint egy legenda vagy mítosz: eltűnt. Kegyeletteljesebb így, hogy nincs meg.

„A diktatúrák pocsékolják a tehetséget” – nyilatkozta korábban. Származása miatt többször is elutasították a Képzőművészeti Főiskoláról. Hogyhogy mégis felvették 1955-ben?

Az első két jelentkezésemre nem is kaptam választ. Rossz káder voltam, és egyébként is kvóta volt, így alig vettek fel értelmiségi családból fiatalokat. 1955-ben valóban bekerültem, annyi változott, hogy az már Nagy Imre miniszterelnöksége után volt. Megszűntek a kitelepítések, a padlásseprések, és ugyan rövid időre visszajött Rákosi, hamar eltakarították Gerővel együtt. Utána már érezhető volt az enyhülés, már nem félt mindenki mindenkitől. Engem végül felvettek a Képzőre, de a bátyámat csak építőipari segédmunkásnak vették fel. Amikor rákérdezett, hogy miért, azt válaszolták: „Te vagy az elsőszülött, sokkal több mérget kaptál a szüleidtől.”

A főiskolára kerülése után egy évvel kitört a forradalom; tudni lehet, hogy a Képzőn is voltak ellenállócsoportok. Hogy emlékszik?

Arra emlékszem, hogy a Képzőre katonák is jártak hozzánk tanulni, mert a hadsereg kiadta parancsba, hogy néhányan végezzék el a Képzőművészeti Főiskolát, és utána kezdjenek el kultúrköröket vezetni. A tanárok meghajlottak az akarat előtt, hiszen féltek. Nem akartak Recskre kerülni. Az egyik évfolyamtársam, Kovács Béla százados így járt öt évig a főiskolára. Parancsba kapta, nem tudott semmit. 1956 furcsa történet volt. Egy idő után félni kezdtek, akik túlzottan véreskezűek voltak addig. Már korábban megijedtek, mint hogy megerősödött volna a forradalmi szellem működése. Attól féltek, hogy amit addig csináltak, azt majd velük fogják tenni.

Profik voltak, hiszen nyilas is volt köztük, a nyilasok egy része ugyanis hamar kommunista lett.

Ön is a szervezkedők között volt?

Akkoriban sok diákgyűlést tartottak, ahol egyre bátrabban szólaltunk fel. Voltam annyira izgága, hogy én is a felszólalók közé tartoztam. Amikor a ruszkik november 4-én bejöttek, berontottak a főiskola épületébe is. Emlékszem, a pincében ellenálltak a volt katonák – Csűrös Zoltán és Komondi Sándor is ott halt meg. Egészen a lenti menzáig hátráltak, de egyszer csak elfogyott a hely, és elfogyott az életük is. Hősi halált haltak fegyverrel a kezükben. Csak lepedőben tudtuk felvinni a testeket, mert géppisztollyal jöttek a ruszkik. Amerre mentek, kaszálva lőttek előre. Volt olyan ember, akiből lekvár lett. Először a főiskola udvarán temettük el őket, de onnan elvitték a testeket, mondván, nehogy már kegyhely legyen az udvaron.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád

Nem a főiskola épületében, de önt is meglőtték.

Igen, a Kálvin térnél. Noha nem volt fegyverünk, és nem csináltunk semmit, a bátyámmal minden helyszínen ott akartunk lenni. A Kálvin téren egy pótkocsis teherautó állt, nem volt teteje, tele volt ruszkikkal, akiket az Üllői útnál az Állami Biztosító épületéből időnként lőttek. Emlékszem, köd volt, és a Bástya utcából egy öregúr közeledett egy rolnival a kezében. Sötétkék csomagolópapírt vitt felgöngyölve, mert megtanulta a háború alatt, hogy azzal remekül el lehet sötétíteni az ablakot. Azt a csomagolópapírt pedig csak úgy tudta cipelni, ahogy az ember általában egy puskát visz. Láttam, ahogy átszaladt a Kecskeméti utcán, a ruszkik pedig lőni kezdtek.

Ekkor találtak el engem. Először észre sem vettem, de a bátyám rám kiabált, hogy miért megyek négykézláb.

Akkor vettem észre, hogy valóban négykézláb menekülök, hiszen átlőtték a jobb lábamat. A Magyar utcánál tudatosult bennünk, hogy mennyire vérzik, próbáltuk elkötözni. Szerencsére hamar jöttek a mentők, folyamatosan járták az utcákat, és ahol bajt láttak, ott segítettek. Sokáig nem tudtam járni, csak mankóval.

A sebesülése kompenzálására Varsóba szerették volna küldeni ösztöndíjjal, de Marosán György végül nem engedte ki önt. Miért?

Igen, Nagy Istvánt és engem sebesültként ki akartak küldeni Lengyelországba, de Marosán az egészet meghiúsította, mondván, „Gomułkának van már elég fasisztája”. Így végül nem mentem.

Amikor végzett, a teljes foglalkoztatottság jegyében azonnal voltak megrendelései. A kádári idők alatt mennyire alkothatott szabadon?

Nem igazán figyeltek oda, hogy mit csinálok. Nem firtatták. A rendetlenség néha szabadságot szül.

Egy házban laktak Jankovics Marcell-lel, akinek az édesapját életfogytiglanra ítélték. Milyen volt kettejük kapcsolata?

Majdnem barátság volt, de mást csináltunk. Jankovics Marci egy ideig szalonokat tartott a Küküllő utcai lakásán, ahová néha elmentem.

Régi úri gyerekek találkoztak, a rendszer ellenségei, akik 1956 miatt már magyarabbak voltak, mint a szüleik.

Ha a Kádár-korban úgy igazán odafigyeltek volna, a szalonja nem lett volna sem támogatott, sem tűrt, hanem betiltották volna. Egy olyan réteg kezdett kialakulni, amilyet a legtöbb parancsuralmi rendszer veszélyesnek tartott volna, de nem törődtek vele, mert ekkorra már volt egy egészséges közöny a magyar államapparátus részéről.

Egyszer azt mondta, Latinovits Zoltán és Makovecz Imre hiányzik az életéből. Miért?

Mert ez a két ember zseniális volt a maga műfajában, ezenkívül mindkettő az ország lelkiismerete volt. Helyettünk fájt nekik, ami fájt nekünk is, és ezt szóvá is tették.

Rengeteg emlékművet készített. Többnyire nem magukban álló szobrokat, hanem térkompozíciókat, ahol az alakokat körülvevő tér óriási szerepet kap.

Rájöttem arra, ha csak komoly bábukat készítek, azok úgy fognak járni, mint a budapesti szobrok nagy többsége – ott vannak, rendben vannak, de a kutya se néz rájuk. Feltűnne, ha nem lenne ott, de ha egy majdnem ugyanolyat helyeznének oda, észre sem venné senki. Ezt feleslegesnek tartottam.

Ellenben a teret átalakítani, szebbé tenni egy utcasarkot, az már komoly dolog.

„Szinte építészet” – ahogy egyszer mondta.

Így van, az emlékmű városépítészet. A székesfehérvári Mátyás-emlékmű például kilencven százalékig építészet, és csupán tíz százalékban szobor. Az építészet néha kertészet is lehet. Most épp egy ilyen munkán dolgozom. Négy jegenye fogja kijelölni a készülő alkotás helyét.

Amiatt, hogy sok emlékművet készített, ráadásul legtöbbször történelmi témában, gyakran érték vádak a másik oldal részéről, hogy Orbánék embere vagy a kormány udvari szobrásza. Mit szólt?

Azt, hogy na és! Én Orbán Viktort komoly és nagyon jó miniszter­elnöknek tartom, felnézek rá. Az „Orbán-seggnyalásom” egyébként előbb kezdődött, mint hogy ő Orbán Viktor lett. Székesfehérváron találkoztam vele először, amikor éppen faragtam valamit. Ma már szinte barátságban, szívélyes kapcsolatban vagyunk. Legutóbb, amikor Kötcsén voltunk, odalépett hozzám, és megölelt.

Egyébként egy értelmiséginek nem kell okvetlenül ellenzékinek lennie.

A szobrászat fizikai erőnlétet is követel. Bírja még?

Mostanában inkább szeretek kitalálni valamit, amit egy műhely aztán megvalósít. Már nem faragok. Két okom is van rá: egyrészt megvénültem, másrészt szerintem a lényeg az, amikor az ember kitalálja, hogy mit csináljon. Úgy kell tervezni valamit, hogy egy műhely el tudja készíteni. Mint ahogy az építész nem hord téglát, de azért a boltívnek mégsem illik beszakadnia.

Az adósságok nyugtalanítják az embert – fogalmazott. Adós még valamivel?

Hogyne, a Makovecz-emlékművel, amelynek megint csak legnagyobb része építészet, és adós vagyok még a Széna téri ellenálló, Szabó bácsi szobrával is.

Nyolcvanhét éves. Vont-e mérleget?

Megmondom őszintén, ezzel a kérdéssel nem foglalkozom. Nem hátra nézek, nem is előre, hanem közvetlenül magam elé. Az emberben öregkorára megmarad a kritikus. De a kritikust nem úgy kell érteni, hogy az, aki folyton csak a hibát keresi. A kritika feladata leginkább megtalálni a jót és a szépet.

Melocco Miklós
1935-ben született Rómában. Magyar Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrászművész. 1955-ben vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, 1961-ben végzett Kmetty János és Pátzay Pál mestereknél. 1990-től a Magyar Képző­művészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1995-től elnökségi tag.

1935-ben született Rómában. Magyar Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrászművész. 1955-ben vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, 1961-ben végzett Kmetty János és Pátzay Pál mestereknél. 1990-től a Magyar Képző­művészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1995-től elnökségi tag.

Nyitókép: Földházi Árpád 

Összesen 13 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Gyzoltan
2021. december 16. 08:06
Amint fentebb utaltam rá, rám is hatott az írás... Válogatás egy élet momentumaiból, esetenként tragikumából... De, az alattomos propaganda is jelen van a megható, ható sorok között... Nagyon is érzékletesen van kibontva a zsidó kereskedő eset, s ezzel szembe kell állítanunk az 1945 utáni időket, a sorban zsidó kormányokat, a zsidó ÁVO-val, kiket aztán Kádár mentett át a belügyminisztériumba, vagy éppen látszólag kiválva a zsidó ÁVO-ból, gazdasági vezetőként, személyzetisként teljesített további fegyelmezett szolgálatot... Mások a kultúrában találták meg a helyüket, vagy éppen a médiában emelték a fegyelmet, mely a mai napig is hat... Kijelenthetjük: meglehetősen alapos a megszállásunk...
sorivo4
2021. december 16. 03:16
A harc maga az élet és belehalni is gyönyör. Harcban halni kiváltság.
sorivo4
2021. december 16. 03:06
Azt csak harcban érezni meg, ahol élet és halál nem számít, mert egy magasabb erő vesz erőt az emberen.
annamanna
2021. december 16. 01:52
Mi lett az Anonymus-szoborral? Tud róla valaki valamit? A szobor kapcsán egy olyan cikkbe futottam bele, hogy milyen pofátlanul lopnak és hamisítanak az azeriek, és tukmálják rá másokra a saját hamisított múltjukat, szobormásolataikat: Mi köze a Rómában lemásolt, városligeti Anonymus-szobornak a perzsákhoz és Azerbajdzsánhoz? https://24.hu/kultura/2020/12/03/ismeretlen-budapest-anonymus-varosliget-roma-ligeti-miklos-azerbajdzsan-nizami-gandzsavi/#
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!