Nem engedünk negyvenhétből! – az elfelejtett ellenforradalmárok története

Alkonyi Zalán és Pap Lázár írása a Mandiner hetilapban

A magyar történeti emlékezetbe úgy vonult be a reformkor, mint a nemzet születésének időszaka, a nacionalizmus és a liberalizmus összefonódása, amely megvetette a polgári Magyarország alapjait. A liberális, reformer nemesség törvényes forradalom útján vitte sikerre a nemzet törekvéseit, majd próbálta fegyverrel megvédeni annak vívmányait. Így forrt össze a nemzeti emlékezetben a forradalom és szabadságharc,

Az 1848-as forradalom nemzeti identitásra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, de az értelmezése koronként eltér. A két háború közötti időszakban – Szekfű Gyula Három nemzedéke nyomán – elítélték a 19. század liberalizmusát, sőt úgy vélték, a trianoni békediktátumnak is az ágyazott meg. Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című, 1943-ban megjelent marxista történeti munkája pedig a reformer köznemesség és a dinasztia, valamint a „reakciós” arisztokrácia ellentétévé torzította a konfliktust. A mű nem kevesebbet állított, mint hogy a haladás pártján állók – főként Kossuth, Petőfi és Táncsics – az Ausztriától és a Habsburg-háztól való elszakadást, függetlenséget és demokráciát akartak a kezdetektől fogva.

Ahhoz, hogy az arisztokrácia ellenforradalomban betöltött szerepét megítéljük, fontos néhány szót szólni az 1846-ban megalakult első politikai pártról, a Konzervatív Pártról. Ezt olyan fiatal újkonzervatív arisztokraták alkották, akik bár el akarták űzni a feudalizmust,

Az itt politizáló magyar arisztokraták nem mind határolódtak el a március 15-ei törvényes forradalomtól, sőt többen az első felelős magyar kormány körül is vállaltak tisztséget.

A szeptemberi események azonban a konzervatívok és a Batthyány-kormány közötti ellentétek kiéleződéséhez vezettek. A bécsi konzervatív körök nyomására Josip Jela­čićot nevezték ki horvát bánnak, aki a magyar kormány kérlelhetetlen ellensége volt. A konfliktus odáig fajult, hogy a bán szeptember 11-én seregei élén átlépte a magyar határt, 21-én pedig az utolsó békülési próbálkozás is kudarcba fulladt a Balaton térségében.

Az ország élére új nádort és királyi biztost neveztek ki gróf Lamberg Ferenc személyében, akitől a harcban álló felek kibékítését remélték. Batthyány a békülés jegyében támogatta Lamberget, és azt várta a magyar érzésű altábornagy kinevezésétől, hogy a törvény korlátai közé szorítja Jelačićot és a radikálisokat, de az eseményeket már nem lehetett megállítani.

Szeptember 30-án Görgei Artúr a horvátokkal való kollaborációval vádolta meg Zichy Ödön grófot, majd ki is végeztette, miután megtalálták nála Jelačić kiáltványainak számos példányát. A kiáltványt egyébként gróf Apponyi György és báró Jósika Sámuel egykori udvari kancellárok fogalmazták, ami jól mutatja, hogy

A megbékélés politikájának teljes kudarcát az hozta el, amikor a pesti tömeg szeptember 28-án felkoncolta Lamberget. Válaszul az udvar október 3-án Récsey Ádámot nevezte ki miniszterelnöknek, hivatalosan feloszlatta a törvényhozást, illetve Jelačić bánt Magyarország katonai és polgári kormányzójává tette.

Október 6-án kitört a harmadik bécsi forradalom.

akit az Itálián kívüli császári csapatok főparancsnokává léptettek elő.

A pákozdi csatavesztés után Jelačić Bécs felé vette az irányt, a magyar hadsereg pedig ha hezitálva is, de üldözte. Ekkorra a magyar konzervatívok már elkötelezetten a másik oldalra álltak, bár pontos információk nincsenek arról, hol tartózkodtak akkor. Feltehetőleg nyugat-magyarországi vagy ausztriai birtokaikon.

Gróf Szécsen Antal október 8-án küldte első levelét a hercegnek Pozsonyból, gróf Dessewffy Emil pedig október 16-án küldte első memorandumát a főparancsnoknak. Ebben felajánlotta a konzervatívok segítségét a magyar forradalom leveréséhez, később aztán részletes haditervet is közölt.

A főparancsnok seregeinek egy részével Schwechatnál október 30-án legyőzte a magyar hadsereget, másik felével pedig visszafoglalta Bécset a forradalmároktól.

majd kemény eszközökkel fel kell számolni a Kossuth körül tömörülők pártját, utána azonban vissza kell adni az országnak a régi alkotmányát és a függetlenségét. Végső céljuk ekkor már az ország 1848 előtti államjogi helyzetének restaurálása volt.

Az ellenforradalom mellett kiálló magyar arisztokraták Windisch-Grätz személyében pártfogójukra leltek: a herceg nem polgári, hanem rendi alkotmánnyal szerette volna „megajándékozni” a monarchiát. Amikor decemberben Magyarország ellen vonult, sokan tartottak vele az Ausztriában tartózkodó magyar konzervatívok közül, őket szánta ugyanis a polgári közigazgatás élére.

A közigazgatás fejének Szőgyény-Marich Lászlót jelölte, aki feltételeket is szabott a pozíció elfoglalásához. Ilyen feltétel volt az ország területi épségének sérthetetlensége, a törvényes alkotmányos intézmények – 1848 előtti értelemben – megőrzése, valamint a magyar nemzetiség hegemóniájának elismerése és fenntartása. Windisch-Grätz teljhatalmú vezetőként beleegyezett ezekbe, sőt Szőgyény-Marich azon kérését is elfogadta, hogy a felállítandó kormányszék a magyar nyelvet használja hivatalos levelezéseiben. Szőgyény-Marich László egyébként bizonyos magyar érdekeket sértő intézkedések ellen, mint például a Muraköz Horvátországhoz csatolásának terve, sikeresen tiltakozott. Windisch-Grätz támogatásával a magyar arisztokrácia könnyebben tudta érvényesíteni akaratát.

még akkor sem tudott segíteni, amikor szükség lett volna rá. Czindery László Somogy vármegyében már csendőrség szervezését szorgalmazta, Forgách Antal egri tisztségét még csak elfoglalni sem tudta a felkelők miatt, Sáros vármegyében pedig Hedry Ernő lázongásokról panaszkodott, és katonai segítséget kért. Az ideiglenes, legalább névleg polgári közigazgatás célja a feudális kormányszéki rendszer visszaállítása volt, és teljes mértékben a hadsereg­-parancsnokságtól függött.

Eközben Bécsben Apponyi György elnöklete alatt Jósika Sámuel, Dessewffy Emil, Ürményi József és Zarka János bizottságot alkotva tervezetet készített a magyarországi ideiglenes közigazgatás szervezéséről.

Látható, főleg

hogy a birodalmi fővárosban felálló kormányzattal tárgyalásokat folytassanak. Windisch-Grätz Magyarország pacifikálásában számított a magyar arisztokratákra, és igyekezett méltányosnak lenni velük. Szőgyény-Marich így emlékezik meg róla: „Azt mondotta, hogy ha a magyar sereget követni, illetőleg tovább üldözni akarta volna, az egész háborúnak néhány hét múlva vége szakad; de ő ezt tenni nem akarta, hanem megvárja, míg az ország, látván igazságos és méltányos eljárását, önként visszatér a jobb útra. A magyar sereg tegye le a fegyvert, s mindazok, kik a trón hívei, seregeljenek köréje, segítsék őt a törvényes rend helyreállításában, hogy így azután neki is legyen módja és alkalma a felségnél közbenjárni az ország és nemzet érdekében.”

Hiába voltak a parancsnok elvei elvileg méltányosak a magyarokkal szemben, Ludwig von Welden altábornagy Windisch-Grätznek februárban továbbított egy hozzá érkezett jelentést arról, hogy a „jó érzelmű magyarok” aggodalommal figyelik az engedékenységét a szabadságharcban kompromittált személyekkel szemben. A jelentés az elengedettek, a megszállt területen élő le nem tartóztatott, de a szabadságharcban részt vevő egyének névsorát tartalmazta.

Windisch-Grätz engedékenységére folyama­tosan panaszkodtak. Januárban Zichy Félix bevádolta nála Rousseau vezérőrnagyot, mert számos foglyot elengedett, de a főparancsnok ebben az ügyben is visszafogottnak mutatkozott. Egy nappal később ismét panaszlevelet kapott, ezúttal Babarczy Antaltól, Pest megye királyi biztosától, mert szabadon engedték a földfoglaló acsai parasztokat.

Szécsen Antal felháborodottan írja az idős Metternich hercegnek: „A főbűnösök iránti kímélet nem a mértékletesség, hanem a gyengeség jele.” Később pedig így fogalmaz: „Windisch-Grätz túlságosan fennkölt és lovagias ahhoz, hogy megértse azoknak az embereknek silányságát, akik előtte csúsznak-másznak és mentegetőznek.” Ezekből a levelekből látszik, hogy herceg ugyan támasza volt a konzervatívoknak, de a bizalom a személye iránt a téli hadjárat alatt folyamatosan gyengült, bár akadt olyan is, aki elégedetten szemlélte működését.

Jósika Sámuel januárban gratulált neki, és köszönetet mondott, hogy megszabadítja az országot a „legarcátlanabb zsarnokság igájától”. Szerinte a „szigor”, amivel fellépett, biztosíték arra, hogy nem ismétlődik meg a forradalom, továbbá reménykedett abban, hogy az előmozdítói nem maradnak büntetlenül. A tábornagy közigazgatási intézkedéseit megnyugtatónak tekintette, és úgy értékelte, hogy nem veszélyeztetik Magyarország viszonyainak jövőbeli rendezését. Windisch-Grätz válaszlevelében ismételten leszögezte, hogy méltányosan szeretne eljárni, továbbá közölte: utasította a parancsnokokat, hogy lépjenek fel a román túlkapások ellen is. Leszögezte, hogy Magyarország nemzetiségi alapú felosztását nem tartja célszerűnek, valamint hangsúlyozta, hogy a „régi formákból” sokat meg kell hagyni.

Windisch-Grätz a Kossuth vezette Magyarország elleni támadás során elfoglalta Budát, valamint Kápolnánál vereséget mért a magyar főseregre. A győzelem után a december eleje óta uralkodó Ferenc József elérkezettnek látta az időt, és kiadta az olmützi alkotmányt, amely

Kápolnai győzelmét azonban túlértékelte Windisch-Grätz, és meg sem próbált átkelni a Tiszán, hogy elfojtsa a szabadságharcot. Ennek köszönhető, hogy a magyar csapatok rendezni tudták soraikat, és a tavaszi hadjáratban meg tudták fordítani a háború állását. A főparancsnokot hibái miatt félreállították, és Ludwig von Weldent, majd Julius Jacob von Haynaut nevezték ki a helyére. Hozzájuk képest Windisch-Grätz valóban megengedőbb politikát folytatott, és a magyar arisztokrácia érdekérvényesítését is segítette. Bukása után a magyar ellenforradalom szereplőinek befolyása is folyamatosan apadni kezdett, szerepük csak a megtorlások után erősödött meg újra. Akkor főként az 1847-es viszonyok visszaállítására törekedtek. 

Nyitókép: Getty Images / Imagno