Aki a természet közelében szeretne élni, kénytelen elfogadni a természet közelségének csalhatatlan jeleit. Leginkább az élőlényeket.
2019. október 03. 06:20
p
0
0
0
Mentés
Miután megérkeztünk az utazásunkból, a szomszéd nagy örömmel újságolta, hogy végre eltűntek a vaddisznók. A kocát lelőtték, a süldőket befogták, és elvitték valahová. Nem értette, hogy miért nem ragadt rám a lelkesedése. Nem volt kedvem úgy tenni, mintha örülnék ennek a fantasztikus hírnek; de ahhoz sem volt, hogy elmondjam neki, miért nem örülök. Sértődötten vonult vissza aztán, és napokig rám se köszönt.
A vaddisznók régóta rettegésben tartották a környéket. A rettegés leginkább abban mutatkozott meg, hogy a Facebookon különböző rémtörténeteket osztottak meg egymással a környéken élők a vaddisznó-válogatott gaztetteiről. Képzeljük csak el, hogy valaki például hazafelé tart a buszmegállóból, és azt kell látnia, hogy az út közepén egy vaddisznó ácsorog. Vagy nem merünk kilépni a kapun, mert egy koca a malacaival ott álldogál a kerítésünk közelében, és láttukra elfog minket a halálfélelem. Vagy alkonyatkor futni indulunk a kutyával, futás közben a kutya felriaszt egy vaddisznót, a disznó nekitámad a kutyának – és esetleg elesünk és felhorzsoljuk a könyökünket. Ideje volt tehát, hogy történjen végre valami! Mert hogyan is fordulhat elő olyasmi, ráadásul rendszeresen, hogy valaki az erdőben járva vaddisznóval találkozzon. A kétségbeesett könyörgéseket végre meghallották az illetékesek, akik dicséretes sietséggel intézkedtek. Csapdákat helyeztek ki, és hajtóvadászatot indítottak.
Az itt élők kálváriája most remélhetőleg – egy időre – befejeződött. Tanulságos volt látni, hogyan ütköztetik a véleményüket vaddisznóügyben a helyiek a Facebookon. Volt egyfelől a halálra vált, rettegő kismama, aki már nem mer kilépni a kapun a gyerekével, mert attól tart, hogy azonnal felkoncolja őket egy felbőszült és gátlástalan konda. Volt másfelől a magányos, rejtélyes férfi, aki egy éve lakik errefelé, és úgy beszél, mint az őszülő halántékú prémvadászok Jack London regényeiben. Úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, ezoterikus kijelentéseket tesz az ember és a természet kapcsolatáról, majd kijelenti, hogy ő bizony nem fél a világon semmitől, mert mindig van nála kés, amelyet minden további nélkül használni is fog, ha úgy hozza a szükség. A diskurzus a szokásos módon zajlott, azaz rémtörténetek és bölcs, indián főnököktől vett idézetekkel gazdagított hozzászólások váltogatták egymást. Volt, aki a végén megsértődött, és kilépett a csoportból, és volt, aki elégedett arccal lájkok tucatját gyűjtötte be elmés és gyakorlatias hozzászólásaiért. Különös volt látni, hallani és olvasni mindezt.
Jól fésült, filterezett természetet szeretnének, hogy szívecskékkel posztolhassuk
Szélsőséges politikusok, álszakértők és aktivisták elhitették velünk, hogy az ökológiai válságnak csak két megközelítése létezik: jobbos tagadás és balos világvégeizmus. Ezzel szemben az igazság az, hogy létezik harmadik út: lelkes hazafinak és elhivatott környezetvédőnek lenni nem ellentéte egymásnak, hanem velejárója.
A főhős (talán Seymournak hívták) elgurítja a golyót, és már a gurítás pillanatában tudja, hogy az bizony tökéletes lesz, és meg fogja nyerni vele a játékot. Ő is valamiféle mennyei pillanatként éli meg a helyzetet, élete egyetlen mennyei pillanataként. Ilyenkor mintha az egész univerzum rendjét látná át az ember.
A demokrácia kizárólag az emberek közti kompromisszumra hivatkozva igazolható. Pedig innen van a demokratikus politika olykor teljes hitelességi zűrzavara is.