Ennek egy lehetséges oka, hogy az észtek – és általában a baltiak – gyűlölték a szocialista rendszert, így önként vállaltak óriási áldozatokat azért, hogy sok év után egy egészen más jellegű országban élhessenek. Az első évek szenvedését talán könnyebb volt, ha nem is elviselhetővé, de elfogadhatóvá tenni, mivel az egy független állam újjáépítésének időszakában ment végbe. Azt is fontos megemlíteni, hogy a veszteségek feldolgozásában a bűnbakok megtalálása is fontos szerepet játszott: a lakosság mintegy harmadát kitevő orosz kisebbséget megfosztották az állampolgárságuktól és a jóléti juttatásoktól.
Ezzel szemben Magyarországon talán pont azért nem mentek végbe hasonló léptékű változások, mert nekünk, a legvidámabb barakkban, sokkal jobb életünk volt. Nálunk a rendszeren belüli reformok kudarcai szitokszóvá varázsolták a strukturális átalakítást. Bokros sokáig nem sikeres reformer, hanem népnyúzó volt, és a magyar választók azóta is minden alkalommal nyilvánvalóvá teszik: nem kérnek az olyan műtétből, ami fáj. Lehet beszélni egyes modellek előnyeiről és hátrányairól, meg arról, hogy azok mennyire kompatibilisek Magyarországgal, de látni kell: az átfogó és fájdalmas reformok nálunk csak akkor jöhetnek, amikor azok híján elkerülhetetlennek látszik az összeomlás.”