Ennek az SZDSZ-nek vége

"Az SZDSZ volt az a párt, amely mindvégig követelte a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra kerülését, miközben a bal- és jobboldal ezt együtt akadályozta meg. Az SZDSZ-szel szembeni általános ellenszenv paradox módon abból is adódik, hogy a párt vezetői alapvetően a demokratikus ellenzék kemény magjához, illetve külső köreihez tartoztak. Ez egyfajta folyamatos lelkiismeret-furdalást okozott a társadalom és még az új politikai elit számára is, egy olyan típusú szembesítést, hogy a puha diktatúrába sem kellett feltétlenül belesimulni, más erkölcsi normák szerint is lehetett élni. A demokratikus ellenzék tagjai ugyanakkor nem "hősökként" vonulnak be a magyar történelembe, hanem a társadalom vagy az értelmiségi elit frusztrációjának céltáblájává váltak, hiszen élő felkiáltójelként mozogtak egy olyan világban, ahol az értelmiség jelentős része alkut kötött a rendszerrel. (...)

Az SZDSZ elitje, ha az aczéli kultúrpolitika három "t"-jével, a tiltjuk-tűrjük-támogatjuk hármasával kellene jellemezni, a tiltjuk és tűrjük kategóriájából került ki. Az MDF-é például a támogatjuk és a tűrjük mezőiben mozgott. Radikális szociológusok, reformközgazdászok az egyik oldalon, népies írók a másikon. Az SZDSZ legszűkebb vezetése a kemény ellenzéki maghoz kötődött, a szélesebb támogatói kör inkább a tűrjük kategóriájából érkezett. A puha diktatúra hatvanas évek közepétől tartó kiépülése Magyarországon sajátos helyzetet teremtett. Itt a cenzúra a művek megszületése után lépett életbe, más szocialista országokban a művek sem születhettek meg. Így a különböző kutatóintézetekben létrejöhetett a ritkán publikáló értelmiségi elit, amely a hivatalos értékhierarchiával szemben informális értékhierarchiát tudott kialakítani, s valódi szellemi teljesítményt felmutatni. Ez az értelmiség a késő kádári korszaknak bár kritikus, de mégis csak "járadékos" értelmiségi rétege volt: a hatalom kritikus, de felelősség nélküli tanácsadója, mert javaslatait rendszerint nem fogadták el. A rendszerváltás után viszont választani kellett volna az értelmiségi és a politikusi szerep között. Az értelmiségi szerep le is értékelődött. A diktatúra idején még féltek a szavaktól, mert minden kimondott szó társadalmi tett volt, ami az értelmiséget felértékelte. A rendszerváltás után a szó szabaddá vált. A szerepek szétváltak. 2002-ben készíttettünk egy kutatást. Ebből kiderült, hogy az SZDSZ-t támogató liberális értelmiség, miközben kifinomult minőségérzékkel rendelkezik, meglehetősen versenyellenes. Ugyanakkor, a "nem kötelezem el magam, de a véleményemet bátran képviselem mindenfajta realitással és racionalitással szemben is" kultúrája működött a párton belül, és kívül is. A kritikus értelmiségi a nyilvánosságnak, és nem a párt belső közönségének ír. Az SZDSZ a szabad, ám parttalan viták színtere volt, és hiába született egy-egy politikai döntés, az nem befolyásolta a viták nyilvánosságát. Ez sokszor azt okozta, hogy az SZDSZ-nek egy kérdésről két véleménye volt, de egyikkel sem értett egyet."

Ennek az SZDSZ-nek vége (Interjú Magyar Bálinttal, NOL)