Egy kisgyereknek gyerekkorra van szüksége

A nyolcvanas évek elején interjú jelent meg a Nők Lapjában egy hosszú időre elítélt gyilkossal. Nemcsak az elkövető, de a bűne is rendkívüli volt. Egy tizenhat éves kamasz fojtotta meg fél kézzel az édesanyját, aki a gyilkosa előtt térdelve némán szenvedte el az élete kioltásával járó kínokat. Néha eszembe jutnak ők ketten. Hol a fiún tűnődöm, hogy hogy volt képes a karjába annyi erőt gyűjteni. Hol pedig az anyán, aki tűrve a cselekvést, meg sem próbálta megmenteni az édes fiát a legszörnyűbb bűntől.

Néhány hete a fotonokba, elektronokba, energianyalábokba csomagolt, hívatlan vendégként gyakran felbukkanó közösségi média egy mesekönyvről szóló reklámot dobott fel valamelyik készülékemen. Egy anyuka pedig rákérdezett a reklám alatt, hogy a genderideológiáról szóló írásokat mikortól ajánlja a kiadó, neki ugyanis óvodások a gyermekei. Nem szokásom, de ehhez odaírtam, hogy mit gondolok: ha jót akar a picikéinek, akkor sehány éves kortól, mert

Mint minden ember, természetesen én is őrzök emlékeket az óvodából és iskolából. Székudvari Edinába például sokáig reménytelenül szerelmes voltam, míg végre viszonozta az érzelmeimet rövid ideig, amikor a télapótól norvégmintás pulóvert kaptam. Emlékszem az Álmodó ifjúság című filmre is. Az alsó tagozatos, kötelező mozilátogatás során csak néha néztünk a vászonra (igen, akkor), ugyanis V. Karcsi függőlegesen tartott tollán is lehullt a ruha az odarajzolt, telt idomú asszonyról, és minden fiú sorban odalopódzott hozzá a sötétben nézegetni, néhányan akár többször is. Az első puszi ellenben egy szünetben esett. Az alany „Matula bácsi” unokája volt a 4/B-ből, de a kisdobos lánypajtás nevére sajnos már nem emlékezem.

Minapi hír, hogy életveszélyesen megfenyegették a CitizenGo munkatársát, Zaymus Esztert. Sokszor kapok tőle levelet, tisztelem a munkáját. Viszont be kell vallanom, sose jutott az eszembe, hogy miféle veszélyek és fenyegetések között dolgozik. A támadás apropóját az adta, hogy tiltakozó akciót szervez egy olyan mesekönyv ellen, ami a homoszexualitást igyekszik a gyermekekkel elfogadtatni, illetve transzneműeket reklámoz. Ha nem tévedek, ez ugyanaz a könyv lehet, mint amiről fentebb írtam.

Nem mondtam még el, hogy mi vezetett ahhoz a szörnyű bűntényhez anya és fia közt. Az édesanya az ötvenes évek elején, a Ratkó-korszakban fiatalon úgymond megesett, amihez súlyos szégyen társult. Mivel az abortusz azokban az években szigorúan tilos volt, sok nő ezért maga próbálta elhajtani magzatát. Ez a lány szintén kötőtűt ragadott korszokás szerint, megpróbálva a szinte lehetetlent. A művelet azonban nem sikerült, s fiút szült. Ő lett a későbbi gyilkos. Tettének közvetlen oka pedig a következő volt: amint betöltötte a tizenhatot, megkérdezte az édesanyját, hogy miért hiányzik a fél arca és az egyik karja is. Az anya pedig őszintén bevallotta, hogy nem kívánta az életét, a kötőtű tépte le mind a kettőt.

Nem tudom, hogy azok, akik az apróságokat önnön modernségükbe szerelmesedve ideológiákkal kínozzák,

Értik-e, hogy egyszer a kicsik felnőnek, és akkor meg fogják kérdezni, hogy miért nem volt gyermekkoruk, és mért nem tudnak szeretni egy másik embert. Jó lenne persze, ha a mindig ítélkező okosok is magukba szállnának. Magyarországon bár javulnak a számok, még mindig több mint húszezer abortuszt végeznek évente. Még mindig sokan nem kívánják a saját vérünk létezését. Jól gondolja meg tehát mindenki, miért bíztak rá egy piciny lelket! Örömmel és értelemmel kell megtöltenünk őt, hogy boldog lehessen mindaddig, amíg csak él.