Gyöngyöspata – ki vállalja a holnap felelősségét?

„Igen, megbántam. Elsősorban rajtam múlt, de a körülmények is nagyban meghatározták, hogy mi és hogyan történt. Nem, egyáltalán nem voltam kitartó, más dolgok érdekeltek, sokszor csak megvontam a vállam. Ha lehetne, újrakezdeném, és teljesen máshogyan csinálnék mindent. De nem lehet. Nem, fogalmam sincs, hogy merre és hogyan alakul majd az életem.” 

Csendben hallgatjuk kolléganőmmel az ormánsági kisváros szakközépiskolájában a velünk szemben ülő 19 éves lányt, ahogyan maga elé meredve beszél. Ő már nem tanul itt, de ismerősek neki a falak: tudja, hogy hol vezet a lépcső az udvarra, ismeri a járást az ebédlőhöz. Talán még a tablóját is megtalálná, ha lenne. Pontosabban tabló van, amire ő is felfért volna, ha maradt volna, és befejezte volna.

Most a világ egyik legnagyobb élelmiszeripari vállalata által kínált motivációs tréningen próbáljuk vele közösen kitalálni, hogy miként találhatná meg az utat vissza a tanuláshoz és a munkaerőpiacra, hogy aztán valahogyan eltartsa saját magát és a másfél éves kislányát. Erő kell ehhez is. Hogy leüljön velünk szembe, őszintén megszólaljon és maradjon hosszú órákon át, hátha valóban rájöhetünk vele és másokkal közösen, hogy merre fordulhatna most az élete.

Az, hogy cigány vagy sem, az ő esetében itt és most teljesen mindegy. Mint ahogyan teljesen mindegy lenne több tízezer másik fiatalnál is, ha mereven ragaszkodnánk ahhoz, hogy nincs különbség közösség és közösség között, és magunkra erőltetnénk, hogy nem szabad látni a szociokulturális különbségeket.

Pedig akkor, amikor nem egyetlen életútról kell gondolkodnunk, hanem százezrek közvetlen és milliók közvetett sorsa, illetve egy nemzet gazdaságának a fennmaradása a tét, akkor igenis észre kell venni azt, hogy hol és miből van nagyon sok, vagy éppen nagyon kevés, illetve, hogy egyes dolgok, folyamatok merre tartanak. És sajnos ki kell mondani: nagyon sok cigányközösségben és nagyon sok cigány családban továbbra sem sikerül az oktatást, az iskolát olyan értéknek tekinteni, mint ahogyan arra most szükség lenne.

– cigány családok tízezrei az elmúlt évek során igenis belátták, megértették, hogy a szakma megszerzése komoly esély ahhoz, hogy legalább a gyermek biztosan elhelyezkedhessen, de ahhoz nekik is tenniük kell. Hagyni, hogy tanuljon, és elvárni, hogy teljesítsen.

Sokadszor írom le, elméletben minden adott ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű családok gyermekei előbbre jussanak: 80 milliárd forintért kínál szociális étkeztetést a kormány, amelynek nagy része a közoktatásba kerül, kötelező az óvoda, ingyenesek lesznek szeptemberről immár mindenki számára a tankönyvek, számos iskola kapott minőségi felújítást az elmúlt egy évtizedben, miközben a szakmát kínáló szakközépiskolák tágra nyitott kapukkal várnak bárkit, aki tanulni és szakmát szeretne szerezni.

és ha hírtelen találnánk 15-20 ezer szakmunkást, azonnal lenne munkájuk. Ennek a hiányzó 15 - 20 ezer szakmunkásnak a jelentős részét azok a cigány fiatalok is adhatnák most, akik az elmúlt 10-12 évben döntöttek rosszul az életükről azzal, hogy otthagyták az iskolát, vagy olyan eredményekkel, tudással fejezték azt be, hogy esélytelen volt minden próbálkozás arra, hogy végzettségük és munkájuk legyen.

Ki kell mondanunk, a 62 gyöngyöspatai egykori gyermek is közöttük van. Ők mostanra fiatal felnőttekké váltak, de ugyanúgy fogalmuk sincs arról, hogyan tovább, mint annak a 19 éves lánynak, akiről a fentiekben szóltam.

minden helyi közösségnek, és egyértelműen azok a hazai gazdaságnak is. Hiányoznak onnan. Hiányoznak közülünk. Testben itt vannak, de lélekben már nem igazán. Miközben szükség lenne rájuk. Cigányokra és nem cigányokra egyaránt. Megismétlem, a gyöngyöspataiakra is.

Néhány napja arról beszéltem egy tévéstúdióban, hogy mennyire fontos lenne a bocsánatkérés szinte mindenkitől Gyöngyöspata kapcsán. És ahogyan bocsánatot kérni is ódzkodik mindenki, ugyanúgy nehezen veszi rá magát bárki arra is, hogy a felelősség kérdésével is szembenézzen. Hibáztatni sok mindenkit lehet, de úgy tűnik, hogy a felelősséget felvállalni a legkényelmetlenebb. Holott, ha valóban ki szeretnénk mozdulni ebből a mostani tehetetlen állapotból, fel kell tenni újra meg újra a legfontosabb kérdéseket:

Felelős-e minden szülő azért, hogyan tanul, meddig jut a gyermeke az iskolában?

Felelős-e minden közösség azért, hogy megbecsüli és megvédi-e a tanárait, iskoláját?

Felvethető-e annak a kérdése, hogy minden gyermektől és családtól elvárható az, hogy kövesse a többségi közösségi normákat iskolában, közösségi térben, és óvja, becsülje meg a saját közösségét, települését?

Felelős-e minden pedagógus minden gyermekért, akit oktat?

Felelős-e az állam azért, hogy megadjon mindent a tanulni akaró gyerekeknek és a tanítani akaró pedagógusoknak?

Egyértelmű válaszok vannak, ebben sok vita is nem lehet ma Magyarországon. Ugyanakkor a felelősség szétkenése, egymásra testálása a jelenlegi helyzetért Gyöngyöspatán azért nem szerencsés, mert azzal a mostani helyzet még nem oldódik meg. Ellenben tökéletesen alkalmas arra, hogy politikai, világnézeti ideológiákkal tömje meg a közbeszédet, miközben egyesea kormányellenes fellépés legfontosabb témájává szeretnék tenni, amely folyamatban az ügy maga kevésbé, a várt, remélt következményei sokkal fontosabbak a számukra.

Ki merem mondani, hogy ahogyan a bocsánatkérés mindenkit megilletne a településen, úgy a felelősség felvállalása is elvárható lenne mindenkitől. Pedagógustól, diáktól, családoktól, állami és térségi hatósági szereplőktől. Annak a felelősségéről beszélek, hogy

ahol a fenti kérdéseket minden nap és mindenkinek fel kellene tenni, azokat meg is kellene válaszolni (minden áldott nap!), és megkérdőjelezhetetlenné tenni, hogy mi az, ami érték a helyi közösség számára, és mi az, ami nem. Mindenki felelősségévé kell tenni Ózdtól Battonyáig, Nyírbátortól Besencéig, hogy ahova a Heves megyei kisváros mostanra eljutott, oda nem szabad hagyni, hogy más települések, más közösségek is eljussanak. És ha nagyon őszintén magába néz mindenki Gyöngyöspatán és a környékén, akkor biztosan rájöhet, hogy mi az, amit ő rontott el. A pedagógus, a cigánygyerek, a város korábbi vezetői, a szociális szakember, a pártvezető, az amerikai üzletember vagy bárki más.

De ez a szembenézés biztosan nem történik meg – mindenki meg van győződve a saját igazáról, és arról, hogy a másik oldal, a másik fél akarattal, szándékkal tör az ő ellenére.

És ha már a felelősség kérdésénél tartunk. Olyan felelősség száll most a kártérítésre jogosult családok vállára, amelyet ők biztosan nem szeretnének. Valójában

hiszen az csak elméletben igaz, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit kezdenek vele. Árgus szemekkel figyeli őket most egy egész ország, és ha bármit is elrontanak, bármiben is hibáznak, azt kegyetlen módon, örökös bélyeggel süti rájuk a társadalom egésze. A csillogó szemű, és tanulni vágyó, tehetségesnek vélt egykori fiatalok ideologizált képe helyett többségükben deprivált, súlyos értékelési gondokkal küzdő, erőszakos és a pénzét követelő fiatal felnőttek jelennek meg a híradásokban, akik egyre dühösebbek és egyre erőszakosabbnak tűnők lesznek, érdekes módon még az ellenzéki médiában is. És valóban, igazából senkinek semmi köze ahhoz, hogy mire költik a pénzt. Ugyanakkor bármi, ami rossz döntés lesz; bármi, ami azt igazolja vissza, hogy a kártérítést követően senki és semmit nem akar megváltoztatni közöttük, az csak megerősíti azt a képzetet, hogy ezt nem így kellett volna.

Félreértés ne essék: én nem tudom, hogyan kellett volna.

Ugyanakkor a társadalom és a helyi közösség bizalmának a visszaszerzése érdekében arra lenne szükség, hogy ne csak üres szólamnak tűnjön, hogy ők tanulni szerettek volna, illetve tanulni szeretnének még most is néhányan közülük: az kell, hogy ez bizonyosságot nyerjen. Ha ebből a pénzből rendbe hozza valaki a tetőt a házán, rendbe rakja az udvarát és valamilyen képzésre is beiratkozik, hogy egy idő múlva saját magára támaszkodjon végre, akkor azt előbb-utóbb mindenki megsüvegeli.

Én az elsők között leszek biztosan.

Ugyanakkor ha a pénz anélkül folyik majd el a kisvárosban néhány hét alatt, hogy annak valóban eredménye lenne, hogy valóban változott volna valami,

Jelen pillanatban erre van sajnos nagyobb esély, ezért is kellene elfogadni a kormányzat segítségét, támogatását majd. 

Végezetül lenne néhány konkrét javaslatom is. A salgótarjáni és az egri szakképzési centrumok intézményeiben jelen pillanatban is számos olyan képzés vár azonnali indulásra (akár keresztféléves formában), amellyel szakmát lehetne szerezni, és általános iskolai végzettség esetén ezt még ingyenes is, ha 25 éves kor betöltése előtt befejezhető az oktatás és megszerezhető a szakképzettség.Évek óta dolgozom a környéken, ezért biztosan mondhatom, hogy számos cégnél szakmunkás végzettséggel azonnal el lehetne kezdeni dolgozni.

Nagy eredmény lenne, ha a kárpótolt egykori gyerekek közül a lehető legtöbben – akár kormányzati mentoring felkínálásával – azonnal beiratkozna és megpróbálna szakmát szerezni. Itt külön megjegyzés: az új szakképzési törvény számos rendelkezése kimondottan érdemes lenne a kipróbálásra akár ezen fiatalok meggyőzésével és bevonásával.

Az általános iskolai képzettséggel nem rendelkezők számára ugyanígy azonnal el kell indítani a felzárkóztató képzést, éspedig abban az időközben felújított iskolában, ahol ők egykor tanultak. Kellő szorgalommal és elhivatottsággal a hiányzó 7. vagy éppen 8. osztályos végzettség biztosan megszerezhető rövid időn belül – ehhez az ország egyik legjobb felnőttképző cégét ajánlanám majd a családok figyelmébe, történetesen éppen Gyöngyösön.

A családok számára személyes tanácsadók kellenének, akik megértetik mindenkivel, hogy milyen felelősséget vár el tőlük most a település egésze, akár még úgy is, hogy ezt ők valószínűleg nem szívesen akarják felvállalni. Tenni kell azért is, hogy a cigány közösség ne záródjon be teljesen, ne forduljon a többségi társadalommal szembe; illetve el kell kerülni azt is, hogy a helyi cigányok között majd biztosan megjelenő belső feszültségek (van, aki kimaradt, van, aki több pénzt remélt, stb.) ne teremtsenek olyan helyzeteket, amelyekkel ők együttesen erodálják még tovább a helyi és általános megítélését a közösségüknek.

amely nehezen emészti meg az elmúlt 15 esztendő történéseit, és egyfajta erkölcsi kártalanításra joggal tartanak igényt ők is.

A jelenlegi kormány Európa egyik legkomplexebb társadalmi felzárkózási keretrendszerét alakította ki az elmúlt 10 év során. A Biztos kezdet gyermekházak, az ingyenes iskolai étkezés, az ingyenes tankönyv, az országos tanoda-hálózat, az ösztöndíjak, a roma lányok iskolában maradását segítő programok, a közfoglalkoztatásból az elsődleges munkaerőpiacra való belépést segítő programok, a megyei társadalmi felzárkózási stratégiákat támogató kezdeményezések, a szakképzési fejlesztése, a for profit szektor egyre nyitottabb hozzáállása mind-mind azt eredményezte, hogy nagyon sok cigány család tudott élni a lehetőségekkel, és előbbre tudott lépni. A nagyszülői gyed, a négy gyermekes anyák adómentessége szintén segítség a társadalmi felzárkózásban, mint ahogyan azok lesznek majd az iskolabusz program, vagy az agráriumban, illetve a közfeladat-ellátásban várható fejlesztések.

Ezeknek a pontos értéke nyilván nem 100 millió forint, és nem is dedikáltan kerültek meghatározásra, hiszen mindenkinek segítenek, aki ezeket kihasználva szeretne előbbre jutni az életben. Érteni kellene azt is, hogy a 100 millió forint egy valós kártérítés egy olyan jogtalan elkülönítés miatt, amelynek a felelőseit most senki nem akarja megnevezni és megtalálni azok közül, akik mindenáron a mostani kormányzaton kérik számon az egykor volt történéseket. Ez pedig nem segíti a hitelességet, objektivitást.

Mindezek fényében indokolatlan cigányellenesnek látni és láttatni a kormányt, és főleg nem a helyben élő többségieket. Inkább azt kellene elérni, hogy soha többé ne kelljen arról vitatkoznunk, hogy mire és hogyan kellene egy bírósági ítéletet követően százmillió forint elköltenie egy közösségnek. A kormány vállalja a holnap felelősségét. Remélem, hogy a másik oldal is megteszi majd. 

Nyitófotó: Földházi Árpád