Az örök kétely, az állandó analízis nem épít, hanem leépít, bomlaszt, rohaszt – és dögszagot áraszt. Márpedig nem lehet idézőjelekbe téve élni. A mintha-élet nem élet.
Az „anatómia” görög eredetije „boncolást” jelent,
az „analízisé” pedig „szétszedést”.
A két szó alapvetően ugyanazt jelenti.
Egyik sem sugallja az integritás tiszteletét.
Szerintem a két kifejezés legközelebbi ellentéte a görög poiesis,
ami létrehozást, teremtést jelent, s amiből az következik,
hogy a költő munkája, akárcsak a szerzőjé vagy a készítőé
szükségszerűen ellentéte az anatómusénak és az elemzőjének.”
(Wendell Berry: Our Only World)
A vallásosak IQ-ja alacsonyabb, mint az ateistáké – adta hírül az Index 2019 késő őszén. Természetesen egy újabb pszichológiai-szociológiai felmérésről van szó. Az Index cikke szerint:
„Miron Zuckerman, a Rochesteri Egyetem pszichológusa és munkatársai néhány évvel ezelőtt közöltek egy áttekintő tanulmányt több mint 60, a vallásos hit és az intelligencia összefüggését vizsgáló kutatás adatainak összegzéséből. Az eredmény szerint negatív összefüggés van a vallásosság és az intelligenciateszteken elért eredmény között. Magyarul a vallásos embereknek átlagosan alacsonyabb az intelligenciahányadosuk, mint az ateistáké.
A kutatás eredményein – csodák csodája – voltak, akik felháborodtak, ezért most megismételték a vizsgálatot, az azóta született újabb felmérések eredményeivel kiegészítve. Zuckerman szerint nem az volt az elsődleges célja ezzel, hogy kimutassa, a vallásosak butábbak, hanem az érdekelte, hogy miközben a vallásosság a teljes bolygón elterjedt, és minden nép hagyományaiban fontos szerepet játszik, miért döntenek mégis egyes emberek úgy, hogy nem hisznek Istenben.
A pszichológusok az új vizsgálatukba bevonták a korábban elemzett 61 tanulmányt, és hozzávették a 2012 és 2018 között megjelent újabb 22 vizsgálatot is. Így a vizsgálat már több mint 110 ezer ember adatainak elemzésén alapult. Az eredmények pedig megegyeztek az előzőkkel: a vallásosak átlagos intelligenciája valóban alacsonyabb, mint az ateistáké.
Ugyanakkor megjegyzik, hogy ezer más oka lehet annak, hogy valaki ateista lesz, nem csak a magasabb IQ. Vagyis attól még, hogy intelligens valaki, nem feltétlenül lesz ateista, illetve fordítva. Az ateizmus kiváltó pszichikai okait vizsgálva úgy találták, hogy a magasabb intelligenciájú emberek hajlamosabbak az analitikus gondolkodásra (az intuitív gondolkodással szemben), és ez úgy tűnik, hogy nem használ a vallásos hitnek.”
Problémák
A cikk szerint az ateisták jobban hajlamosak megkérdőjelezni a dolgokat. Felmerül persze, hogy mikor mit lehet megkérdőjelezni: egy dominánsan ateista, de legalábbis nem vallásos társadalomban például nem az ateizmus-e az, amit bátor dolog megkérdőjelezni.
Aztán felmerül a kérdés, hogy vajon miként is definiálja a vallást a kutató, bár tekintve, hogy az Egyesült Államokra koncentrált, valószínűleg a kereszténységre kell gondolni. De vajon vonatkoznak-e megállapításai a muzulmánokra is? A buddhistákra is? A törzsi vallásokra is? És a konfucianizmusra? Ez már csak azért is jó kérdés, mert a vallást még nem sikerült pontosan definiálni az előző évszázadokban.
valami ki fog lógni belőle. Monoteizmus? Politeizmus? Mi van az inkább államfilozófia konfucianizmussal? A panteizmussal? A zöldek Földanyájával, Gaiával? Nem minden vallás istenhívő például. Akkor az istenhit hozzátartozik a valláshoz, vagy nem?
Vajon ha a vallásosak intelligenciáját meg lehet kérdőjelezni, akkor miért tört ki akkora botrány, amikor Charles Murray amerikai szociológus arra jutott The Bell Curve című kötetében, hogy hosszú távon kapcsolat van faj és intelligencia között, és a feketék kevésbé intelligensek, aminek az ő sejtése szerint egyszerre vannak genetikai és társadalmi okai. Persze értjük, miért tört ki botrány, de azért mégis felmerül a kérdés, hol a tudomány szólásszabadsága ilyenkor.
Itt azonban most arra kitételre koncentrálnánk, ami az IQ-t az analitikus gondolkodással köti össze – az intuitív gondolkodással szemben. Sőt még csak nem is az IQ lesz a fő téma. Az Index eme cikke pusztán csak jó példája annak, hogy modern-posztmodern korunkban az analitikus képesség, az analitikus gondolkodás a meghatározó, ez számít felsőbbrendűnek, sőt: analitikusan értelmezzük a világot.
A kortárs gondolkodás és korszellem általában azt sugallja, hogy ez az analitikus gondolkodás a felvilágosodás találmánya. Hogy az addig nem gondolkodó, nem tudatos, passzív ember ekkor ébredt tudatra és kezdett küzdeni az elnyomó, gúzsba kötő hagyományok és tekintélyek, nem racionális vallásos világmagyarázatok ellen.
Ez azonban téves felfogás. Részben korunk öncsalása, részben annak
és úgy tesz, mintha azelőtt semmi érdemleges nem történt volna az emberi gondolkodás történelmében – mintha ekkor jött létre volna a világ (mondanám: mintha ekkor teremtette volna Isten a világot, de ezzel máris visszacsúsztam a felvilágosodás előtti sötétségbe). Mintha azelőtt tényleg csak a sötétség uralkodott volna a világon, és a sötét középkor árnyéka a francia forradalomig nyúlt volna el.
A racionális felvilágosodás mítosza
A felvilágosodás racionalitása puszta mítosz: mint arra Nyirkos Tamás felhívja a figyelmet (Semper Aequum): „a modern politikai propaganda olyan emblematikus vállalkozásait, mint az úgynevezett
felvilágosodást is inkább jellemezte az ideológiai ellenféle lejáratása, elhallgattatása,
informális (olykor formális) kirekesztése a nyilvános diskurzusból, mint a racionális és tárgyszerű érvelés”. Voltaire semmit nem cáfolt Candide-jában, csak vagdalkozott és gúnyolódott, az Encliklopédia számos szócikkében nincs normális érv, például a Papok vagy az Erkölcsök szócikknél, amelyek sasjózsefi szinten tolják a „humort”. Condorcet maga is bevallotta – írja Nyirkos –, hogy „az igazság fátyol mögé rejtése, az előítéleteknek való hízelgés, a vásárlókra szabott propaganda legalább olyan fontos, mint a racionális érvelés”, ellenfeleit inszinuálta („agyalágyultak”, és üldözésük érdekében elfogadta a hatalommal való összefonódást.
Az embernek egyébként a felvilágosodás előtt is megvolt a magához való, józan paraszti esze, és képes volt az analitikus gondolkodásra. Így volt ez a hétköznapi emberekkel is, de bizonyítja mindezt az emberi gondolkodás története az első görög filozófusoktól kezdve Rómán és a középkoron át az újkorig. Némi megfáradás, megcsontosodás talán épp a felvilágosodás megelőző egy-két évszázadban tapasztalható (ami nem a középkor, hanem az újkor időszaka). Elvégre a filozófiatörténet sem a felvilágosodással indul, hanem a görögökkel, és a középkor sem hiányzik belőle. A XII. századtól bontakozik ki a skolasztika, „a középkor analitikus filozófiája”, amely egyre nagyobb szerepet szán az észnek, és
Miben új akkor a felvilágosodás? Nem a racionalitás és a racionalizmus, valamint az analitikus ész feltalálásában; hanem azok retorikai szinten való abszolutizálásában. Korábban az ész, a ráció és az analízis nagyjából harmóniában volt a hagyományokkal és a tekintélyekkel – még ha nem is súrlódásmentesen, de hát a konfliktus is a teremtés kiküszöbölhetetlen velejárója.
Jogos kétely mindig is létezett a világban, de a felvilágosodás emelte ezt meghatározó attitűddé. A felvilágosodás csinált a racionalitásból racionalizmust. Ami azonban ily fényesen ragyog, annak az árnyéka is erős – hívja fel a figyelmet Marie-Louise von Franz (Archetípusos minták a népmesékben).
Az imaginárius gondolkodás restaurációja
A világgal, ha tetszik, a kozmosszal való közösség elvesztésének másik terepe az Arisztotelész fémjelezte fogalmi gondolkodás mellett a felvilágosult racionalizmus által diszkreditált szimbolikus-mitikus-imaginárius gondolkodás elvesztése, amit nevezhetünk archaikusnak, ugyanakkor a legutóbbi időkig jellemezte az európai parasztságot (Mircea Eliade). Ezt az archaikus-mitikus-szimbolikus gondolkodást nyugodtan nevezhetjük platonikusnak. Nem az a kérdés, hogy szó szerint hiszünk-e a mítoszokban és a szimbolikus gondolkodás analógiáiban, hanem az, hogy
és mentális igényeket fejeznek ki – nemhiába a pszichoanalitikus lélektan volt az, ami újra felfedezte mindezt.
Ahogy Tánczos Vilmos fogalmaz (Szimbolikus formák a folklórban): „A képek valaha egy szellemi tartalommal telített világ érzékelhető képei voltak, a modern ember azonban egyre kevésbé hajlandó komolyan venni ezt az örökséget. (…) A szimbólumok ünnepek alkalmával történő „komoly” aktivizálódása annak bizonysága, hogy a lét határhelyzeteiben azonban mégis szükség van a megtagadott képekre, mert a szent szimbólumok célt, értelmet adnak a létezésnek. (…) A mai modern mítoszok szimbolikus képei is képek ugyan, de nem alkotnak egységes képi jelrendszert, tehát a maguk rendjén ugyancsak hűen tükrözik a modern ember fragmentált, instabil, nem közösségi jellegű világértelmezését.”
A kételynek a racionális analizálás, az analitikus gondolkodás a módszertana. Nemhiába ez a meghatározó filozófiai megközelítés napjainkban, szemben például az esszéisztikus, magvas meglátásokat intuícióra és tapasztalatra alapozó gondolkodókkal, akik nem felmérésekre, kutatásokra és tanulmányokra hivatkoznak, hanem valami számszerűleg megfoghatatlanabbra – ami ma egyenlő a tudománytalansággal. Mintha csak a tudománynak – a természettudomány mellett a társadalomtudomány felméréseinek, kutatásainak – lehetnének érvényes megállapításai a világról.
A felvilágosodás kételye optimista kétely volt. A posztmodern kételye pesszimista – vagy játékosan, ironikusan pesszimista, vagy elkeseredetten pesszimista. Egyvalamit hagy meg, mint alkalmazott módszertant: az analitikus észt. A posztmodern mindent szétanalizál, még a rációt is.
A kétely odáig fokozza, hogy a rációt elnyomó (patriarchális, heteronormatív) hatalmi viszonyok kifejeződésének tartja. Minden megismerhetőségét és magyarázhatóságát kétségbe vonja – kivéve a hatalmi viszonyokét. Azok valamiért megismerhetőek és magyarázhatóak.
Az attitűddé, világhoz való viszonyulássá tett kételynek – akárhogy is palérozza elménket és fokozza tudatosságunkat – árnyoldala is van.
Richard Weaver figyelmeztet: az ember nem élhet úgy, hogy minden meggyőződését, alapelvét folyamatosan felfüggesztve tartja, hogy bármikor kész legyen a kétellyel teli, analitikus ész újabb és újabb meglátásainak befogadására. Időnként persze felülvizsgálhatjuk egy-egy álláspontunkat, de az analitikus kétely arra kényszerít minket, hogy inkább csak úgy éljünk, „mintha”. A „mintha-élet” azonban súlytalan és bizonytalan, ingadozó. Egyben felemésztő. Márpedig a posztmodern épp ezt csinálja, amikor azt állítja, hogy igazság nincs, vagy megismerhetetlen, és csak narratívák vannak. Ki tenné fel az életét narratívákra? Engem az érdekel, melyik narratíva az igaz.
Tudja ezt a kortárs liberalizmus is, csak nem beszél róla. Inkább megállapodott, konszenzusos álláspontként mutatja be saját álláspontját, mint amiről már nem érdemes vitát nyitni, ez ugyanis felesleges konfliktuskeltés volna. Arról elfeledkezett, hogy korábban ő tette meg a kételyt mindenek urává, ő hangoztatta, hogy meg kell mindent kérdőjelezni; persze mint kiderült, ez a kétely nem vonatkozhat a közmeggyőződéssé tett liberális bizonyosságokra.
Meg kell szüntetnünk a mintha-létet, alapvető bizonyosságaink felfüggesztettségét, és vissza kell helyezni azokat jogaikba. A kétely uralmára, a bomlás folyamatára adott reakció feladata tehát: a helyreállítás, a restauráció. Az imagináció, az intuitív gondolkodás restaurációja, és az analitikus ész kordában tartása.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Mit is jelent manapság az, hogy keresztény Európa? És miért tiltakoznak ez ellen annyian?
Így kontextus nélkül leírva a darwinizmus, liberalizmus, BLM, feminizmus, eugenika, LMBTQ és transzhumanizmus mintha semmiben sem kapcsolódna egymáshoz, pedig ezúttal is összenő, ami összetartozik.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Az Amerikai Bibliatársulat csütörtökön tette közzé a State of the Bible USA 2024 új kutatása foglalkozott a témával.
Isten igéjét nemcsak a Biblia hirdeti, de minden ihletett mű, így például akár egy festmény, egy regény. Vagy éppen egy sorozat, amely Jézus élete alapján még rekordot is állított.
Ivan Krastev szerint 1989 már nem tűnik a liberalizmus fénypontjának.
Emily O’Reilly tizenegy éven át töltötte be az ombudsmani tisztséget, amelynek során az átláthatóság és az összeférhetetlenség ellenőrzése volt a fő feladata.
