Dwa bratanki

Lengyel-magyar: mi van a barátkozáson is túl?

2018. december 7. 09:51
Nizalowski Attila
Vendégszerző

Hogyan javíthatnánk lengyel barátaink mélyen rögzült, hibás ideáin? A választ nem tudjuk, azt viszont igen, mivel lehet még jobban felhúzni az idegeiket. Történetek a 14. századi krakkói széna-balhétól Nagy Lajos királyunk vegyes megítélésű örökségéig.

Néhány évvel ezelőtt, de lehet, hogy egy kicsit később, egy kedves múzeumigazgató büszkén állította ki legújabb szerzeményét. A hófehér, mezítelen és kövér magyar állami földtestet ábrázoló vaktérkép kéjesen nyújtózott intézménye falán, büszkén hirdetve, hogy Nagy Lajos királyunkra miféle terebélyes jószágot bízott az ő Istene. S tényleg nincs szebb annál, mint amikor Magyarország a Balti-tengertől az Adriáig meg a Fekete-tengerig ér. A korszerű ismeretterjesztő-eszköz máig jeles helyén függ, s hirdeti nagyságunkat, még ha hirtelen nem is minden látogató tudja, hogy hol helyezze el Lajost történelmünk viharos tengerén.

Illetőleg ennek az éremnek is két oldala van, a fémlapkák titokzatos természetéből kifolyólag. Érdemes hát megnézni, hogyan is látják lengyel barátaink a kartográfiailag oly lelkesítően felábrázolt időket.

1376. december 7-én, vasárnap, az akkor már hosszabb ideje Krakkóban tartózkodó magas rangú magyar állami és pártküldöttség végzetes napra ébredt.

Estére sokuk hullája hevert az egyébként bájos városkában szerteszét,

vagy várta halomba rakva, hogy a zord havasokon át gyászos úton hazaszállítsák.

Ébredéskor azonban még mit sem sejtettek ebből a küldöttek. Elkezdték a napot úgy, ahogy azt a korábbi hetekben-hónapokban megszokták, és ahogy azóta is számtalan ilyen napot megkezdtek a hasonló küldöttségek: könnyű vaddisznóreggeli után felkeresték a latrinát, délelőtt a pórnép okulására felavattak és/vagy megkoszorúztak néhány aranybetűs márványtáblát, ebéd (obiad) után pedig hunytak egy picit, hogy erőt gyűjtsenek az esti világi mulatsághoz.

Nem az ő hibájuk, hogy az események másként alakultak kissé.

Történt ugyanis, hogy a nap folyamán egy bizonyos Przetbor úr számára szénát szállítottak a városban, amit néhány arra járó magyar vitéz megkívánt. Tudni kell a sztorihoz, hogy a széna akkoriban még nem férfikozmetikum-alapanyag volt, mint manapság, hanem korabeli járműveket hajtottak vele. Funkcionális értelemben tehát a mai benzinhez volt hasonlatos, a Przetbor-féle lovak szájnyílással kezdődő és végbélnyílással végződő emésztőkészülékeibe kellett tölteni a Használati Útmutató szerint. Przetbor úr emberei mindezt tudva természetesen ellenálltak a rekvirálásnak, s szó szót követett. Az egyre hevesebbé váló vita hírére aztán Károly Róbert királyurunk özvegye, Łokietek Erzsébet is beavatkozott, Kmytha Jazkó várnagy uramat küldte le a palotából azzal, hogy nyugtassa le az indulatokat.

Valószínűleg azonban nem éppen a legalkalmasabb személyt jelölte ki a diplomatikus feladatra. Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy

a sztaroszta az érkezése után néhány perccel már nyíllal átlőtt torokkal hevert

a lova lábainál az utca (ulica) kövén.

Talán mondani sem kell, hogy a gyalázat hírére a városban tanyázó kis- és nagy-lengyelországi atyafiak hamar félretették nem kevés és nem egykönnyen áthidalható régi ellentéteiket, s egyesült erővel estek perszonálunióbéli magyar testvéreiknek. A nap mérlege pedig a fentebb már kellő tisztelettel említett százhatvan szállításra váró, hanyagul csomagolt hulla lett – no, meg talán ekkor került a magyar szablya (szabła) szó is a lengyelbe.

Maga az eset szót sem érdemel, nemzeti emlékezetünk is játszva túllépett rajta („Három tenger mosta partjainkat…”). Hanem szegény polákok nemigen emésztették meg, hogy néhány szekérderék abrak (obrok) ilyen könnyen kihozta a vadat belőlük. S ahogy az már lenni szokott a labilis természetű egyéneknél, mentséget kezdtek keresni dúlt keblük viharainak csillapítására. Mellettük legyen mondva, hogy nem vagdalkoztak kicsinyesen. Nem perlekedtek, hogy az adott szénaszállítmány a királyi szokásjog avagy a városi jogszokás alapján kit illetett. Nem kérdezték, hogy Anjou Nagy Lajos trónján ugyan miféle jogcímen királynősködik náluk Erzsébet asszony, a kedves mama. Mi több, a krakkói sárkány képében időnként testet öltő ősgonoszt sem vélték felfedezni a magyar nép nemes lelkének hátsó zugaiban.

Nem, semmi ilyesmit nem tettek, nem mondtak és nem is gondoltak.

Hanem azonnal Lajost, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia, Bulgária és Lengyelország királyát, Salerno fejedelmét és a szent Angyalhegyi javadalom urát tették felelőssé, hogy papucsos pipogyaként képtelen ellátni a lengyel ügyeket.

Nagy Lajos országai

Mindez persze még nem elég, hogy nemzedékek egész sora szabaduljon a kínzó lelki tehertől ügyesen. Egy picinyke többletre is szükség volt, ezért Przetbor úr szomorú tekintetű, éhes lovai mellett Czarnkowói Jankó bulvárkrónikásról is meg kell emlékeznünk itt. Ő annak a dalszerzésre erősen hajazó, kesergő publicisztáskodásnak volt a kelet-európai előhírnöke, ami nálunk Adyban csúcsosodott ki, és ami mára sajnálatos túltermelési válságba futott az online világában. Többen írják, mint olvassák.

A műfaj lényege, hogy semmi nem jó, de minden rossz, és erről te tehetsz.

Jankó tehetséges papként indult, s mind a diplomáciában (pápai udvar), mind az államigazgatásban (királyi kancellária) gyorsan haladt felfelé. Pechjére munkáltatója, Nagy Kázmér király korán és vér szerinti örökös nélkül halt el, és a trónja szerződés alapján pont ahhoz a Nagy Lajoshoz került, akinek holdudvarát egy másik holdudvarból ő korábban oly buzgón támadta. A szerencsétlen körülmény más személy esetében a további előmeneteli tervezgetést nyilván megakasztotta volna, de ő nem érezte cikinek.

Mivel az uralkodók közötti öröklési szerződés és más jogi apróságok nem érintették meg különösebben, szenvedélyének engedve sietve neki is látott Lajos megbuktatásának. Első lépésben feltörte Kázmér sírját és kilopta belőle a királyi felségjelvényeket azért, hogy átadja őket egy Kaźko nevű trónkövetelőnek. Terve azonban lelepleződött, és árulása, a sírrablás és egyéb ocsmány bűnei miatt hivatalaitól és birtokaitól megfosztották és száműzték. Néhány év után azért hazatérhetett, s csendes magányában krónikaírásba fogott. Miután pedig Lajos király elhalálozott, s hamarost legfontosabb lengyelországi hívei is követték őt az angyalok közé, egy váratlan ihlettől vezérelve a saját peréről és Lajos uralkodásáról szóló néhány újabb fejezettel bővítette ki korszakos művét.

Na, most ember legyen a talpán, aki egy ilyen szituban jellemileg objektív tud maradni, vagy akármi.

Jankónk sajnos nem tudott, elbukott az Élet Vizsgáján, s bizony-bizony a csúfos szénaügy mellett valahonnan innen eredeztethető Lengyelország romlásának levizionálása magyar irányba.

Hiába hívták fel egyes lengyel, német és magyar történészek már az 1800-as években a figyelmet arra, hogy egy önmagát mentegető, másokat mocskoló, elfogult, pártos szerzőről van szó. Hiába mondták, hogy nemcsak következtetéseiben, de még a kronológiában is nagyokat tévedett. S hasztalan lelt rá Pór Antal egy vidéki kúrián Jankó perének eredeti, a beismerő vallomást is tartalmazó dokumentumát.

A konok polák máig nem változtatott a mi jó Lajosunkkal szembeni elfogultságán, akit nemzedékről-nemzedékre az óta is csak úgy emleget: „a magyar” (Ludwik Węgierski). S igaz ez úgy az egyszerű járókelőre, mint a szellem magasából időnként egy-egy pilleszárnyú tanulmányt aláeresztő modern történészi tudományemberekre. Ők úgy mondják, hogy Lajos a nemtörődömségével meggyengítette az elődei által létrehozott erős központi hatalmat, a mulasztásai hanyatláshoz vezettek, ez pedig anarchiába és véres lázongásokba torkolt. Még olyan is van, aki Lengyelország 18. századi bukásának – tehát a feltörekvő Orosz Birodalom, Porosz Királyság és Habsburg Birodalom által történő bekebelezésének – az okait a négyszáz évvel korábban élt Lajos körül keresi.

Ez viszont már olyan túlzás, mintha a magyari nép a mohácsi vészért Gertrudist és hárfás kíséretét okolná.

A ius gentium persze nem tiltja a marháskodást, mindenki olyan történelmet talál ki magának, amilyet csak akar.

A fenti azonban nagyban eltér a mi idillikus Lajos-képünktől, s a barátkozásnak nagyon is akadálya lehet, ha egy nálunk alappal és tisztességgel kihősökterézett személyt mindenféle igaztalan vád illet. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogyan is javíthatnánk lengyel barátaink mélyen rögzült, hibás ideáin?

Jó magyar szokás szerint a választ nem tudjuk – azt viszont igen, hogy mivel lehet még jobban felhúzni az idegeiket. 

Különös, hogy míg a mindössze 11 éven, 9 hónapon és 24 napon át uralkodó Magyar Lajosról annyi rosszat őriz a lengyel nemzeti emlékezet, addig készséges leányában, Anjou Hedvigben már-már az államalapítót tiszteli. (Azért vegyük itt észre a lengyel megjelölésekben használt Węgierski/Andegaweńska szavak közti finom zenei és kalligráfiai distinkciót.) Az ok egyszerű.

Hedvig

A lengyel gyerekeknek tiltotta a mamája, hogy az erdőben játszanak. Hedvig volt az, aki bement a bozótba és kihívta onnan nekik a litvánokat, hogy alapítsanak közös államot.

Így történt, hogy a vadóc litván nép felvette a kereszténységet és barizni kezdett, Hedviget pedig évszázadokon át szentként tisztelte mindkét nemzet, mígnem 1997-ben Szent II. János Pál pápa officiálisan is megglobalizálta a problematikát.

Mindazonáltal Lajos nagyon is sokat tett Lengyelországért.

A Kázmér által épített gyönyörűséges városok kereskedelmét felfejlesztve bizonyította, hogy a téglagótika valóban szép, ám jóllakni sem közömbös. Korszerű adórendszert kodifikált, csökkentve a fizetendő összeget és a királyi önkénytől való függést. S tett még valamit, amiről azonban csak hátul a kamarában, éjféli gyertyafénynél és suttogva beszélhetünk, amikor a gazda nem lát.

Szóval a fentebb említett trónkövetelő, Kaźko jó partyarc volt. Sokat bulizott Nagy Kázmérral, Nagy (illetőleg: Magyar) Lajossal, IV. Károly német-római császárral és sok más sráccal, akik benne voltak akkoriban a bizniszben. A pártütés után nem sokkal viszont meghalt. Rövidke élete azért érdekes, mert megmutatja, hogy a visegrádi királytalálkozó nem egy egyszeri esemény volt, tényleg sokfelé tartottak klassz fesztiválokat: 1335-ben Trencsénben, 1335-ben és 1339-ben Visegrádon, 1350-ben, 1351-ben és 1355-ben Budán, 1364-ben Wierzynek patrícius kecójában Krakkóban, 1373-ban, 1374-ben és 1379-ben pedig Kassán.

Néhány régi történészünk szerint e gyakori találkozások révén a magyar alkotmány jelentős hatással volt a lengyel fejlődésére. Divéky Adorján, a 20. század elejének-közepének legkiválóbb polónistája a fél életét szentelte a kérdésnek (nem is emlékszik ma már rá senki). Okleveleket kutatott fel, tanulmányokat írt, akadémiai székfoglalója is erről szólt. Több évtizeden át táplált elméletének kiindulópontja az, hogy az addig példás alattvalónak mutatkozó magyar urak 1217-ben a Keresztes Hadjárat nevű irodával társas útra indultak a Szentföldre. Mint köztudomású, az efféle kirándulások általában a pihenés, a töltekezés, a szórakozva tanulás színterei. Sajnos eleink kifordultak önmagukból,

s ahelyett, hogy annak korabeli rendje és módja szerint raboltak, fosztogattak vagy nőkkel erőszakoskodtak volna, jogkönyveket vettek a kezükbe 

– nem csoda, hogy el is kanászodtak emiatt.

Hazatérve megdumcsizták II. Andrással a tutit – konkrétan a jeruzsálemi alkotmányt és az abba foglalt nemesi ellenállási jogot –, s a modern jogintézmények adaptálására amúgy is fogékony király megalkotta nekik az Aranybullát, benne a ius resistendivel. Ez volt aztán az a becses jogforrás, amelyet Lajos is megerősített, és amit a szükséges lengyel reformokat szem előtt tartva Visztula-parti híveinek is melegen ajánlott a figyelmébe.

Az első szejm, Łęczycában

Hogy, hogy nem, de a királyi hatalom korlátozhatóságában volt valami, ami magával tudta ragadni a lengyeleket.

Olyannyira, hogy

egyesek innen datálják a lengyel nemesi osztály és általában a lengyel nemzet születését.

Ez volt tehát az a pillanat, amikor megjelent az összetartozás és a szabadság iránti közös vágy, ami évszázadokon át formázta a társadalmukat úgy, hogy végül ők legyenek azok, akik megalkotják Európa első, kartális polgári alkotmányát, az 1791. évi május 3-i alkotmányt.

Ám innen ered minden rossz is, ami azóta Lajos fejére hull.

Lánya, Hedvig vagy Báthory István nagy uralkodókká tudtak válni, mert lengyel célokat, lengyel akaratot testesítettek meg. Lajos azonban kívülálló maradt, aki egy másik ország idegen szokásait plántálta át. Ez az, ami nem megbocsájtható neki, ez az, ami miatt sohasem fogják elismerni uralkodói érdemeit. Ha van tanulsága a történetének, akkor az talán az, hogy több nap, mint kolbász. És senki se akarjon okosabb lenni a sokéves átlagnál. Főképpen, ha a szyszak-ot sisaknak írja.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/139812