A földalatti politikáról

2018. november 27. 11:41

Csizmadia Ervin
Mandiner

Sokan gondolják, hogy a történelem már csak ilyen: jönnek a haladárok és lenyomják azokat, akik a haladást fel akarják tartóztatni.

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Guglielmo Ferrerónak – sok egyéb mellett - van egy fontos, és bízvást tovább tágítható észrevétele a Hatalom című könyvében. Azt írja ugyanis, hogy a francia forradalom előtt az arisztokratikus-monarchikus és a demokratikus legitimitás vívott földalatti harcot egymással.

Itt most a földalattira helyezzük a hangsúlyt.

Valljuk be: ritkán tekintjük a politika eminens részének ezt a „földalattiságot’”. Van persze erről egy roppant felszínes, politikai tanulságokat kevéssé hordozó képünk. Ha már földalatti, akkor a progresszió forradalmárai készülődnek, és alkalmas pillanatban elsöprik a múlt embereit. Nagyjából ennyi. Illetve ennyi lenne (mondhatni röhejes epizód), ha nem épült volna (és épülne ma is) erre egy egész oktatási szféra, sőt ne gondolnák olykor képzett gondolkodók is, hogy a történelem már csak ilyen: jönnek a haladárok és lenyomják azokat, akik a haladást fel akarják tartóztatni.

E világképben a haladók győzelme után tulajdonképpen megszűnik a történelem. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a történelem nem csak Fukuyama tanulmányában szűnt meg, hanem voltaképp mindig megszűnik. Már amikor az említett progresszívek lenyomják a nem progresszíveket.

Csakhogy ettől kezdve egy bibi van:

jönnek a valóságtól teljesen elszakadt, mindent a haladás rózsaszínjén át szemlélő magyarázatok.

Köztük azok, amelyek a kívánt átmenet után egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, ha maradnak konfliktusok, mi több súlyos pártküzdelmek. Szerintük ezek csak torzulások lehetne – személyek és irányzatok torzulásai.

Ám Ferrero induló tételét próbáljuk csak értelmezni a minket érdeklő kontextusban. Ő, ugye, azt mondta, hogy a francia forradalom előtt földalatti küzdelem folyt. Vegyük úgy, hogy ebből a küzdelemből 1789 után a demokratikus oldal került ki győztesen. Ne bolygassuk azt az egyébként nem lényegtelen kérdést, hogy ez az irányzat mennyire volt demokratikus, tekintsünk inkább a felé, hogy vajon az akkori átmenet után eltűnt-e a földalatti küzdelem. Nos, a későbbi francia történelem ékes példa arra, hogy egyáltalán nem tűnt el, sőt másfél évszázadon keresztül folyt még ez a küzdelem. Hol a föld alatt, hol pedig fölötte.

„Jaj a legyőzötteknek” – tartja az ókori mondás, de a civilizáció a legyőzötteket nem irtja mind ki, ezért a legyőzöttek jellemzője, hogy állandóan megkérdőjelezik a legyőzőik által létrehozott új rendet. Még akkor is, ha a győzők magukat tekintik az egyedüli haladóknak.

Vegyünk csak egy egyszerű példát az 1990 utáni időkből.

A Kelet-Közép-Európán végigsöprő átmenetek lényegében eltüntetik az addig érvényben lévő tudományt,

amit nevezhetünk nemzetközi kapcsolatok elméletének. Művelőit kinevetik, megbélyegzik, háttérbe szorítják. Azt idők során nyilván sokan kihalnak, és az irányzat maga megtépázódik, hiszen vele szemben nagyon erős kihívó van, amely egyáltalán nem akar bíbelődni nemzetközi kapcsolatokkal, mert úgy veszti, hogy a diktatúrával és a történelemmel együtt a nemzetközi kapcsolatok is megszűnnek. És évtizedeken át úgy tűnik, így is van.

De ha már földalatti harcról beszéltünk, nem lehetséges, hogy a föld alatt ennek az irányzatnak a hívei azért nagyon is léteznek? Nem lehet, hogy csak alkalmas pillanatra várnak? S nem lehet, hogy a harc egy pillanatra sem szűnik meg, csak vannak helyzetek, amikor az arányok végletesen eltolódnak?

1990 után rengeteg ember szorult ki a régiek közül és érezhette fölöslegesnek magát. Ezek az emberek – ahogy Antal József mondta más témában – lemerültek, és igyekeztek kivárni a maguk idejét. A maguk eszközeivel persze próbáltak küzdeni kiiktatódásuk idején, de hát senki nem figyelt rájuk. S egyszer csak azon kapják magukat, hogy látásmódjuk ismét fontossá válik.

Ez az igazán izgalmas, ezt megmagyarázni.

Itt tehát a földalatti harc és a földfölötti sajátos dialektikájával és logikájával állunk szemben. Egy demokráciában épp úgy van földalatti harc, mint amikor még csak készülődik a demokrácia. Sőt.

A földalatti harc lényegesen fontosabb, mint azt megszokásból gondolnánk.

Más kérdés persze, hogy földalatti viszonyokat rendkívül nehéz empirikusan igazolni. S talán az igazolhatóság nehézségével függ össze, hogy az uralkodó tudományok mindig a formális (a mérhető, a könnyen leírható) tényezőkre koncentrálnak.

A jövő tudományában azonban földfeletti és földalatti azonos súllyal esnek a latba, mit több a kettő dinamikája adja az értelmezés fő keretét. Az elég originális elemző lesz, aki e keretben tekinti majd át a rendszerváltás óta eltelt harminc évet, vagy akár a geopolitikai szituáció alakulását az elmúlt három évtizedben.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/139280