Helló, jobboldal, szabad a pálya!

Egyre érthetetlenebb, ahogy

miközben egyébként a politikailag korrekt világ alkonyát ünneplik. Ez leginkább nem is a sajtón belül érhető tetten, hanem a közbeszédet fogyasztók, olvasók, kommentelők világán.

Valahogy abban a felfogásban rekedtek meg sokan, hogy a hazai jobboldal kicsi, védelemre szoruló, veszélyeztetett közeg, ahol csak a feltétlen összezárás jelentheti a fennmaradás zálogát, és aki ezzel ellentétesen cselekszik, az az egész közösséget sodorja veszélybe.

Hiába az elmúlt évek fejleményei, a fejünkben még mindig az az időszak maradt meg, amikor a balos dinoszauroszok taposták a földet, mi pedig jobbos cickányként üregekben lapultunk és vártuk az éjszakát, hogy kicsit mi is létezhessünk. Hiába ért ez véget, hiszen a balos dinók először egymást kezdték felzabálni, majd mindezt megpecsételve érkezett egy kurva nagy meteorit egy rajta lovagló Trumppal. Hiába pusztult ki az addigi ökoszisztéma, átadva helyét a cickányokból elefántokká váló jobbosoknak, a mentális gátak megmaradtak.

Mikor lenne itt az ideje levetkőzni ezeket, ha nem most? Mire akarunk mi felvágni, különb közegnek beállítva a magunk háza táját, ha csak az egyazon irányba húzó akolszellem lehet életképes?

A jelenlegi baloldalt sem az egymástól való látszólagos különbözőségük teszi harcképtelenné, hanem a balfaszságuk. Teljesen felesleges törekvés egy totalitáriusabb szellem felé elmozdulni, még akkor is, ha sokan ebben érzik a legjobban magukat.

Sok szavazópolgárban ott van még az a kádári kispolgár, akit a „puha diktatúra” idejében annyira fejbe vertek – a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját okozva ezzel –, hogy mozdítani sem lehet őt.  

Ez az a kispolgár, aki bármilyen tettet és bármilyen alkotást elfogadhatónak tekint, ha a mieink készítik, miközben semmi mást nem tud elfogadni, ami a másik táborból érkezik. Pedig attól még, hogy valami elviekben és kiállásában nemzeti irányultságú, az nem biztos, hogy ettől önmagában művészileg értékelhető is – a turbómagyarkodás pontosan ugyanolyan pszichózis, mint az ellenoldal ájultsága a zongorába szarást látván.

A jobboldal harmadik kétharmados győzelme után ficánkolnunk kéne abban, hogy szinte mindent egymással, együtt vitathatunk meg, letéve végre a vállunkról azt a súlyt, amit a balosok folyamatos ellenőrzése jelentett.

Szabad és tágas a pálya: mi feszélyez és határol be minket, ha nem a saját skrupulusaink?

Nekem soha eszembe nem jutott, hogy egy baráti oldalon állóba személyesen beleszálljak, hiszen a vélemény és a bajtársiasság szent, miközben ugyanezt jó pár embertől nemigen várhattam el – hogy finoman fejezzem ki magam. Nem a baloldalon, hanem a barátin. Az a nagy változás akkor, hogy a korábban a progresszió által a jobboldalra szórt jelzőket most a jobboldal egymás között osztja le?

Aki képtelen eltűrni az övétől gyökeresen különböző véleményt, az folyamatosan az ellenfél irányába lejtő pályán játszik, és ez elég fárasztó lehet egy idő után. Szóval

A választópolgár történelmi meghatározottságát és meghasonlottságát legalább igen.

Nem kell félni az egyet nem értéstől, a nagy egymásra bólogatások soha nem vittek előre. Bőven elég, ha adott egy laza, bizonyos alapokat tartalmazó kapocs.

És ugyanezt tudom javasolni a mindezeket szemmel követő embereknek is. Kicsivel több nyitottságot, kevesebb befeszülést és minimális konstruktivitást.

Nem attól leszünk jobbak a progresszíveknél, ha átvesszük a viselkedési mintáikat, hanem a sikerekből született nyugodt körülmények közötti, minőségi alkotástól és teremtéstől. Legyen hát alkotás és teremtés!