Hedvig, a jelkép

Malina Hedvig ügye nem az elmúlt évtized, hanem az elmúlt évszázad jelképe is lehetne, és nem csak Szlovákiáról szól, hanem szomszédaink többségéről és Nyugat-Európa és az Egyesült Államok végtelen közönyéről is.

Van egy magyar diáklány Nyitrán, aki 2006-ban azért kap verést, mert magyarul beszél a telefonjába az utcán. Erre némi habozás után hamis tanúzásért ellene indul eljárás, mert ugye Szlovákiában ilyesmi nem történhet, és 12 évnek kell eltelnie, mire az ügy lezárul.

Betörnek barátja lakásába, megfélemlítik, gyalázzák. Az igazi ügy nem is a verés, hanem ez, a szlovák állami eljárás. Öt év börtönnel fenyegetni egy egyetemista lányt még akkor is durva lenne, ha tényleg kitalálta volna az egészet. Kísérletet tenni elmegyógyintézetbe zárására egy más korszakot idéz.

Végül nincs más út Hedvig számára, csak a magyar állampolgárság, és a Győrbe menekülés. Mert ő menekült, és egyébként nincs egyedül. Nem tudhatjuk hány magyar távozott a szomszédos országokból részben vagy egészben azért, mert nem tudott méltósággal magyarként élni, és mert anyagi, erkölcsi hátrányt szenvedett anyanyelve, nemzetisége miatt. A sok százezerből biztosan nem kevesen vannak, akiknél voltak ilyen megfontolások.

Ez egy nagyon durva ügy, amire viszont nagyon keveset reagált a külvilág. De itt legalább volt valami, egy érzéketlen diplomáciai távirat az amerikai követségről, némi életjel egyes jogvédőknél.

vannak verések, atrocitások, csak a hír 99%-ban Budapestig sem jut el. Sokan legyintenek is Erdélyben már 1-1 bozgorozásra, ugyan, jobb a békesség. Van, aki észre sem veszi már, hogy megalázzák. Nem tűnik fel egy felvidéki értelmiséginek elsőre, hogy az bizony elnyomás, hogy a Facebookon „ova” kell, hogy legyen, ha nem akar esetleg problémát az egyetemen egy nacionalistább tanárnál a vizsgán. Vagy az, ha a magyar osztályra legyintenek egy rozsnyói iskolában, hogy az úgysem képes semmit megszervezni, mert a magyarok „debilek”.

Lehet mutogatni előremutató dolgokat, mint kis szigeteket a nagy óceánban. Egy-egy korrekten helyreállított műemléket, néhány apró gesztust. De sajnos 1990 óta semmi valós, a magyar nyelv és kultúra számára a reális megmaradás perspektíváját adó kompromisszum nem történt Szlovákiában (sem).

Megaláztatást, elnyomást, megfélemlítést viszont bőven mértek, időnként még fizikai erőszakot is. Eközben

(ha éppen nem az áldozatot hibáztatták). Hedvig végre szabad, Győrben, de félmillió magyar a Dunától északra, és kétmillió magyar a Kárpát-medencében továbbra sem az. Immár száz éve nem az. Csak megtűrt kisebbség a saját földjén. Időnként kap cukorkát, ha jól tud lehajtott fejjel járni, de ha felemeli a fejét, jön a bot. Nézzük csak, mi is történt a minap a DAC szurkolóival, vagy mi folyik a Beke-Szőcs ügyben Romániában.

Pedig mindent rendezni lehetne, ráadásul mindenki javára, mert elnyomónak lenni hosszú távon majdnem annyira rossz, mint elnyomottnak.

Elég lenne bőven, ha Szlovákia, Románia, Ukrajna megadná azt a magyaroknak, amit a kisebbségben élő románok, ruszinok és szlovákok kértek egykoron Magyarországon, teljes joggal. Egyenrangúságot és a nemzeti (és nem kisebbségi!) lét biztosítását.

A jelenlegi homogenizáló nemzetállamok szomszédságunkban viszont nem adnak mást, mint a lassú, csendes kihalás lehetőségét. Köszönjük, de

És köszönjük, Hedvig, hogy nem adtad fel, és amíg lehetett, hosszú, hosszú évekig. Ez az igazi bátorság.