Relativizálják a vörös terrort a balos történészek

Egészen különös, helyenként egyenesen bizarr hangvételű könyv jelent meg idén Kérdések és válaszok 1918-1919-ről címmel. Az ismeretterjesztő kötet Csunderlik Péter, Egry Gábor, Fodor János, Emily Gioielli és Hajdu Tibor írásait tartalmazza, azzal a kiadói ajánlással, hogy a szerzők „harag és részrehajlás nélkül” ismertetik a világháború utáni évek eseményeit. 

Ehhez képest a kötetet jegyző történészek megdöbbentő cinizmussal írnak a vörös terrorról olyanokat állítva, hogy Szamuely „nem volt vérszomjas”, nem igazán helytálló „vörös terrorról” beszélni és a nemi erőszak éppenséggel az osztályharc részeként is értelmezhető. Talán nem lepem meg az olvasót, ha leírom: a kötet a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával és az intézmény főigazgatója, Egry Gábor szerkesztésében jelent meg. 

Nem volt vérszomjas Szamuely?

De nézzük is, mit olvashatunk a könyvben a Lenin-fiúk hírhedt vezetőjéről: „Szamuely Tibor (…) a »vörös terror« jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart »vérben fürdeni«” – tudjuk meg Csunderlik Pétertől, aki sosem mulasztja el idézőjelbe tenni a vörös terror kifejezést. 

És már értjük is: Szamuely nem látott más megoldást, mint a terrort, „pedig nem volt vérszomjas figura”. Az a Szamuely, aki már 1918 májusában a következőket írta a Szociális Forradalom című lapba: a burzsoáziánál „még százszor rosszabbak, ezerszer kegyetlenebbek, könyörtelenebbek és vérszívóbb vadak leszünk, amikor ellenségeinkkel kell végeznünk!” Csunderlik ingerküszöbét valószínűleg az sem üti meg, hogy a Tanácsköztársaság terrorszervezetének vezetője már 1918-ban nyíltan vállalta egy írásában, hogy politikai céljai megvalósulásához csak a „burzsoák hullahegyein, lerombolt palotáin feldúlt birtokain keresztül vezet az út”, az 1919 április 20-i győri népgyűlésen mondott beszédében pedig úgy fogalmazott „szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”
Ha ez nem a vérszomjasság bizonyítéka, akkor legalább azt hadd tekintsük annak, hogy Szamuely idézett cikkei és beszédei közben a gyakorlatban is megmutatta mire képes, ha ártatlan emberek agyonlövéséről és felakasztásáról van szó. 

Szamuely „árnyalt” profilját Csunderlik azzal kívánja megrajzolni, hogy rávilágít:

– s mi tagadás, a vörös terrorista egy ’19 júliusi sajtónyilatkozata szerint úgy gondolt magára, mint aki „épp oly kevéssé (…) vérszomjas, mint a többiek”. Persze sok minden függ attól, hogy kinek mi a referenciacsoportja.

Stílus: „nem vér folyt, hanem lekvár”

Csunderlik megnyugtatja az olvasót, hogy Szamuely nem akart guillotine-t állítani a mai Vörösmarty térre (óh, így már egész más!), sőt – ellenpontozva állítását – a Tanácsköztársaság idején „megnyitották a Gerbeaud cukrászdát a munkások előtt, amennyiben felmutatták szakszervezeti igazolványukat. Vér helyett kakaót szomjaztak azok a proletárok, akik a kommün idején a Gizella teret látogatták.” 

A szerző akkor is

amikor szellemeskedően arról ír, hogy a kommunisták margitszigeti propagandarendezvényén szintén „nem vér folyt, hanem lekvár”, a napsütötte gyepen pedig nyugodtan andaloghattak a proletárok az internacionálé dallamára. 

Mámorító! Az olvasó bizonyára el tudja képzelni, milyen akusztikája lenne, ha egy történész arról írna, hogy a nácik egyik hírhedt vezetője nem is volt vérszomjas figura – és a nürnbergi pártnapokon különben sem vért, hanem jó hideg búzasört ittak a német munkások. Világos, hogy ha bárki így fogalmazna, azzal a terror áldozatainak emlékét gyalázná meg, így tehát Csunderlik sem tesz mást.

Ezzel jár a „forradalom”

A vörös terror relativizálásában Hajdu Tibor siet fiatal kollégája segítségére: Ő egyenesen azt a kérdést teszi fel, hogy „beszélhetünk-e »vörös terrorról« a Tanácsköztársaságban?” Már a válasz elején leszögezi, hogy „minden forradalom véráldozatokkal jár”, és ebben a 1919 sem lehetett kivétel. Ami pedig a terrort illeti, a magyarországi Tanácsköztársaság „gyakorlata” (sic!) a „nagyjából az első félév szovjet gyakorlatához hasonlítható, bár voltak radikálisok, mint Szamuely Tibor” – fogalmaz a szerző, hozzátéve azt is, hogy ugyan „történtek atrocitások” 1918-1919-ben, de „a halálos áldozatok száma aránylag nem volt nagy” – nagyságrendileg nagyjából megegyezik az ellenforradalmi bíróságok és különítmények, valamint a román megszállók által 1919-1920-ban kivégzettek számával. 

Értjük, tehát „történtek atrocitások”, de hát „minden forradalom véráldozatokkal jár”.

Külön elképesztő, hogy a kötet egy másik szerzője, a CEU-s Emily Gioielli azon elmélkedik, mennyire nehéz megítélni, hogy a Tanácsköztársaságban a nők elleni erőszak „mennyiben szólt a nőknek és a nők ellen, és mennyiben irányult az osztályellenségre.” A kérdés költői marad, mert a szerző nem itt vész el a részletekben, hanem sietve áttér az ellenforradalmi időszak ismertetésére. Miközben a MeToo-tól hangos a nemzetközi sajtó, úgy látszik, a nemi erőszak relativizálható, ha a haladás érdekében történt.

Egyszerre elszomorító és felháborító, hogy 2018-ban, a háborús összeomlás és az azt követő vérzivataros évek után száz évvel is akadnak olyan történészek, akik ilyen méltatlan cinizmussal képesek írni a Tanácsköztársaságról és a vörös terrorról. 

Pedig ha valamiben szilárd társadalmi konszenzust kellene teremteni a rendszerváltás utáni Magyarországon az pont az, hogy jóérzésű polgárokként nem a kakaóra, nem a lekvárra, hanem elsősorban a vérre kell emlékeznünk – azokra, akiket politikai ideológiák nevében gyilkoltak le és tettek tönkre a 20. század során.