Magyarkák – mi a baj a Telekom cinikus reklámjával?

2018. november 12. 09:52

Telekom-Magyarország nem a „magyaroké”, hanem annak a nemzetközi generálburzsoáziának az otthona, ami a technológiai emancipáció útján a nyugati világban szép lassan felemészt nemzetet, osztályt, hagyományt, kultúrát, egyszóval mindent, ami formát ad az ember létezésének. A Most-Magyarország Magyarország totális hiányát jelenti.

Jó egy hétig el tudtam kerülni, hogy megnézzem a Telekom új reklámszpotját, csak a sajtóban megjelent publicisztikák vaskos felkiáltójelekkel megtoldott címeiből értesültem a botrányról. Annyira már nem érdekelt a dolog, hogy utána is nézzek, pontosan miről van szó, az ügyet elkönyveltem annyival, hogy a jobboldal krónikus túlérzékenysége nem lanyhad (ami azért kár, mert ebben a gyakran erkölcstúltengéstől sújtott korban a közöny az egyik legnagyobb erény).

Végül aztán mégis elém került a videó, és… azt tapasztaltam magamon, hogy a látottak rám is egészen furcsa hatással vannak.

Valami zsigerekből jövő ellenkezést keltettek bennem,

bármennyire is röhejesnek tűnhet ez, elvégre csak egy tévéreklámról van szó (a szubliminális szuggesztiók által megdelejezett tömegek elemzőitől elnézést kérek). Most már érteni vélem a tömeges felháborodást: van valami mélyen nyugtalanító ebben a szpotban, noha a probléma szerintem nem azzal van, aminek okán a nyájasan nemzeti netezők billentyűzethez nyúltak.

Emlékszünk: néhány éve egy Soproni-reklám a „Magyarország, én így szeretlek”-felkiáltással kergette hosszú hónapokon át őrületbe a minimálisan is jóérzésű embereket. Nem elég, hogy ennél irritálóbb módon még nem juttattak el holland söröket a lakótelepi kricsmik vécécsészéi köré, de a hirdetés a „magyarság” legalacsonyabb színvonalú újraértelmezésével is megajándékozott bennünket. Betyár és bőgatya, a „nehéz nyelv” mítosza, sárga villamos, vízilabdások, meg a világ legszebb női, mindehhez nagyzenekari kíséret, libabőrös crescendo – na meg az igazi, a gyötrelmes üzenet: a huszonegyedik század elején még hazaszeretetet is Amerikából kell importálnunk, bár a számítógépes vírussal lebírt ufók hiányoztak kicsit a képből.

Azóta persze alaposan megváltozott a világ: a történelem rejtelmes dialektikájának engedelmeskedve a közszellem is sokkal ironikusabbá, vagy ha úgy tetszik, metábbá vált, mint hogy egy ilyen primitív érzelmeskedés elérhesse a célját. A Telekom ezért ellentétes úton kíván hatni: a magyarok „tipikusan” kellemetlen vonásaira (úgy is mint a sorban állás unortodox felfogása, a zacskóstej-fogyasztás, a felcicomázott önkiszolgálókban zengő mulatós) mutat rá,

azokkal szemben vázolja fel a Most-nemzedék idealizált android-magyarságát.

A botrányt jórészt a szpot elején látható, humorosnak szánt jelenetek szabadították el (noha a felháborodás morális és intellektuális erejét némileg gyengíti, hogy vélhetően ugyanazok állnak mögötte, akiket a Soproni-reklám „büszkeséggel” tölt el – és ennek még hangot is adnak a YouTube-on). Én a magam részéről nem látok bennük semmi felháborítót. Különösen szellemesnek nem nevezném őket, de ha ezen a vonalon folytatódna a kisfilm, nem lenne vele nagy gond.

A méltatlankodás már csak azért is érthetetlen, mert a magyaroknak éppen az az egyik legkedvesebb passziójuk, hogy önnön fajtájuk – meg az állapotaik – menthetetlenségét ecsetelik. A nyáron is agyonfűtött Bzmt-vagonokban, a gyűlöletteljes tekintetű postai alkalmazottak színe előtt vagy éppen a horvát üdülők honfitársaink által megrohamozott svédasztalainál garantáltan evaporál a hazafiság, miközben persze – quelle finesse d’esprit! – a mi farzsebünkből is kilóg a csirkecomb.

Két esemény fogja jelezni azt, hogy Magyarország pszichésen felnőtt magához. Egyfelől az, amikor a milánói borda nevű ételkreáció egyszer és mindenkorra lekerül a magyar étlapokról. Másfelől az, amikor elkészül egy, mondjuk az Angolkák-hoz hasonló vígjátéksorozat, ami bátran vájkálni mer társadalmi-történelmi sebeinkben, és a lehető legnyersebb fényben szembesít önmagunkkal. (Hogy mindennek olyan kellemetlenül liberális bukéja van? Éppen az lenne a nóvum, ha valaki keményen jobboldali alapállásból találna rá a komplexusainkat feloldó, gyilkos öniróniára.)

A Telekom-reklámnak az a része, ami valóban rémületre ad okot, éppen a bevezető után következik. Rám legalábbis végtelenül nyomasztóan hatott annak a Magyarországnak a bemutatása, amit a német telekommunikációs vállalat szán nekünk, és ezzel kapcsolatban a felháborodást is teljesen megalapozottnak érzem. A Führer annak idején csupán egy várost „adományozott” a Theresienstadtban fogvatartott zsidóknak, az új idők új propagandafilmjében (a szpot, mondani se kell, a progreál ékes darabja) már egy egész országot kapnak az alattvalók a pozitív energiákkal telt, Domináns Entitástól.

Ez az országot persze ugyanúgy kínálhatnák a németeknek vagy az ausztráloknak, mint nekünk – és kínálják is. Éppen ez a reklám fő mondanivalója. Telekom-Magyarország nem a „magyaroké”, ez a fogalom ezen a síkon már értelmezhetetlen, hanem

annak a nemzetközi generálburzsoáziának az otthona, ami a technológiai emancipáció útján a nyugati világban szép lassan felemészt nemzetet, osztályt, hagyományt, kultúrát,

egyszóval mindent, ami formát ad az ember létezésének.

Az említett jelenségek azt feltételezik, hogy megvan az emberekben a különbségtétel, a kirekesztés képessége. A generálburzsoáziának viszont – ahogy arra Renaud Camus rámutatott – „a zseniális ötlete abban rejlik, hogy minden erővel befogad, ahelyett, hogy kirekesztene, mint minden más uralkodó osztály tette korábban”. Csak önmagát, csak az ugyanolyat ismeri. El sem tudja képzelni, hogy rajta kívül létezhetne más.

Andy Warhol mondta egyszer, hogy a kommunizmus igazából az Egyesült Államokban valósult meg: a dokkmunkás és Elizabeth Taylor ugyanúgy Coca-Colát isznak. A generálburzsoázia egyetlen tulajdonsága, kizárólagos szellemi horizontja a magától értetődő jólét; öntudata abból a felismerésből áll, hogy képes fogyasztani. A bőség: maga a posztmodern Ding an sich. Ez a jólét persze viszonylagos, ha a földkörüli pályára állt, szűk uralkodó kaszt gazdagságára gondolunk*, ahhoz viszont mindenképpen elég, hogy biztosítsa a hozzáférést a mintaadó képekhez.

Kilencvenötben születtem, az utolsó olyan generáció tagja vagyok, akiknek a legelső éveiben nem volt jelen a hipertechnológia: talán nyolcéves lehettem, amikor az internetet bevezették nálunk. Így bár életem keretei alapvetően nem különböznek azoktól, amelyek között a spanyol vagy az amerikai fiatalok élnek, bár én is ugyanazt tudom csak elképzelni, mint ők, mégis kényszerűen archaikus elemnek minősülök. A generálburzsoázia az utánam születettekkel bontakozik ki végleg. Ezt a jövőt tálalja elénk a Telekom.

Mi a tipikusan magyar? Ha azt mondom, hesoyam, többen fognak érteni, mintha azt mondanám, „ó élet! sár! láz! csúnya út!”

A szőke lány a tudatosemberek.jpg-ről leollózott csapata élén (még néger is van!) ellentmondást nem tűrően kijelenti: azt, hogy mi a tipikusan magyar, ők, a Most-nemzedék döntik el. Csak az ő képzelőerejükön múlik minden. Virtuális valóság, robotkéz, kommunikáció, rugalmasság, „a lehetetlen kitalálása”. Kooperáció, innováció, sokszínűség. Az agresszívan pergő képek azt bizonyítják, ez a tobzódó kreativitás nem tud mást megszülni, mint ami van. Ami történik, ami érződik, ami tapasztalódik Alaszkától Bukarestig a nyugati világ minden szegletében. Ami betölti a mi életünket, és a másokét is, ezt a nyomasztó jelenvalólétet. Azt, ami tipikusan kanadai meg olasz meg izlandi, és így tovább.

Végtelenül cinikus a Telekom reklámja. Úgy tesz, mintha ezek az emberek képesek lennének dönteni, noha az alternatívát még csak elgondolni sem tudják. A Most mítosza meghazudtolja a szabad ítéletalkotást. Ne legyenek kétségeink:

a Most-Magyarország Magyarország totális hiányát jelenti.

* De nem gondolunk, hiszen már azzal megtörnénk az egyöntetűséget.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/138479