A mai ember a zaj áldozata – Haramza László a Mandinernek

Az emberek egyetlen korban sem hallgattak annyi zenét, mint ma, de máshogy is viszonyulnak hozzá. Régen a zene előállítása és befogadása egyaránt aktív figyelmet követelt viszont ebben a kávéházban, ahol most vagyunk, úgy szól a zene a háttérben, hogy szinte észre sem vesszük. Csak stimulál minket. 

A mai ember a zaj áldozata. Elérhetővé váltak a rádiók, a CD-lejátszók, és ezen az eszközök megváltoztatták a zenéhez való viszonyunkat. Nehezebb disztingválni és értékelni az élőzenével való találkozást. 

Mit adhat az opera korunk emberének?

Az opera elmélyíti az ember zaklatott figyelmét és felemeli a lelkét. Nem koncertszerű zenét hallunk, amitől esetleg érintetlenek maradhatunk, hanem beavatást nyerünk. A művészet gyakran szól az emberi kapcsolatokról, de az opera más dimenzióba emeli ennek a megélését. 

Hogyan nyerünk beavatást?

A mai ember kedélybeteg – a közömbösség és az agresszió hullámzik az életében, de ha találkozik a klasszikus zenében lévő finom arányokkal, ihletet nyer. Ez a beavatás lehetősége. 

Viszont a zene is változik a korral. Az egyre feszültebb, egyre felspannoltabb világban, már feszesebbre hangoltak a húrok is, a normál A hang 435 hertzről felment 440 hertzre és tovább. Felspannoltabb zene kell az egyre felspannoltabb emberiségnek?

Spannoltság van az emberekben és a hangszerekben is. Régen a bélhúros hangszerek és a fából készült finomabb, szolidabb hangot adtak ki, kevésbé volt éles a hangzás. De még ennél is fontosabb, hogy az az A hang, amihez igazodik a többi hangszer, nem volt ilyen magas, valamivel alacsonyabb frekvencián szólt. Meg vagyok róla győződve, hogy ez döntő különbség. Ha valaki énekel, akkor nem mindegy, hogy egy felspannoltabb állapotra lett-e tréningelve.

A klasszikus zene idején is, de ott már meg-meg jelennek a nagy magasságok, amik a zene attraktivitását fokozzák. 

Mi a zene, amikor nem attrakció?

Közelebb áll egy emelkedett, meditatív állapothoz. Nem közetlen hatást akar kiváltani, hanem egy másik dimenzióba emel. A zenének ez a jellege háttérbe szorult és ezért nagyon fontos, hogy kiemeljük.

Hol látja a változás gyökerét?

Valami Monteverdi után törött el… A szakrális zene évszázados felvezetése összegződik a műveinek kidolgozottságában. Nála az emelkedettség és az átszellemültség rendszerben jelenik meg, nem ötletszerűen és nem egyéni, szubjektív vágyként. Ennek megfelelő árnyaltság is jellemzi. Akkora a különbség az akkori és a mai zenei kultúra között, mint az érintés és a csapás között. 

Beszéljünk a zene érintéséről.

Egy Monteverdi-előadásmódban a teljesebb hangzástól egy erőteljesebb, testibb hangzástól a fejhangig, kecske vibratóig nagyon sok minden megvolt, amit alkalmazni tudott egy énekes. Később ezek kivesztek és átadták a helyüket az erőnek, az attrakciónak, a mutatvány-jellegnek. Persze egy bizonyos intenzitás és volumen alatt nem is lehet egy szimfonikus zenekar fölött énekelni. 

Hol ragadható meg az a döntő változás, amikor az egyházzenei hagyomány felől az attraktivitás irányába mozdul el a zene?

A gregorián hagyomány szellemisége a komolyzene kontemplatív jellegében él tovább. A szakrális zenének belső indíttatása, szolgálati jellege folytán a megfelelő lelkiállapotot kell előidéznie, az a célja, hogy imádságos lelkületet teremtsen és tartson fenn a liturgiában. A világi zene is képes közel emelni minket a szakralitáshoz a szépség, a szerelem, a hűség témáival. Monteverdi zenéje is szemlélődő magatartást követel. Az Odüsszeusz hazatérésének zenei anyagában olyan gyöngédség jelenik meg, ami az imádságos lelkület szövetét is adja. Amikor végül egymásra talál Pénelopé és Odüsszeusz, a találkozás pillanata egyetlen ölelés, de a színpadon nem csak magában a gesztusban, hanem egy négyperces duettben fejeződik ki. 

A zene kitágítja a pillanatot?

Igen és el is mélyíti. Másodperceket percekké szélesíthet, és mi elmélyedhetünk a két lélek belső dinamikájában. Pamina áriája is olyan Mozart Varázsfuvolájában, mintha egy ablakot nyitnánk a pillanatra. Amikor szótlansági fogadalmat tesz Tamino és a szerelme nem érti, hogy miért nem röpül a karjaiba. A zene érintésén keresztül végigborzong az emberen a felismerés, hogy a legszörnyűbb lehetőség az, ha nem szeretik. Ahhoz, hogy a zene ilyen felismerésekre ébresszen, odaadásra van szükség.

De a gregoriánhoz és nagyon sok más zenéhez is ezt írnám. 

Van ilyen instrukció?

Olyan van, hogy lebhaft, azaz lelkesen…

De az is mintha a zene attraktív, magával ragadó, lenyűgöző oldalát erősítené. 

Abból önmagában még hiányzik a kontemplatív jelleg. 

Lelkesen, gyorsan, szenvedélyesen, hősi pátosszal... Ezek lehengerlik, magukkal sodorják a figyelmet.

Mint egy mutatványos ügyessége… De a zenének van egy olyan dimenziója, ami mélyebb a mutatványosságnál. Odaadóan – ez az instrukció mindent meg kell, hogy előzzön. A többi csak ezt árnyalja. 

Hogyan viszonyul ebből a szempontból a könnyűzenéhez?

Vannak nagyon jól hangszerelt, minőségi könnyűzenék is, de általában a könnyűzene sokkal inkább az ember ösztönszerű kívánalmait elégíti ki, pusztán jó érzést kelt. A komolyzenének más rétegződése van, ezért jobban megmozgatja az elmét. Saját rendszereket épít ki, szinte feladatokat ad a hallgatónak. 

Ha aktívan tartja a figyelmet, akkor fárasztóbb is, mint a kommersz zene?

Mindenképpen fárasztó, de a minőségi zene befogadása mindig több erőfeszítést kíván a hallgatótól és művelt közönséget igényel.

Ön a közönségnevelésben is tevékeny opera-nagykövetként. Mit csinál egy operanagykövet?

Többen nyertünk mandátumot a Magyar Állami Operaház belső pályázatán arra, hogy az operát és általában a zenés színházat képviseljük, erről tartsunk művelődéstörténeti, művészettörténeti előadásokat. Már négy éve járom a vidékeket és tartok előadásokat az operáról. Szerintem azért nagyon találó az „operanagykövet” elnevezés, mert a mai zajrengetegben és médiamorgásban mintha támogatásra szorulna az opera. Már „nagyköveti szinten” kell prezentálni és bizony tárgyalásokba kell bocsátkozni (nevet). De azért is fontos ez a küldetés, mert sok helyen nem könnyű találkozni ezzel a műfajjal. Nem csak az országot járom többedmagammal, de azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a határon túli magyarokhoz is eljussunk: Eszékre, Kolozsvárra, Kassára…

Miért tartja különösen fontosnak a határon túli utakat?

A Magyar Állami Operaház az egész Kárpát-medence legnagyobb operaháza, ami minden magyart érint. A nagyapám 18 éves volt 1920-ban, tehát amikor gyerek volt, akkor az egész Kárpát-medence építkezése, kultúrája egységet alkotott. Kolozsváron is építették a színházat. Azóta csak két generáció telt el. 

Van még valami ebből az egységből?

Van, de rajtunk múlik, hogy megmarad-e. Amikor 2008-ban Kolozsváron címszereplője voltam Ciro Pinsuti Mattia Corvino című darabjának, eltölthettem két hónapot a világ egyetlen kisebbségi operatársulatában a Kolozsvári Magyar Operában. Nagyon fontos tapasztalat volt látni, hogy az emberek hogyan beszélnek két nyelven. Az anyanyelvükben hogyan képesek kifejezni a belső érzelmi világukat és hogyan szólalnak meg a funkcionális társadalmi nyelven. Most voltam a Külső-Drávaszögben. Azt tapasztaltam, hogy óriási szükség van ott arra, hogy a magyar nyelv használatával olyan módon is találkozzanak, amit az opera tud megadni. 

Ha már a nyelvhasználatot említi: Kárpátalján járt már ilyen minőségben?

Kárpátalján még nem. Székelyföldön, Erdélyben, Partiumban, a Vajdaságban, Horvátországban jártam. 

A nyelviség és a közönségnevelés szerepén túl mit tapasztalt, milyen hatása van az előadásoknak?

Az előadások nem csak hiányt pótolnak, hanem gyakran a színházzal szembeni előítéleteket is eloszlatják.

Például milyen előítéleteket?

Úgy vettem észre, mintha a vallásos közegben fenntartásokkal kezelnék a zenés színházat és a színészeket. Egyszer meghívtak előadni középkori himnuszokat és zsoltárénekeket és utólag mondták, hogy tartottak attól, hogy egy operaénekes adja elő ezeket. 

Már az első századok keresztényei a bálványimádással és az érzékiséggel hozták összefüggésbe az előadó-művészetet. Részben az akkori pogány-rituális jellegéből adódóan, részben pedig azért mert nem csak ábrázol, hanem jelenlétesít is. Az idegenkedés nem új keletű.

De ma már nem is időszerű, mert ha az egyházi iskolába járó diák nem alakít ki semmilyen tudatos viszonyt a világi művészettel, az többé semmitől nem óvja meg. Azt mondom a végzős tanulóknak: önök két év múlva ott lesznek az egyetemeken, hat év múlva pedig a munkahelyeken. Vagy most alakul ki a fogékonyságuk a zene iránt vagy azt fogják átvenni, amit a környezetük és a média diktál. 

A mi korunk lelkülete képes rezonálni az operára?

Biztosan, de sokan talán úgy teszik fel a kérdést, hogy milyen „érdekük” fűződik az opera világához egyáltalán? Mintha egy vallástalan azt kérdezné, hogy milyen érdeke fűződik a hithez. 

Füst Milán azt írja Látomás és indulat a művészetben című könyvében, hogy „semmihez se fűződik több érdekünk, mint a szépséghez”.

Így van.

A szépre mindenki szomjazik, de a mai ember lelkületében az ihletettség és a líraiság eléggé megkopott. Ezeket táplálni kell és többek között ebben segít a zene.