Ki a frusztrált? A szociológusok vagy a magyar társadalom?

Két hónap múlva tudok menni – mondja a bádogos. Hat hét múlva tudok benézni önökhöz – mondja a villanyszerelő. És még sorolhatnám. Rengeteg régi mesterség, illetve prosperáló kétkezi szakma művelője panaszkodik arra, hogy gyermekei nem akarják folytatni a szakmát, inkább elmennek marketingmenedzsernek, hr-esnek, pr-osnak.

 Erre jön a Társadalmi riport 2018-as kötete és annak ismertetése a 444-en, és megint kizárólag a felsőoktatásban látja a kitörés lehetőségét mindenki számára, a felsőoktatáson kívül nem lehet kreatívnak, innovatívnak és kíváncsinak lenni, megírva, hogy rosszak a kitörési lehetőségek.

Az egyik szerző szerint például: „Azt sugallják, hogy mi szükség van itt ókori történelemmel vagy egyéb humán tudományokkal foglalkozó emberekre, neveljünk inkább minél több szakmunkást, mert azokat majd könnyen fölszívja a munkaerőpiac! Az alapvető probléma ezzel a politikával, hogy a munkaerőpiac napi igényeinek veti alá az oktatási rendszert. (…) Az nagyon súlyos dolog, ha az embereket lebeszélni próbálod arról, hogy rugalmasak, innovatívak, kíváncsiak legyenek, és megpróbálod visszavinni őket valami tizenkilencedik századi világba, azzal, hogy azt mondod, hogy az asztalos az legyen asztalos, és kész.”

Naponta kell egyedi igényekre megoldást találniuk, összehangolni számos szempontot, a megrendelő minden fájdalmát figyelembe venni, és mint bárki másnak, haladni a szakma fejlődésével, változásával. És a mesteremberek általában nem csak szűk szakmájukhoz értenek, simán lehetnek később generálkivitelezéseket vállaló vállalkozók vagy hasonlók. Nem igaz, hogy tudásuk nem konvertálható. Azt nem tudom, annak a tudása mennyire konvertálható, aki egész életében Adyt kutatja. 

Nos, tényleg aggasztó, hogy egyre kevesebben jelentkeznek a felsőoktatásba, de még egyetemi szinten sem bölcsészekből, hanem matekosokból és fizikusokból van hiány. Bölcsész vagyok, nekem nem kell magyarázni a bölcsészet szépségeit, és a munkanélküli bölcsészek legendáját is szoktam ekézni. A bölcsészek közt ugyan magas az aránya a pályaelhagyóknak, de a tudásuk  jól konvertálható, viszont sokuk lesz pr-os, hr-es, titkár, hivatalnok, sajtós… Már bocsánat, de az asztalosság is van annyira érdekes, mint ezek a melók. Ha egy bölcsész az egyetemen marad, doktorizik, egyetemi tanársegéd, majd idővel professzor lesz, akkor a fizetése nevetségesen alacsonyan marad pár évtizedig. Az asztalosé eközben már az elején az egekben van.

Az egyik mesterember, aki egy éve járt nálam, a harmadik autót vette épp a harmadik gyerekének, és hozzá lakást. Ideje nem volt, pénze viszont rengeteg. Egyéni vállalkozó. Van képesítése, van szakmája, és láthatóan nem érezte úgy, hogy le lenne csúszva, nem tört volna ki, vagy hasonló.

Az egyetemek saját maguk igyekeztek átalakulni úgy, hogy gyakorlatibb tudást adjanak – a bölcsészkarok is. A vállalatok állandóan sírtak, hogy a nulláról kell kezdeni az egyetemekről kikerült kezdő munkavállalóik betanítását, mert nem kaptak használható tudást. Erre jönnek a szociológusok, és elmondják ennek az ellenkezőjét. Hogy nehogy igazodjon az oktatás a munkaerőpiac igényeihez, mert úgysem tudja kiszolgálni azokat. Illetve az egyetemen kapott valamiféle kreatív, innovatív tudás, az kiszolgálja. Hát, izé. 

A fent idézett Tóth István György szerint „az élethosszig tanulás az egyetlen lehetőség hogy valaki ne potyogjon ki a társadalmi szelekció során”, ennek ellene hat a korai specializáció, mert ma gyorsan elavul a tudás. Ezt dörgöli a magyar közélet orra alá, mintha ez nem lenne mindenki által ismert közhely.

Innovatív és kreatív? Vajon aki évtizedek óta asztalosként dolgozik, vízvezetékszerelőként, villanyszerelőként, vagy aki most annak tanul, annak nehezebb lesz konvertálnia a tudását, mint az ókori történelem doktoranduszának vagy a szociológusnak?

A tanulmány egyébként cáfol pár balos toposzt, például hogy Magyarországon a jövedelmi egyenlőtlenségek kirívóak lennének. Az uniós átlaghoz tartozunk, sőt még csökkent is a szegénység, és a korai óvodáztatás is jó – ismeri el a Társadalmi riport. 

Ugyanakkor megy a siránkozás azon, hogy aki az elitbe születik, az akkor is ott marad, ha közepes képességű, mert a közeg megtartja; és hogy míg az értelmiségi családok a közepes tanuló gyermekeiket is bejuttatják a felsőoktatásba, addig a szakmunkáscsaládok nem teszik ezt meg. Illetve – horribile dictu – az elitből egyre többen mennek külföldre tanulni, és ebből az lehet, hogy itthon csak a „maradék” tengődik majd. Plusz miközben a jövedelmi egyenlőtlenségek egyáltalán nem nagyok, mégis aki jobb módba születik valószínűleg jómódú is marad, aki pedig szegénynek, annak kevés esélye van kitörni.

Csodálkozom, hogy erre rácsodálkoznak a szociológusok. A társadalmak így működnek. Az elitek szeretik lehetőség szerint külföldön is tanultatni a gyereket, az elitből pedig akkor csúszhat le valaki, ha elkártyázza a vagyonát. És a lentről való kitörés is több generációs, lassú munka – bár azért a környezetemben rengeteg első generációs értelmiségi van, ha ez kitörésnek számít.

Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) kutatása szerint a nem tanuló felnőtt magyarok kétharmada akkor sem lenne hajlandó tanulni, ha alkalma és lehetősége lenne rá. 

A felnőtt magyarok kétharmada valószínűleg úgy gondolja, teszem hozzá, hogy már tanult eleget formális körülmények között, és mondjuk elégedett a helyzetével; vagy ha nem elégedett, akkor sem a tanulásban látja a kiutat. Ráadásul általában a felnőtt ember, ha még tanulásra adja a fejét, akkor vagy az addigi szakmájához tanul valamit, vagy átképzésre megy, vagy hobbiból tanul valamit, ami érdekli.

Még a vagyon öröklése és a „suba subához, guba gubához” házasodási szokások is kapnak egy megjegyzést, miszerint ezekkel nincs mit kezdeni, ez van, pedig ezek segítik a szegregációt és a társadalmi megkövülést. Ez ügyben tehát a szociológusok kegyeskednek békén hagyni minket, de azért finnyáskodnak egy sort. Miközben a kitörés és előrejutás egyik segítője lehet az öröklés, akármilyen keveset is örököl valaki. Az egyenesági öröklés adómentessé tétele nagyon fontos lépés volt. A suba subához meg – évezredes bölcsesség, ami ma hál’ Istennek már nem kényszerítő erejű szokás, viszont a könnyen élhető párkapcsolat egyik nagy titka. 

Bizonyára a nyugati társadalmak mobilisabbak a magyarnál, elhiszem a szociológusoknak; azt nem tudom viszont, milyen szerintük az ideális társadalom. De mintha a Társadalmi riport szerzői természetes folyamatokon lamentálnának,illetve saját helyzetüket tartanák az ideálisnak. A szociológusok úgy tesznek, mintha az innovatív, kreatív hivatások csak a bölcsészkaron termelődnének, kicsit tágabban csak a felsőoktatásban, és mintha csak a felsőoktatás nyújtana lehetőséget a kitörésre.

Mintha számukra az ideális társadalomban mindenki elvégezné a szociológia szakot vagy a szomszéd tanszék képzését, és erre az állam adna egy jó nagy fizetést mindenkinek. Mintha a szakmunka nem lehetne kreatív és rugalmas, csak a szellemi. Mintha nem lehetne szakmunkából megélni – nagyon jól megélni. A szociológusok elfelejtik, hogy sokak számára a munka – munka, pénzkeresés az önnfentartásra, a család fenntartására. És hogy sokak számára ez elég. Nem karrierben gondolkodnak, nem akarnak kiteljesedni és önmegvalósítani – vagy nem a munkában.

A kortárs társadalmak minden korábbi társadalomnál mobilisabbak – és a lehetőségek tárházát is adják, ami frusztráló lehet. Ezelőtt száz évvel a túlnyomó többség parasztnak született, tudta, hogy parasztként fog élni, és hogy a gyereke is paraszt lesz. Földműves, falusi ember. A zenészdinasztiákban akinek az apja prímás volt, az nagy esélllyel maga is prímás lett. Így is lehetett teljes emberi életet élni. 

Mert mi van, ha valaki nem akar az elitbe kerülni, nem akar kitörni, neki éppen jó úgy, ahogy van? Mi legyen azokkal a gyerekekkel, akiket nem köt le a történelem, sem a matematika, de szívesen bütykölnek? Szenvednek az iskolapadban, de a műhelyben kiélhetik a kreativitásukat? 
Tanulni jó dolog, egyetemre menni jó dolog, a szegénységből kitörni jó dolog, mindez kétségtelen. A szociológusok olyan jelenségeken siránkoznak, amelyek teljesen emberiek, és teljesen normálisak. Mintha az ideális társadalomban anyagi egyenlőség lenne, mindenkinek pont ugyanannyi lehetősége lenne mindenre, és csak a tudás útján lehetne az elitbe kerülni. Mintha rossz dolog lenne, hogy van elitréteg, van alsó réteg, hogy nem mindenki akar egyetemre menni – és mintha minden a kormány felelőssége lenne, s nem létezne egyéni felelősség, egyéni döntés. 

A szakma kihalásáról panaszkodó mesterek marketingmenedzser gyerekei többnyire Budapesten kötnek ki. Mikor lesz tanulmány arról, hogy kiürül a vidék, és hogy túl sok a marketingmenedzser? Hogy Dunát lehet rekeszteni hr-essel, pr-ossal? Hogy nagy tempóban csökken a magyar társadalom képzettségi diverzitása?

A mobilitás, a kreativitás, az innováció, a kitörés mind jó dolog, nem abszolút értékek, nem feltétlen ezeknek kell minden mást alárendelni. Uj Péter azt írja: „a dolgozatokból kirajzolódó kép minimum nyugtalanító: bezárkózó, megmerevedő, frusztrált társadalmat mutat”. Megmondom, kik a legfrusztráltabbak: a szociológusok, akiknek egy társadalom sem elég mobilis és nem elég egyenlő.