Az utcán élés lassú öngyilkosság

Hagyjuk a képmutatást, a félrevezetést és az érzelmi manipulációkat: a hajléktalankérdés ma Budapesten elsősorban az alkohol- és drogproblémával függ össze szorosan. Nem a szegénység és a munkanélküliség kényszeríti az embereket az utcára, hanem a drogok és az alkohol lehurkoló hatása. Aki nem akar az utcán aludni, annak egyetlen éjszakát sem kell ott töltenie.

Hajléktalanügyben készült videóriportunkban Morva Emília, a Máltai Szeretetszolgálat vezető munkatársa elmondta: tízezer férőhely áll a fedél nélküliek rendelkezésére Budapesten, ezek közül 5 ezer önkormányzati, 5 ezer pedig civil fenntartású. A hajléktalanszállók nem teljes kihasználtsággal dolgoznak: a legnagyobb téli fagyok idején érik el azt a létszámot, ami közel jár ahhoz, hogy minden hely foglalt legyen. 

Videónk a hajléktalanokkal, a hajléktalanságról (riporter: Szalma György)

A szállás igénybe vételének természetesen van egy feltétele: a tiszta, vetett ágy igénybe vétele azt követeli, hogy a vendég megközelítőleg józan legyen. Pontosabban fogalmazva, akkor sem zavarnak el senkit, ha ittasan vagy belőve érkezik, pusztán addig kell egy pohár tea társaságában várnia, amíg eléggé kijózanodik ahhoz, hogy ne okozzon problémát a hálóteremben.

És természetesen a szállásokat is egyre fejleszteni kell, a tisztaságot biztosítani kell nap mint nap, ennek együtt kell járnia a mostani új szabályozás bevezetésével.

Ha van elegendő férőhely, akkor miért alszanak tucatjával emberek az aluljárókban? Ennek a magyarázata az, hogy sokan (már) nem akarnak alkalmazkodni, avagy képtelenek alávetni magukat egy intézmény házirendjének, betartani a szabályokat: az utcán szabadabbnak érzik magukat. Ez a saját döntésük.

Ahogy az öngyilkosságot is megakadályozzák a hatóságok, úgy az utcán élés ellen is fel kell lépni. Az utcán élők érdekében.

Egy ember néhány év alatt „használódik el” az utcán. Vannak hosszabb ideje hajléktalanként tengődők, akik igazi túlélők, de a hajléktalan emberek túlnyomó része pár évet bír ki az utcán, amíg meghal vagy visszafordíthatatlan károsodásokat szenved, amelyek a halálához vezetnek.

A hajléktalan emberek jelentős része azért kerül az utcára, mert életük során annyi rossz döntést hoztak, amik eredményeként lassan a spirál aljára kerültek. Az utcán töltött évek alatt még inkább gyengül az a képességük, hogy racionális döntéseket hozzanak, hogy belássák a saját érdekeiket.

Az életvitelszerűen utcán tartózkodás visszaszorítása visszaadja a várost a polgároknak, a méltóságot a hajléktalanoknak.

Igen, a méltóság.

Ez a szó gyakran előkerül a hajléktalanokról folytatott diskurzus közben. Miközben egyesek képmutatóan a hajléktalanok emberi méltóságát féltik az intézkedésektől, addig azt, hogy valaki magán kívül, lélegző húsdarabként fekszik az aluljáró kövezetén, össze tudják egyeztetni az emberi méltósággal. Pedig

A hajléktalanok esetében a sajnálkozás nem elegendő. A hazug, passzív együttérzés helyett a cselekvő szeretet parancsa azt diktálja, hogy kimozdítsák őket az utcáról – akkor is, ha nem akarják. Valahol el kell kezdeni a velük való törődést: a fizikai jólétük biztosítása az első lépés.

Üdvös lenne persze minden egyes hajléktalan mellé egy életmód-tanácsadót ültetni, aki újra visszavezetné őket a társadalomba, azonban ennyi erőforrás nem áll a rendelkezésünkre.

A hajléktalanprobléma főként Budapestre korlátozódik, a vidéki hajléktalanok is a fővárosba jönnek. Ennek egyik oka, hogy a hajléktalanellátás Budapesten a legjobb az országban, elérhető a napi többszöri étkezés, a tisztálkodás, a tisztaruha-váltás lehetősége. Csak el kell menni valamelyik ellátóponthoz.

Senki nincs arra kárhoztatva, hogy éhezzen és fagyoskodjon: minden segítség elérhető ingyen.

Kis utánajárással meg lehet tudni, hogy milyen ellátásban részesülnek a rászorulók. Ennek ellenére a demagógia új csúcsokra hágott az elmúlt napokban. Pedig a hajléktalanok helyzetének megváltoztatása miatti aggódás és sajnálkozás puszta képmutatás.

Az utcai életmód elleni fellépéssel jó esetben az életüket mentik meg.

A közösségi hálón is megjelentek a meghatónak szánt fényképes posztok. Személyes kedvencemmé vált a kezét imára kulcsoló hajléktalan képe, akit éppen rendőrök igazoltatnak. Tökéletesen alkalmas arra, hogy az érzelmekre hasson.

Arról egy szót sem ejt senki, hogy azért a képen látható emberért vajon ki tett eddig valamit? A most hirtelen érző szívűvé vált lájkolók, facebookos szomorkodók és mém-megosztók közül vajon hányan sétáltak el eddig az illető mellett, rá se hederítve?

Az otthon meg a munkahely fűtött melegében nyomogatva a könnyező szmájlit meg a megosztást. Minden most felháborodó nézzen magába: vajon mennyi hajléktalannak segített eddig tevőlegesen és lehetőleg rendszeresen az életvitelük alapvető megváltoztatásáért? Az esetleg odavetett százason túl? Mert nem az az érdemi változás és valódi segítség kezdete, hogy a fotelben ülve nyomogatunk virtuális értékítéleteket a fejleményekről.

Igen, tökéletes megoldást szinte lehetetlen találni a problémára. Az egyik helyről a másikra való hatósági elhajtás nem elegendő megoldás. De most legalább hozzányúltak a problémához, amihez aztán gyorsan számos további lépést kell tenni, különösen a szállások elfogadhatóvá tételével a lehető legtöbb hajléktalan számára. Ezek az első lépések ahhoz, hogy a méltatlan helyzetükből kiemeljék az oda sodródott embereket.