Az automatizálásról

Mezei Balázs vallásfilozófus, egyetemi tanár írása

Olvassuk, halljuk, hogy az automatizált gépek vagy robotok hamarosan teljesen átveszik az emberi munkaerő helyét és szerepét az iparban, a mezőgazdaságban, sőt az oktatásban is.

Az automatizált szántó-vető-arató-feldolgozó gépek fölöslegessé teszik a paraszti munkát; automatizált vadászrobotok megszámlálják és minősítik a vadállományt, elejtik a megjelölt vadat, melyet másnap már az automatizált éttermek konyhájában dolgoznak fel automata szakácsok, szervíroznak automata pincérek... A katonaság gyilkolórobotokat alkalmaz földön, vízen, levegőben. A professzorokat ugyancsak automaták helyettesítik majd, melyek szolgáltatásához már be sem kell fáradni az iskolába. Talán a tudományos munka is automatizálódik: nem lesz szükség emberi találékonyságra, mivel gépek tárják fel az újabbnál újabb felfedezéseket.

A nem is mulatságos tréfát félretéve: látjuk, hogy az automatizálás benyomul az iparba, a mezőgazdaságba, a hadiiparba, az oktatásba. Átvesz bizonyos funkciókat, fölöslegessé teszi az emberi munkaerő egy részét.

s ma már nem tartozik a science-fiction világába olyan automatizált komplexumok létrehozása – pl. áruházak, éttermek – amelyek közvetlenül nem alkalmaznak élő munkaerőt.

A hangsúly itt a „közvetlenül” kifejezésen van. Az automatizálás szakirodalmát kicsit is ismerő azonnal rámutat arra, hogy végül is minden robotot ember hoz létre: még azt a robotot is, amely a Tesla önvezető autóit legyártja. Az ember, a tudós, a mérnök, a szakértő helyzete megváltozik ebben a struktúrában, de arról szó sincs, hogy eltűnhetne. Azok az álmodozások, amelyek az emberi agy működését teljes egészében lekopírozhatónak és automatizáltan újragyárthatónak állítják, a komolytalanság határán mozognak. Ahogyan azok is, melyek szerint a tömeges automatizálás tömeges munkanélküliséget hoz létre… Az automatizálási folyamat egyrészt hosszúnak ígérkezik, másrészt exponenciálisan termeli meg a sajátos munkaköreit, megoldatlan, akár megoldhatatlan problémáit.

A kérdés magva így szól: képesek vagyunk-e ma vagy a jövőben olyan gépeket létrehozni, amelyek a szó teljes értelmében embernek tekinthetők? Másképpen: képesek vagyunk-e az emberi tevékenység részterületein túlmenően magát az embert automatikus géppel helyettesíteni?

Valamint: mely tevékenységek listája írja le kimerítően az ember fogalmát?

A probléma filozófiai. Sőt: teológiai. A teológiai nem válaszolható meg a filozófia nélkül, amennyiben a teológia a filozófiára támaszkodik (mint fundamentumra), a filozófiának pedig ki kell terjednie a szakkérdések módszertani, logikai és történeti területeire. Azt állítani, hogy az egyháznak vagy a kereszténységnek „nincs válasza” ezekre a kérdésekre, elnagyolt; de annyi igazsága van, hogy egyelőre hiányzik az automatizálás filozófiai-teológiai kérdéseinek alapos kifejtése.

Néhány válaszunk azonban van. Az automatizálás a nyugati emberiség gyökereinél keresendő. Az antiküthérai mechanizmus felfedezése világossá tette, hogy a görögök már több mint két évezreddel ezelőtt képesek voltak olyan gépek előállítására, amelyek szintjét a nyugati fejlődés csak a 18. század folyamán ért utol.

A technika mint filozófiai probléma végigkíséri ezt a történetet és a 20. századra önálló alakot öltött elsősorban Heidegger munkájában. Számára a technika a léttől való elesés kitüntetett formája, mely végeredményben ellehetetleníti az embert igaz emberségében. Mégsem lehet akadálya a lét áttörésének, amely kellő időben bekövetkezik. A hasonlóan pesszimista megközelítés népszerűvé vált főképpen a francia filozófiában, ahol oly gondolkodók, mint Michel Henry vagy Alain Finkielkraut erős figyelmeztetéseket bocsátottak ki a technicizálásból eredő újbarbárság ellen. Az angolszászoknál C. S. Lewis-t említhetjük, aki Az ember felszámolása c. munkájában az ipari társadalom és automatizálás emberellenes tendenciáira figyelmeztet. Manapság hasonló húrokat penget David Bentley Hart vagy akár Jordan Peterson. Vagy idézzük meg Hamvas Béla szellemét: a technika nem más, mint a hagyományfeledés erőteljes formája, amely az ember megsemmisítésére tör.

Akár egyetértünk e felfogásokkal, akár nem, vegyük észre, hogy

Sokkal messzebbre jutunk, ha kritikus kérdéseket vetünk fel. Például: Valóban azonos a „mi az ember” és a „ki az ember” kérdése? Ha nem azonos, akkor mit jelent a „ki”? A „kiség”, a személyesség valóban reprodukálható? Nem inkább: helyettesíthetetlen és redukálhatatlan, miként ezt számos filozófus és teológus kifejtette? S ha az automatizálás egyre inkább elterjed, az ember kiségéből származó etikai kérdések érvénytelenné válnak? Nem inkább: egy magasabb szintre helyeződnek, amelyen az ember egész léte válik etikai problémává? Vajon a technika mai rohamos fejlődése eltörölheti az emberben rejlő Radikalböse, végső rossz Kant által – bibliai alapon – megfogalmazott hatalmát? Vörösmarty kérdése – „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – vajon nem ismételhető meg a digitalizálás és automatizálás kontextusaiban?

Az ember tud magáról. Tudja, hogy én: én magam vagyok. Nem téveszti össze magát senki mással. Nem akar valaki más lenni (nem-patologikus esetekben). A tudat önazonosságának végső ereje kifejeződik személyességében és ennek méltóságában. Ha a papagáj azt mondja: Gyurika vagyok, attól még nem lesz Gyurika, még kevésbé „én”. Ha a gép azt mondja: „én vagyok”, attól még nem lesz én. John Searl „kínai szoba” hasonlata vagy Thomas Nagel érvei egyértelműen demonstrálják, hogy a gép akkor sem tud kínaiul, ha kínai válaszokat ad kínai kérdésekre.

Nincs olyan funkciólista, amelynek felsorolásával elérkezünk az ember lényegéhez. Ezt a filozófia mindig is tudta, amikor az ember célját a végességen túl jelölte ki; amikor az embert személynek, personának kezdte nevezni. S a teológia még mélyebben tudta, amikor az embert Isten képmásának mondta. Ha Isten végtelen én, képmása is végtelen én; s a végtelen nem írható le semmiféle szkriptnyelv formájában.

Ne tegyünk úgy, mintha a papagájrikácsolás felülírhatná legmélyebb, legemberibb belátásainkat: én akkor sem leszek valaki más, ha gépek ezrei adnák ezt írásba.