Ez valójában egy balkáni ország

2018. október 11. 17:49

Csányi Vilmos
24.hu

Néha azt gondolom, a reformokhoz diktatúra kell. Interjú.

Jó az nekünk, hogy egyre hatékonyabbak vagyunk? Jó, hogy hajszoljuk a versenyképességet? Nagyon rózsaszín, ha azt kérdem, hogy nem inkább a nélkülözés felszámolása, az egészség, a tudás, a műveltség, vagyis hát a boldogság feltételeinek megteremtése lenne a nagy közös feladat?

A versenyképesség mindenekfelettiségét én is baromságnak tartom. Volt egy SZDSZ-es gazdasági miniszter, a helikopteres…Mi is a neve?

Kóka.

János! Az. Annak idején cikket írt a Népszabadságba, hogy hazánkat egyedül a verseny vezetheti ki a válságból. Engem pedig megütött a guta, válaszcikket fogalmaztam, jól meg is sértődött. Klasszikus példát, tanmesét, a franciaországi csirkegyárak indulását vázoltam föl neki. Az úgy volt, hogy egy nagy baromfifeldolgozó cég ötszáz családdal kötött szerződést: a vállalat adta a csibét, a tápot és a technológiai utasításokat, a famíliák pedig biztosították az épületet, megvásárolták a felszerelést, aztán gyerünk. A cég a versenyképességet istenítve előre közölte, hogy két év múltán már csak kétszázötven partnerrel dolgozik tovább, újabb két év elteltével pedig mindössze ötvennel. Hajtottak is a családok, többségük mindenét a vállalkozásba forgatta, nem hiába, mert négy év múlva az ötven nyertes négyszer annyit termelt, mint kezdetben az ötszáz. Ugye micsoda versenyképesség. Csodálatos. Én viszont azt kérdem, mi a fene lett a többi négyszázötvennel. Nyilván ott maradt a nyakukon egy-egy szép és üres csirkegyár, ők pedig elmentek pincérnek, utcaseprőnek, bárminek. Egy cég persze lehet ilyen gátlástalan. De egy miniszternek mind az ötszázzal van felelőssége. A versenyképesség a piac feladata, nem a kormányé. Sajnos, a politikusaink zömének fogalma sincs, hogyan működik a társadalom, nem ismerik a rendszer veszélyeit, sejtelmük sincs, mire kéne költeni a közpénzt. Magyarországon különösen igaz ez. Európai átlagban a nemzeti költségvetések három-négy százalékát fordítják tudományra, nálunk 0,4 százalékot. Botrány. És az is botrány, hogy bár elsősorban oktatással és egészségüggyel kéne törődjön a mindenkori kormány, ezekre a stratégiai területekre mégis rendre úgy tekintenek, hogy áh, ott spórolhatunk. Régi szívfájdalmam, hogy senki nem vállal konfliktust az orvoslobbival, hagyják, hogy a paraszolvencia tartsa életben és egyben züllessze a rendszert. Miközben, el szoktam mondani, hátha egyszer valaki meghallja, hogy Ausztráliában működik egy átvehető szisztéma. A szigetországban az állami egészségügy alapszinten mindenkit ellát, a magánegészségügyben pedig minden intézetben kiírják, hogy az egészségbiztosító ára fölött mennyi pénzt kérnek vizsgálatokért, beavatkozásokért. A páciens választ. Egy barátomnál az állami szemész retinaleválást állapított meg, ami lézeres beavatkozással gyógyítható. Ha két héten belül megvan az operáció, akkor kilencvenöt százalék a gyógyulási esély, ha két hónap múlva, akkor hatvan, és így tovább. Nézték a naptárt: a legközelebbi időpont öt hét múlva. A barátom erre átment egy magánklinikára, ahol másnap félmillió forintnyi dollárért sikeresen megműtötték. Pofon egyszerű rendszer, tényleg csak be kéne vezetni.

Érdekek sérülnének, balhé lenne belőle, akkora, a következő választásig tán ki se heverné a kormánypárt.

Kétségtelen, hogy a négyéves ciklusok tönkreteszik a távlatos gondolkodást. Néha azt gondolom, a reformokhoz diktatúra kell.

Kár, hogy a diktátorokba ritkán szorul bölcsesség és tisztesség a közérdeket szolgálni.

Ez kétségtelenül kockázat. De mindennapi kultúra kérdése is, mit lehet megcsinálni egy néppel. A Kádár-rendszer elhitette velünk, hogy kultúrországban élünk. Nem volt igaz. Egy szűk felső réteg kapott jó színházakat, jó könyveket, olykor jó filmeket. Ami lejjebb volt, eltakarták. És amikor hirtelen minden szabad lett, amikor próbálták egy az egyben idetelepíteni a nyugati demokráciát, kiderült, hogy ez valójában balkáni ország, s ha nem lebeg a fejünk fölött fenyegetés, áthágjuk a szabályokat, keresztülnézünk a rendőrön, a diákok verni kezdik az őket fegyelmezni igyekvő tanárt. Sokaknak abban merül ki a demokrácia, hogy vannak jogai, az már nem ért ide, hogy kötelességei is.

Szokta szapulni a rendszerváltást.

Mert tragikus politika hibák és tévedések sorozata. Micsoda lehetőséget szalasztottunk el! Elkótyavetyélték az ipari vagyont, tömegesen szűntek meg munkahelyek, másfél millió ember került utcára. A legnagyobb hülyeség az volt, hogy néhány öreg, meghurcolt kisgazda követelésére szétverték a téeszeket, azt a helyet, ami a háztájival kiegészítve megoldotta az élelmiszer-ellátást, felszívta, foglalkoztatta a vidéki lakosság, köztük a romák jelentős részét. A történelem előtti időkbe vetették vissza a mezőgazdaságot. A rendszer most sokkal igazságtalanabbul, kevesebbeket foglalkoztatva, nagy gazdaságok formájában épül újjá. Kinek jó ez? A társadalomnak biztos nem.

2010 óta zajlik a kísérlet az új rendszerváltásra. Ennek során a NER, vagyis fideszesek tulajdonába kerül egyre több tulajdon, miközben leépülnek az 1989-90-es rendszerváltásnál létrehozott jogállami fékek, ellensúlyok, elfoglalva az Állami Számvevőszék, az ügyészség, az Országos Bírósági Hivatal, a médiahatóság, az Alkotmánybíróság, a jegybank, nem sorolom.

A NER-rel én nem vagyok annyira negatív, mint az a kör, ahová tartoztam, tán tartozom ma is. Ugyanis nem látok alternatívát.

Ön szerint mit akar Orbán?

Nekem úgy tűnik, hogy egy a saját elképzelése szerinti modern társadalmat épít.

Amit a kritikusai félfeudálisnak mondanak, olyannak, ami nem teljesítményen, hanem hűbérláncon alapul.

Kétségtelenül sok a hiba, az érdeksérelem, ám rengeteg a hiszti is, jelentős részben olyanoktól, akiknek erre nincs nagyon alapjuk. Emlékszik a filozófusbotrányra? A szabad demokrata Magyar Bálint még miniszterkorában társadalomtudósok között szétosztott közel egymilliárd forintot. Vajda Misu, akivel én közös vegyipari technikumba jártam, szeretem, tisztelem, százmilliót kapott agressziókutatásra, és el is költötte konferenciára, utaztatásra. Amivel az a baj, hogy egy filozófusnak véleménye ugyan lehet az agresszióról, de nem kutatja, mert nem ért hozzá, hiszen az agresszió biológia és pszichológia. Egy filozófusnak nem százmillió kell, hanem számítógép és az egyetemi könyvtár, passz. Bezzeg a szerencsétlen biokémikus, akinek vegyszert, izotópot, mindenféle drága dolgot kéne venni, hogy végezhesse a dolgát, na, az semmit nem kapott. Sokan felháborodtak, és amikor a következő kormány nekitámadt a filozófusoknak, a szakma, emlékezve a milliárdra, nem védte meg őket. Amúgy meg a politika és a hatalom szempontjából az a lényeg, hogy közel hárommillióan akarják Orbánt, és ezt mindannyiunknak el kell fogadni.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/136965