Egyre valószínűbb, hogy a Demokrata Párt a különféle, áldozati szerepben tetszelgő másságok (feketék, hispánok, feministák, melegek, muszlimok stb.) platformjává válik a jövőben, míg
a Republikánus Párt a fogyatkozó fehér többség szószólójának szerepét tölti majd be.
Ezt előlegezi meg a Kavanaugh-cirkusz is, hiszen a viták jórészt éppen a jelölt fehérférfi-volta, illetve annak „toxikus jellege” körül forogtak. A hollywoodi sztárvilág és a liberális értelmiség nem győzte elégszer tudatni a Twitteren, hogy „hisz” Ford és a két másik asszony semmivel alá nem támasztott vádjainak, a pszichológusnő szavahihetőségében kételkedőknek pedig azzal vágott vissza, hogy Ford semmit sem nyerhet az ügyön. (Hogy ez mennyire nem így van, azt Anita Hill esete mutatja, aki az ultrakonzervatív Clarence Thomast vádolta meg zaklatással annak főbírójelöltsége idején, mára pedig nagynevű egyetemeken ad elő, közéleti tévéműsorok rendszeres vendége.)
Meghallgatása során Kavanaugh elismerte, szereti a sört, és a középiskola alatt néha megesett, hogy túl sokat fogyasztott belőle. Amikor végképp tarthatatlanná váltak a Kavanaugh elleni zaklatási vádak, a demokraták tekertek még egyet a ripacskodáson, és immár a fiatalkori alkoholizálására hivatkozva kérdőjelezték meg a főbírójelölt alkalmasságát.
Nem csak azért volt nevetséges ez, mert a nyolcvanas években füvet meg kokaint toló Barack Obamával kapcsolatban nem voltak ennyire válogatósak, hanem mert jelezte, mennyire elszakadtak az átlag amerikai valóságától, aki ugyan sok mindent eltűr, de azt finoman szólva nem fogadná szívesen, ha erkölcsileg megbélyegeznék, amiért esténként felpattint egy-két Budweisert. A Kavanaugh-ügy arra is tanulság tehát, hogyan ne csinálj kultúrharcot. A fiatal trumpisták országszerte sörivással ünnepelték „Justice Beer” eskütételét.