Bealkonyult Biden politikájának: kiderült, hogy illegális migráns tombolt New Yorkban
A 33 éves guatemalai férfi illegálisan tartózkodik az Egyesült Államokban, és Brooklyn egy hajléktalanszállóján élt.
A Kavanaugh-ügy a legkevésbé sem politikai, hanem filmművészeti történés volt: az új műfaj nagyjából a szívbemarkoló emberi tragédiát elegyíti a fingós vígjátékok témáival.
Számos fontos tanulsága volt Brett Kavanaugh főbírójelölt heteken át tartó élveboncolásának – mégis, a legjelentősebb talán az, hogy új filmes műfaj született. A Kavanaugh-ügy ugyanis a legkevésbé sem politikai, hanem filmművészeti történés volt, ahogy napjainkban minden „ügy” szükségszerűen az, ez ugye a spektákulum társadalma, satöbbi.
Ez az új genre a szívbemarkoló emberi tragédiát elegyíti a fingós vígjátékok jegyeivel, valahogy úgy, mintha egy Sidney Lumet-drámát Adam Sandler rendezne meg:
miközben a film nem hatol mélyebbre a lélekábrázolásban, mint hogy a főhős pontosan mikor vesztette el a szüzességét, min rötyörészett diákkorában a surmó haverjaival, hány doboz sörtől hányta le a bokáját és így tovább.
Nagyon izgalmas kísérletezés volt tehát a Kavanaugh-mozi, még akkor is, ha a végét csúfosan elrontották: oké, hajszál-híján-de-győzelem, oké, eskütétel, pityergő asszony meg gyerekek, ezzel nincs is semmi baj; de a film logikájából adódott volna, hogy az utolsó pillanatban Steve Buscemi megjelenjen a színjen, és egy katartikus fingással szétrepessze a Szenátus falait, mindezt persze az amerikai köztársaság, a „hegyen épített város” legnagyobb dicsőségére. Sebaj – a demokraták, a celebvilág meg a mainstream média felindultságából ítélve lesz még bőven alkalom, hogy tovább finomítsanak a műfaji szabályokon.
Újra konzervatív többség
Közben az amerikai jobboldal nagy – szinte beláthatatlanul nagy – győzelmet aratott: 1934, vagyis
Tekintve azt, hogy a baloldal a progresszív társadalomformálás legfontosabb eszközeit (abortusz legalizálása, melegházasság) jellemzően nem népi felhatalmazás útján, hanem a legfelsőbb bírói ítéletek nyomán erőltette át a gyakorlatba, aligha lehet túlbecsülni Kavanaugh megszavazásának jelentőségét.
Intő jelek persze lennének, hogy ne szövögessünk túl merész álmokat a konzervatív forradalomról. Richard Nixon 1969-os hivatalba lépése óta Kavanaugh-n kívül tizenhárom olyan jelölt került be a testületbe, akit republikánus elnök jelölt (majdnem a felük demokraták által jelölt főbírók helyére került), a demokrata elnököknek ezzel szemben csak négy jelöltet volt lehetőségük bejuttatni a Legfelsőbb Bíróságra. Mégsem érkezett el a konzervatív bírói reneszánsz, sőt.
Ennek több oka van: például az, hogy Nixonnak és az idősebb Bushnak demokrata többségű Szenátuson kellett átjuttatni a jelöltjeiket, így mérsékeltebb bírókat kényszerültek választani. Ráadásul a konzervatívnak vélt – és akként megszavazott – jelöltek sokszor egészen szélsőséges ideológiai pálfordulást hajtottak végre: Harry Blackmun, John Paul Stevens és David Souter a testület liberális táborát erősítette, míg Sandra O’Connor vagy a nyáron leköszönt Anthony Kennedy „billegő szavazatai”
Tavaly viszont a republikánusok kiiktatták azt a szabályt, amely a Szenátus kétharmados jóváhagyásához köti az új főbíró kinevezését, ezzel pedig lehetségessé vált a szilárdan konzervatív szemléletű bírók megszavazása.
Hogy Neil Gorsuch tavalyi megszavazása miért nem váltott ki különösebb indulatokat, azt könnyen megérthetjük a Legfelsőbb Bíróságon belüli erőviszonyokat vizsgálva. A liberális szárnyat Ruth Bader Ginsburg, Stephen Breyer, Sonia Sotomayor és Elena Kagan alkotják, velük szemben 2016-ig Clarence Thomas, Samuel Alito, Antonin Scalia és John Roberts foglaltak helyet – középen pedig döntőbíróként a már említett Kennedy. Gorsuch az elhunyt Scalia helyére került be, ezzel nem változott érdemben a felállás, Kennedy távozása viszont gyökeresen új helyzetet eredményezett.
A demokraták azt ígérték,
bárki legyen is az – hogy mennyire véresen komolyan gondolták mindezt, az csak most derült ki. A fő kérdés ugyanakkor az volt, a Republikánus Párt meg tudja-e ragadni ezt a ritkán kínálkozó pillanatot, képes lesz-e összezárni a jelölt mögött, vagy ismét emelt fővel vall kudarcot, ami a Trump előtti időkben szenvedélyévé vált.
Nem állásinterjú, hanem pokol
A Simpson család alkotói nagyon szívélyesek voltak, amikor a republikánus pártelitet vén és gonosz olajmágnások, köpenyes vérszipolyok, ostoba B-kategóriás sztárok gyülekezeteként mutatták be, ami egy kísértetkastély mélyén szövöget sátáni terveket a kisemberek még hathatósabb kizsákmányolására.
A valóság sokkal rémületesebb: a Grand Old Party establishmentje (tudják, a Reagan- meg Bush-ivadékok, akik hittel vallják, hogy az amerikai identitás felbomlására, az idült kulturális malaise-re, az össztársadalmi meghasonlottságra a további adócsökkentés a gyógyír) kényszeresen emberarcú emberekből áll, akik
Lásd Jeff Flake arizonai szenátort, aki Christine Blasey Ford és Kavanaugh meghallgatása után kinyögte, hogy igennel fog szavazni, amikor azonban két aktivista kiabálva rátámadt egy liftben, meggondolta magát és a FBI-nyomozástól tette függővé a voksát.
Kétség sincs afelől, hogy a puhány önfeladás, a kocsonyás manfredweberizmus szelleme ott kísértett a Szenátus folyosóin ezekben a hetekben, Mitch McConnellék azonban összekapták magukat, és úgy szerelték le a demokraták erkölcsi celofánba csomagolt nyers dominanciavágyát, ahogy azt kell. Talán még némi tudatosság is volt abban, hogy hagyták a végtelenségig elodázni a végső szavazást: a legfrissebb közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a főbírójelölt meghurcolása sikeresen mobilizálta a republikánus szavazótábort, egyben jelentősen csökkentette a novemberi képviselőházi és szenátusi választásokra belengetett demokrata áttörés esélyeit.
A Kavanaugh-ügy azokból is előhozta a tökösséget, akikről ezt utoljára gondoltuk volna. Lindsey Graham egész politikai pályafutása alatt a bipartisanshipet mindennél előrébb tartó, mérsékelt, lelkiismeretes, melegszívű (amúgy pedig bőszen Trump-ellenes) republikánusok közé tartozott, akik vesztesen kullogtak haza minden valóban fontos ütközetből, és erre még büszkék is voltak. Graham ehhez képest most mindenkinél erélyesebben állt ki Kavanaugh mellett,
„Nem láttam még ilyen etikátlan szemfényvesztést, amióta politikus vagyok” – jelentette ki a vele szemben ülő demokratákra mutogatva, majd Kavanaugh-hoz fordult: „Ha tisztességes meghallgatásra számított, rossz időben jött a rossz városba, barátom”. Graham hozzátette: „ez nem egy állásinterjú, ez maga a pokol”. Máskor pedig a férfiakat hallgatásra felszólító hawaii szenátorasszonynak, Mazie Hironónak szólt vissza: „Egy egyedülálló fehér férfi vagyok Dél-Karolinából és nem fogom befogni! Ugyanolyan jogom van beszélni, mint bárki másnak”. Bármilyen elképzelhetetlennek tűnt ez néhány hónapja, jelenleg Graham a radikális trumpista internetes fórumok egyik bajnoka, a fenti képet, amelyen a magából kikelt Kavanaugh-ellenes tüntető sikoltozását laza mosollyal fogadó szenátor látható, az év képének titulálták.
Justice Beer
Ami a Demokrata Pártot illeti, a Kavanaugh-ügy élesen rávilágított a válságukra. Bár a novemberi választáson jó eséllyel újra többségbe kerülnek a Képviselőházban, az ellenzéket irányító gerontokrácia – így a Ford levelét minden bizonnyal kiszivárogtató, 85 éves Dianne Feinstein, a szenátusi és a képviselőházi demokrata frakciót irányító Chuck Schumer (67) és Nancy Pelosi (78), vagy éppen az elnökjelöltségre pályázó szub-Hillary, Elizabeth Warren (69) – képtelen új lendületet adni a pártnak, a pártstruktúra alsóbb szintjeit pedig mindinkább a „demokratikus szocialisták”, a kisebbségi identitáspolitika szélsőséges követői uralják el.
Egyre valószínűbb, hogy a Demokrata Párt a különféle, áldozati szerepben tetszelgő másságok (feketék, hispánok, feministák, melegek, muszlimok stb.) platformjává válik a jövőben, míg
Ezt előlegezi meg a Kavanaugh-cirkusz is, hiszen a viták jórészt éppen a jelölt fehérférfi-volta, illetve annak „toxikus jellege” körül forogtak. A hollywoodi sztárvilág és a liberális értelmiség nem győzte elégszer tudatni a Twitteren, hogy „hisz” Ford és a két másik asszony semmivel alá nem támasztott vádjainak, a pszichológusnő szavahihetőségében kételkedőknek pedig azzal vágott vissza, hogy Ford semmit sem nyerhet az ügyön. (Hogy ez mennyire nem így van, azt Anita Hill esete mutatja, aki az ultrakonzervatív Clarence Thomast vádolta meg zaklatással annak főbírójelöltsége idején, mára pedig nagynevű egyetemeken ad elő, közéleti tévéműsorok rendszeres vendége.)
Meghallgatása során Kavanaugh elismerte, szereti a sört, és a középiskola alatt néha megesett, hogy túl sokat fogyasztott belőle. Amikor végképp tarthatatlanná váltak a Kavanaugh elleni zaklatási vádak, a demokraták tekertek még egyet a ripacskodáson, és immár a fiatalkori alkoholizálására hivatkozva kérdőjelezték meg a főbírójelölt alkalmasságát.
Nem csak azért volt nevetséges ez, mert a nyolcvanas években füvet meg kokaint toló Barack Obamával kapcsolatban nem voltak ennyire válogatósak, hanem mert jelezte, mennyire elszakadtak az átlag amerikai valóságától, aki ugyan sok mindent eltűr, de azt finoman szólva nem fogadná szívesen, ha erkölcsileg megbélyegeznék, amiért esténként felpattint egy-két Budweisert. A Kavanaugh-ügy arra is tanulság tehát, hogyan ne csinálj kultúrharcot. A fiatal trumpisták országszerte sörivással ünnepelték „Justice Beer” eskütételét.