Rendszer, de van benne őrültség

Tetszik vagy sem, hirtelen mintha mindenki Magyarországgal akarna foglalkozni. Emmanuel Macron francia elnök minden jel szerint Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a Matteo Salvini olasz belügyminiszter tengelyével gondolja szembehelyezni magát, és ebben támogatásra lelt a folyamatosan ingadozó helyzetű Angela Merkel német kancellárban és az európai politikai elit mainstreamjében. Dacára annak, hogy népszerűségük folyamatosan romlik, és hogy példának okáért a Sargentini-jelentést megszavazó nyugat-európai fősodratú jobboldali politikusokat is keresetlen szavakkal ítélték el tulajdon szimpatizánsaik a közösségi médiában, a francia elnök és a német kancellár láthatóan meggyőződésesen követik Orbán-ellenes politikájukat. 

Nyilatkozataik sajátos egységet mutatnak az amerikai Bernie Sanders és a brit Jeremy Corbyn nyilatkozataival: első olvasatra

Tényleg Orbán, az orbáni politika lenne Európa legnagyobb problémája jelenleg? Első látásra szinte érthetetlen: miért Orbán Viktort és az apró Magyarországot nézte ki magának a brüsszeli elit?

A helyzet az, hogy Macron és Merkel nem véletlenszerűen nézte ki magának Magyarországot. Nem tévedés az általuk követett taktika, ahogyan az sem, hogy a nyugat-európai társadalmi feszültségek, terror-készültség, a kisebbségeket érő atrocitások és a szélsőjobboldal erősödése mellett láthatóan semmilyen nóvumot nem képesek bevinni a bevándorlással kapcsolatos diskurzusba. Ugyanis ha ezen vezetők ránéznek a nyugat-európai demográfiai előrejelzésekre, akkor könnye beláthatják: Nyugat-Európa olyan társadalmi folyamatok közé szorítva találja magát, melyek alapján még ha 2016-ban meg is állt volna minden muszlim bevándorlás Európába, akkor is komolyan nőne a kontinens muszlim lakossága 2050-re.

Ezek a politikusok már kényszerpályán mozognak: muszáj követniük a – mi szemszögünkből – szélsőséges befogadás politikáját, különben a demográfiai folyamatokkal, a megváltozó szavazási preferenciákkal, illetve magával az idővel és a történelemmel találják szemben magukat.

Arról, hogy milyen arányban is döntik el ezek az új szavazók az európai választásokat, máig zajlanak a viták. Egyes források szerint Merkel befogadó politikája a 2017-es német választások során a mérsékelt jobboldali szavazatok elvesztését hozta, ám közben a szociáldemokraták is legrosszabb eredményüket érték el 1949 óta. A nyílt társadalom víziójára feliratkozó pártok további problémával néznek szembe: míg az egyik legnagyobb ütemben növekedő szavazói bázis a muszlim országokból származó, társadalmilag enyhén szólva konzervatív bevándorló réteg, addig ezen pártok a klasszikus baloldali értékek helyett egyre inkább a gazdasági és társadalmi liberalizmus értékeit kívánják magukévá tenni. A végeredmény az értékek összecsapása: egyszerre kellene Európát a melegek, nők és zsidók paradicsomává tenni (ahogyan azt a Sargentini-jelentés is számon kéri Magyarországon), és közben érintetlenül hagyni olyan jelenségeket, mint a bevándorlók között például Hollandiában és Belgiumban egyes kutatások szerint felülreprezentált homofóbia, antiszemitizmus vagy nőellenesség. 

Egyes európai pártok erre úgy reagálnak, hogy

Mivel az európai muszlim társadalom sokrétű és akadnak kevéssé konzervatív muszlimok is, ezért megpróbálnak olyan bevándorló hátterű vagy muszlim jelölteket választani, akik egyben progresszív vagy feminista értékeket is vallanak. Az elmúlt évek európai választási kampányait elemezve egy fent idézett elemzés is arra jutott, hogy egyre több muszlim nőt választanak az európai progresszív pártok, többek között főleg Németországban. Nem nehéz azonban belátni, hogy ezen jelöltek is gyakran tudnak „nyomokban szélsőséget tartalmazni”, mint ahogyan arra a brit Munkáspárt és a holland GroenLinks botrányai is rámutatnak. A végeredmény az amerikai-palesztin Linda Sarsour-féle figurák európai felbukkanása: fejkendős feministákkal, progresszív kirekesztőkkel valószínűleg nem csak Corbyn brit Munkáspártjában fogunk még találkozni. 

Amíg ez a kettősség nem zavarja az európai elitet, amíg ez az ellentmondás nem okoz gondot a brüsszeli technokratáknak, addig értelemszerű és logikus, hogy az európai alternatívát nyújtani kívánó Orbán Viktort nevezik meg fő ellenségüknek.

Kérdéses persze, hogy meddig lehet majd ezt a kettős játékot játszani; hogy

Egyszer majd muszáj lesz dönteni, hogy Európa a klasszikus liberalizmus (de semmiképp sem a ma liberálisnak nevezett ideológiai katyvasz!), illetve az annak számos értékét felvállaló népi-populista kereszténydemokrácia, vagy a nyílt társadalom felszíne alatt garázdálkodó középkori előítéletek útját választja.

Addig is marad a kettős beszéd és a nyílt társadalom minden eszközzel való erőltetése. Rendszer, de van benne őrültség.