Paul Virilio

Virilio – a sebesség filozófusának emlékére

2018. szeptember 19. 14:12

„Az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben.” Elhunyt Paul Virilio francia filozófus, aki elsők között figyelmeztette korunk emberét a technológiai fejlődés veszélyeire. Gondolatai egyaránt hatottak az építészet, az urbanisztika, a hadtudomány területére és a médiáról, politikáról való gondolkodásra is. Nekrológunk.

A gyermek számára az évszázadok által kimunkált városi tér maga az örökkévalóság. Ez a remekbe szabott mikrokozmosz épp olyan világ, amilyenre a bontakozó intellektusnak legfogékonyabb éveiben szüksége van.

Paul Virilio életművét jó eséllyel annak köszönhetjük, hogy gyerekként a modern technológia terroruralmának eljövetelével látta megsemmisülni ezt a világot. A második világháború elején

döbbenten értette meg, hogy a valóság gyökeresen átalakult.

Alig mondta be a rádió, hogy „a németek Orléans-ban vannak”, már hallani lehetett, ahogyan a megszállók ellepték a környező utcákat. A modern technológia uralma számára a terrort, a Nantes felett zúgó bombázókat és az élet elvesztésének riadt előérzetét jelentette.

A sebesség filozófusa a mából nézve egy letűnt világ gyermekének tűnik: olasz kommunista apától és katolikus breton anyától született 1932-ben. Már fiatalkorától vonzotta az építészet és a filozófia: a világháború után üvegfestőként dolgozott Henri Matisse mellett, majd a Sorbonne-on Maurice Merleau-Ponty előadásait hallgatva megismerkedett a fenomenológiával. Itt megszerzett ismereteit többek között az Atlanti fal bunkereinek kutatásakor is kamatoztatta.

Amikor Viriliót a 1968-as diákfelkeléseket követően az École Spéciale d'Architecture oktatójává választották, már kiforrott világkép jellemezte. Az egyetemi világ nem faragott belőle tucatértelmiségit, munkásságát nem annyira tanulmányai, mint inkább a világháború tapasztalata ihlette: „A háború volt az én egyetemem” – vallotta. 

„A háború volt az én egyetemem”

 

A nantes-i bombatámadások vezették először arra a felismerésre, hogy a technológia nem csupán az emberiség jótevője lehet, hanem épp ennyire

pusztító erő is, amelynek ellen kell állni.

Háborús élményei nyomán mindezt így öntötte szavakba: „A technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot. És nekünk választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók. Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világnak, mint amennyire a második világháború alatt fontos volt Európa számára”. 

Bár Viriliót nem fűtötték gépromboló indulatok, előre figyelmeztetett minket: ha nem állunk ellen a technicizmus előretörésének, akkor „közreműködünk a technika istenné emelésében, anélkül hogy tanultunk volna a 20. század tragikus eseményeiből”. 

Szavai évtizedekkel ezelőtt talán valószínűtlennek hatottak és legfeljebb fantasztikum keltette borzongást válthattak ki a publikumban, ma viszont már

beteljesedni látszik az, amit megjövendölt.

A világ médiumokkal keresztül-kasul behálózott, élőben közvetített valóságshow-vá változott, évtizedekre elegendő, feldolgozhatatlan élménytömeget sűrítve minden egyes percbe. A sebesség elszakított bennünket a tér és az idő eredeti tapasztalatától – már a virtuális tér köt össze és választ el bennünket. Ahogy Virilio a Háború és televízió című művében fogalmaz, „az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben”. A közvetített látvány és a valóság között már a gyerekek is egyre kevésbé keresnek kapcsolatot, és lássuk be, igazuk van: még a háború, ez a véres realitás is átalakult a mediatizációja révén. 

A védmű mint díszlet – Magdalena Jetelova: Atlanti fal (1995)

 

A hadviselés átalakulása élénken foglalkoztatta Viriliót, aki szerint korunkban színházzá vált a háború és ez a változás a hadműveleteket olyan médiaeseménnyé tette, melyek csupán közvetítettségük révén valósulnak meg a virtuális térben. A kommunikációs fegyverek korszakában a harcmező határtalanul szétterült a glóbuszon. Erre a filozófus szerint világháború helyett helyesebb a globális háború megnevezést használni, mert nem a térbeli kiterjedésről van szó, hanem kibernetikus frontok megnyílásáról, a távolságok és az idő szerepének átalakulásáról. De szerzőnk tovább árnyalja a képet: olvasatában a globalizáció semmi más, mint virtualizáció. 

Ez a virtualizáció azonban nem csak a háborút változtatja meg gyökeresen, hanem

az emberi élet minden területét átszövi a városépítészettől a szexig.

A metropoliszban az információáramlás és a média igényeinek rendelődik alá a térszerveződés. A falak képernyőkként világítják be az éjszakát, a távmunka és a telefonbeszélgetés kivonja a fizikai érintkezést az emberek közötti interakciókból. A jelenlét legmagasabb fokát jelentő szeretkezést is gépek és pixelek szorítják ki.

Minden gyorsabb és látszólag hatékonyabb lesz, csak éppen az válik kérdésessé, hogy mit jelent embernek lenni – hangzik a nemrég elhunyt filozófus figyelmeztetése. 

Mi nyomatékosíthatná ezt jobban a halálnál?

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135814