Riport

Van-e Magyarországon paphiány?

2018. szeptember 18. 13:50

„A magyar katolikus egyház hanyatlása? A hitünk vége? Korántsem! Fantasztikus ajándék, ami történik!” – mondja egy 28 falut ellátó baranyai pap. Mi lehet az oka a paphiánynak – egyáltalán, van paphiány? Milyen nehézségekkel küzdenek a sok falut ellátó katolikus papok? Át kellene gondolni a cölibátust? Vagy Afrikából kellene behozni papokat? Ennek jártunk utána Nógrádtól Baranyáig. Nagyriportunk.

– Én csak öt falut látok el, plusz az egyházmegyei Karitászt vezetem, úgyhogy ne engem kérdezzen, mert ha ezt meghallják, azt mondják, nincs is paphiány – mondja a telefonba Árvai Ferenc siroki plébános, amikor megkeresem.
– De azért mégis az az alap, hogy egy falu-egy pap, nem?
– Ó, az álomvilág volt valamikor. Viszont van itt vár, most lesz motorosfelvonulás, sok a környéken a fürdő, ha kedvük van, valamikor jöjjenek erre pihenni.
– De az öt misézőhely, miközben maximum csak hármat mondhat vasárnap.
– Igen, hát ezt meg kell oldani.
 
Nyár elején szentelték fel a végzett kispapokat a katolikus egyházban, s a nyáron költöztek az áthelyezett papok. 2018 nyár elején a magyarországi egyházmegyékben a Magyar Kurír egyházi hírportál összesítését alapul véve 25 papnövendéket szenteltek pappá, a legtöbb egyházmegyében 1-3 között volt a szentelendők száma. Emellett 24 átmeneti diakónust, azaz szerpapot is szenteltek, akiket várhatóan jövőre szentelnek pappá (s szenteltek pár állandó diakónust is, akik általában házas emberek, így papok nem lehetnek). 
 
Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára 2017-ben bejelentette: egyházmegyéjében százról a felére csökkenti a plébániák számát, azaz átlagosan kétszer annyi település vagy templom fog egy paphoz tartozni. 2017-ben a győri szemináriumban összesen heten tanultak a hat évfolyamon, ugyanakkor idén tudomásunk szerint rögtön heten felvételiztek az első évfolyamra.
 
Nincsenek ugyanakkor központi statisztikái a papok és szeminaristák számáról a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának, csak az egyházmegyéknek és magának a Vatikánnak, mivel a katolikus egyház alapvetően egyházmegyékből épül fel, s nem nemzeti szinten szerveződik. 
 
Minket ennek kapcsán az érdekelt: tényleg van-e paphiány, illetve milyen nehézségekkel szembesülnek a sok falut ellátó papok. Találtunk egy rekorder papot a Pécsi Egyházmegyében, aki eddig 14 falut látott el, mostantól azonban 28-at fog. Ellátogatunk hozzá, Porpáczy Attilához a baranyai Görcsönybe, utána Osztie Zoltán Budapest-belvárosi plébánost, volt szemináriumi spirituálist faggatjuk, majd északnak vesszük az irányt, Nógrád megyébe, az extrém baranyai példa után egy „átlagos”, öt falus papot, Balogh Lászlót is megkérdezzük. Közben a szemináriumi vezetőket és a püspökségeket is megkeressük: vajon ők hogy látják a paphiányt: mivel küzdenek a sokfalvas papok, mik az okai a papok hiányának és mi lenne a megoldás.
 
 
Erdő Péter érsek, bíboros papokat szentel az esztergomi székesegyházban (fotó: MTI)
 
A Porpáczy Attilával készült teljes riportot majd külön részben is olvashatják, sorozatunk további részeiben pedig megkeressük a görögkatolikusokat, az evangélikusokat és a reformátusokat, illetve bemutatunk két, hazánkban szolgáló, fiatal afrikai papot is, akik már e riportban is megszólalnak.
*
 
A katolikus papok száma világszerte

1973-2012 között közel 420 ezerről közel 414 ezerre csökkent a papok száma világszerte. 1980-2012 között 1895-ről 3126-ra emelkedett az egy papra eső hívek száma. 1970-ben közel 40 ezer plébániának nem volt papja, 2014-ben közel 50 ezernek. Ehhez hozzátartozik, hogy 1970 óta kétszeresére nőtt a katolikusok száma a világon:  653,6 millióról 1,229 milliárdra. A nyugati világban ugyanakkor a hívek és a papok száma is csökken.  A leggyorsabban növekedő térség Afrika, ahol 1980 óta 238 százalékkal nőtt a katolikus népesség száma, így ma a katolikusok 200 millióan vannak, a papok száma viszont csak 139 százalékkal nőtt. A szeminaristák száma a világon 2015-ben közel 117 ezer volt. 

A katolikus papok száma Magyarországon

Az egyházi statisztikák szerint (Annuarium Statisticum Ecclesiae) Magyarországon 2005-ben 2576; 2015-ben 2110 pap szolgált (1733 egyházmegyés és 377 szerzetes pap), átlagéletkoruk 60 év feletti. 2006-ban 36 papot szenteltek, 2017-ben 20-at. 2000-ben még 420 szeminarista tanult hazánk papneveldéiben, ma már 200 alatt van a számuk. 
 
 
A Központi Papnevelő Intézet épülete (Wikipédia)
 
A papokat a szemináriumokban képzik, amelyekből alapesetben egyházmegyénként van egy; itthon a 16 egyházmegyének hét szemináriuma van, tehát több szemináriumot is együtt működtetnek az egyházmegyék; illetve található egy Bécsben (Pazmaneum) és egy Rómában (Pápai Magyar Intézet). 
 
Felkerestük a budapesti Központi Szeminárium vezetőségét azzal a szándékkal hogy megismerjük tapasztalataikat, álláspontjukat a paphiány kérdésköréről, hiszen ha valakik, akkor ők látnak rá a kérdésre.
 
Marton Zsolt rektor atya
azzal hárította el a megkeresésünket, hogy ő nem ért a témához,
a nyilatkozathoz engedélyre lenne szüksége a főpásztortól, Erdő Pétertől, és forduljunk inkább az egyházmegyei sajtóreferenshez. Amikor azt mondtuk, hogy talán ő jobban ért a témához, mint a sajtósok, arra hivatkozott, hogy elfoglalt az évkezdés miatt, a szeminárium jelenleg nem kész egy róla szóló riportra, és az előző időszakban több műsor is készült róluk, használjuk azokat.
 
Mondtuk, hogy nem a szemináriumi életről készítenénk riportot, hanem a véleményére és tapasztalataira vagyunk kíváncsiak a paphiányról, de nem tudtuk meggyőzni, hogy nyilatkozzon.
 
Magyarországon 14 egyházmegye van, ha ebből leszámítjuk a tábori püspökséget és a Pannonhalmi Területi Apátságot, akkor 12. Minden egyházmegyei sajtósnak küldtünk levelet, hogy a paphiány mértékéről és a kispapok számáról tudakozódjunk, s megkerestük az összes szemináriumot is.
 
Cikkünk megjelenéséig érkezett válaszok szerint az egri szemináriumban 41-en tanulnak papnak, ők egy kivételével az egri és a debrecen-nyíregyházi (római rítusú) egyházmegye kispapjai (hatodik évfolyam: 6; ötödik évfolyam: 6; negyedik évfolyam: 3; harmadik évfolyam: 8; második évfolyam: 9;  első évfolyam: 9 kispap). A székesfehérvári egyházmegyének 10 kispapja van. A Kaposvári Egyházmegye tájékoztatása szerint „beszédesek a számok, kijelenthetjük, hogy paphiány van”: a 102 plébániából 70 van betölve, 76 pap által; van 9 állandó diakónus, a kispapok száma pedig a hat évfolyamon 11. Idén négyen felvételiztek papnövendéknek.
 
Ugyanakkor Kalocsa és Szeged magabiztosabb: „Az illetékesek megkérdezését követően szeretném tájékoztatni arról, hogy a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében jelenleg nincs paphiány. A Főegyházmegye papnövendékeinek száma 2018. szeptember elsején 11 fő”. „A Szeged-Csanádi Egyházmegyében nincs paphiány,  2300 hívő jut átlagban egy papra. Hét kispapunk van”.  Veszprémből azt a választ kaptuk: „A Veszprémi Főegyházmegyében jelenleg nem beszélhetünk paphiányról, a szemináriumunkban, valamint külföldi szemináriumokban jelenleg 14 papnövendékünk készül a papságra.”​ A kispapok száma a váci egyházmegyében jelenleg 11 fő, ebből 1 már átmeneti diakónus, aki Egerben végzi tanulmányait. Idén Beer Miklós püspök két új növendéket fogadott be az egyházmegyébe, továbbá két áldozópapot szentelt. Az egyházmegye állandó (nős) diakónusainak létszáma: 45 fő. Ez sokatmondó adat: Beer Miklós nagyban támaszkodott a diakónusokra püspöksége alatt.
 
Szent maradék: Porpáczy Attila, Görcsöny-Vajszló, 28 falu
 
„Szomorú? A magyar katolikus egyház hanyatlása? A hitünk vége? Korántsem! Fantasztikus ajándék, ami történik!
 
– kommentálja a Facebookon Porpáczy Attila atya falui számának megduplázódását. „Igaz, bizonyos dolgok elvesznek, lekopnak, vagy le kell mondanunk róla. De amit nyerünk, az egy új szintje az életnek, kiteljesedés!”
 
A Pécstől nem messze található Görcsönybe reggel kilenckor gurul be autónk, a fiatal plébánost szinte a reggeli fogmosás közben lepjük meg. A nyár közepén Attila atya még nem látogatta meg a frissen „hozzácsatolt” falvakat, bár megjegyzi, a mostani 14-ből is van, ahol alig járt, mivel kiderült, hogy nincs igény a papra. A „bázison”, Görcsényben 1500-an laknak, de a vasárnapi misére negyvenen járnak. A nemrég felújított plébániaépületben levesszük a cipőt, kapunk egy papucsot és a közösségi terembe megyünk beszélgetni. Lelkesedését azzal magyarázza:
 
„Nem papi családban nőtt fel, nincs régi papi világképem, így nincsen ilyen pszichés blokkom, hogy hű, 28 falu, miközben az egyhez szoktunk. Volt, hogy a három vasárnapi misét összesen 15 embernek tartottam, a szombati kettővel együtt az ötöt 24-nek. És menj oda, mosolyogj és lelkesedj. Ez sokak számára kiborító. Nekem nem. Azzal szoktunk viccelődni, hogy meg kéne szereznem Pellérdet, s akkor Pécstől a határig én vagyok, aztán meg kéne szerezni Harkányt, ott van turizmus és pénz, aztán jöhet Siklós és Máriagyűd.” 
 
 
Attila atya Balatonfüredről származik. 31 évesen szentelték fel, előtte szociális munkás volt, egy nem hívő családból érkezett. Magát tanulatlan papnak tartja: habár két diplomája van, mégsem szeret olvasni. Inkább egy vagány srác képét mutatja, mintsem egy joviális papét: napszemüveget hord, sportol, fut, szereti az autókat. Reformpapnak tartják.
 
„Misézőhely tíz van, de nincs tíz mise vasárnap, mert csak hármat tarthatok, agyilag se bírnám. Én három misét tartok, egy civil munkatársam három igeliturgiát, aztán a másik héten cserélünk. Hat helyet viszünk vasárnap, és én papként még két helyen megjelenek szombat este misézni, kéthetente. Tehát ez nyolc misézőhely. Összevonások is vannak. Regenyében egy ember járt a kápolnába, akit átviszek Szőkébe, ahol van másik három ember, és akkor a kettő misézőhely máris egy” – meséli a 38 éves pap. „Babarcszőlős és Ócsárd is ilyen. A szentmisét meg tudom tartani kis egyezkedéssel, a hívek részéről sem volt ódzkodás. Mivel az ócsárdiak vannak többen, ezért egy hónapban háromszor Ócsárdon van a mise, egyszer pedig Babarcszőlősön.”
 
Hozzáteszi: van olyan falu, ahol például csak hétfőn tud misézni. Ez, ha a hívek vasárnap nem tudnak árjárni máshová, mert például idősek, felvet teológiai kérdéseket a vasárnapi kötelező szentmise-látogatással kapcsolatban, amiről a plébános gondolatait a vele készült külön riportban olvashatják. Mindenesetre úgy véli:
 
ha missziós területnek mondjuk magukat, viselkedjünk is úgy, mintha missziós területen volnánk.
 
 
Porpáczy Attila atya az autóval, ami nélkül bajosan láthatna el 28 falut (fotó: Szilvay Gergely) 
 
Van-e így lemorzsolódás? Mégsem ugyanaz, ha a pap helyben van, vagy ha csak átjár. „Nem tudok az emberek között lenni, az egyszerű hétköznap színterein nem tudok összefutni velük. Akkor leszek ott, ha meghívnak. Nem lesznek ott szomszédaim, akik áthívnának ebédre, ha meg áthív valaki, akkor az benzin. Ez nem pusztán fukarság, egyik évben félmillió forintot vitt el az üzemanyag, ez a sokfalvas papok egyik nehézsége. A távolság nehézzé teszi a dolgot. Csinálhatnám úgy, mint egy missziós területen: egy hetet itt vagyok, egy hetet ott.
 


 
A görcsönyi templom, a virtuális plébánia központja (fotók: Szilvay Gergely)
 
„Ki merem mondani, hogy ha nem jönnek át másik templomba, akkor bizony le fognak morzsolódni. Nem szeretném, hogy ez történjen, de nem köthet meg engem ez a félelem papként. Nem oszthatom magam szét ennyire. Eljön egy nagy ünnep, és rögtön kérdezgetnek, hogy nem lehetne-e mise itt is, ott is. És mondom nekik, hogy nem lehet. Segítek megoldani, hogy feljöjjenek ünnepi szentmisére ide, Görcsönybe, de mise csak itt lesz. Ha mindenben engednék, szétesne a plébánia. De nem látom, hogy lemorzsolódna bárki is, sőt inkább egy-egy emberrel még gyarapodtunk is.”
 
Attila atya szerint „nem a misézés a megoldhatatlan feladat”, nem csak az a kérdés, mit tud tenni az egyház, hanem hogy mit kellene megtennie.
 
„Nekem az a vízióm, identitásom, hogy az egyház az szent maradék. Olyan értelemben szent maradék, mint az Ószövetségben vagy a népmesékben.”
 
Hozzáteszi: a rendszerváltás miatti jogi küzdelmek, a kárpótlás vagy épp a világnézeti harcok miatt az egyház önképe is csorbult. Egy ókori városban lehet, hogy húsz-harminc fős közösség volt a kereszténység, aminek Szent Pál írta a levelet. „Ebből kiindulva semmi baj, hogy itt ketten-hárman-négyen vannak. Nem szabadna ezt az identitásunkat lecserélni a győzedelmes egyházra.”
 
 
A görcsönyi plébánia épülete a templom mellett (fotó: Szilvay Gergely)
 
Ugyanakkor érdekes módon Porpáczy Attilát nem árasztják el a teendők, legalábbis nem egyenletesen: „A görcsönyi plébánián a kötelező programjaim heti 15 órát tesznek ki, nem negyvenet. Reggeltől délutánig nem érdekli az embereket a pap, dolgoznak és iskolában vannak. Az adminisztráció sem visz el sok időt. És ezzel nehéz mit kezdenie egy pályakezdő papnak, hogy fiatal, erős, felkészült, és ez van. És a kirándulásokat hétvégére kell szervezni, a családlátogatást estére. Hétköznap nap közben nincs kinek programot szervezni. A 28 falu nem feltétlenül jelenti tehát azt, hogy kiköpöd a tüdődet, úgy dolgozol.” Így aztán „virtuális plébánia” van: „Görcsöny tart életben, ez a központ, de nem Görcsönyre korlátozódik a munka. Itt 15 órát dolgozom, de volt, ahol negyvenet dolgoztam. Pécsett is bevállalok ezt-azt, a Szent Margit gimiben meg a Nagy Lajosban. Gyóntatás, lelki nap, zarándoklat, és így tovább. Hittanórát is tartok, és bekapcsolódtam a fociba.” 
 
Ebédre Attila atya melegszendvicset süt, aztán először a falu határában lévő öregotthonban misézik, majd a plébánia szomszédságában találhatóban.
 
 
Attila atya misére készülődik az öregotthonban (fotó: Szilvay Gergely)
 
 
„Ha pápa lennék, akkor is megtartanám a cölibátust” – szögezi le, mikor erről a „megoldásról” kérdezem. „Fel szoktam sorolni az osztályban, mit csinál a pap, s megkérdezem, jó-e. Igen, jó, s ez is jó! Na, mondom, nem kéne, hogy kihalljon ez a szakma? Nem, nem, kellenek a papok, szükség van rájuk! Oké, s akkor melyikőtök lenne pap? S egyikük sem. Akkor sem, ha lehetne nősülni. Nem özönlenének a papjelöltek, ha eltörölnék a cölibátust” – hangsúlyozza Attila atya. „A férfiak mindig elmozdulnak a magasabb presztízsű munkák felé, ezért elnőiesedik a tanári szakma, pedig senki nem mondta, hogy csak ők lehetnek tanárok. Az ápolók többsége nő. A férfinak kell, hogy érezze, hogy ő győzte le a sárkányt. Ez pszichológia és szociológia. Amíg nem lesz presztízse, heroikus beállítása a  papságnak, addig nem lesznek papok” – szögezi le a plébános, rámutatva, hogy 170 ezer forintos alapfizetése jónak számít a környéken, de megélhetésből sem megy papnak senki. „A gondolkodásunk, a filmjeink nem azt a lelkületet nevelik ki, amelyik vállalja a hősi áldozatot.”
 
„Az egyháznak nagy áldás, hogy visszametszik! Benedek pápa azt mondta: nem sok pap kell, hanem jó pap kell. 
 
Lehet, hogy nekem át kell menekítenem egy korszakot, mert most kicsit vallástalanabb világban vagyunk.
 
Kell nekem egy belső mag, ami el tudja mondani, hogy hogy volt, hogy ne kopjon ki a genetikai üzenet. Ki kell választanom az embereket, akik továbbviszik az üzenetet” – vallja a baranyai pap.
 
A templomokat meg kell tölteni élettel: Osztie Zoltán, Budapest-Belváros
 
„Igenis súlyos paphiány van – mondja Osztie Zoltán Budapest-belvárosi plébános, akihez öt templom tartozik, s aki korábban spirituális volt a Központi Szemináriumban. „Ennek egyik oka az ember válsága, az általános dekadencia, a másik oka pedig a kommunista diktatúra likvidálásai, amit még nem hevertünk ki. Osztie Zoltánnal a Március 15. téren található plébániahivatalban beszélgetünk. Asztalán papírhalmok, közben egy-egy telefon érkezik keresztelőről, házasságról, sőt temetésről is. Körülötte három munkatárs merül bele épp a teendőkbe.
 
Osztie Zoltán szerint azért szerencsétlen a mostani helyzet, hogy több települést kell ellátnia egy papnak, mert minél több pap van, annál jobban meg tudja szervezni az életet, ráadásul sok faluban csak az egyház csinál közösségi életet. A mostani helyzetben azonban
 
a túlterhelt papok kiégnek, tönkremegy az egyházi élet,
 
és a világi munkatársakat sem lehet eléggé megfizetni. Ma már nem tudják annyian, hogy mit jelentett a „mi papunk”, amikor a pap a közösség életének része volt, ismerték az emberek, mindennapos része volt az életüknek, ismerte őket és a gondjaikat. 
 
Osztie atya szerint a megoldás részeként át kellene struktúrálni a papképzést: több gyakorlatra lenne szükség:„a  belvárosba is jó lenne egy káplán”, hisz „ez is egy mesterség”. A lelki igények miatt pedig szükség volna beiktatni a képzésbe a mentálhigiénés, családterapeuta képzést, amelyeket fakultatív alapon most is sok pap elvégez kiegészítésként, de kötelezővé kellene tenni, nem is beszélve a folyamatos  teológiai továbbképzés szükségességéről. Emellett szükség volna egy kontrollrendszerre, lelkipásztori stratégiára minden szinten, a papok teljesítményének „mérésére”.
 
 
Osztie Zoltán Budapest-belvárosi plébános
 
 
A belvárosi Nagyboldogasszony főplébániatemplom (fotó: MTI) 

 

És persze – mondja Osztie atya –

ha Európa missziós terület, egyszerű a megoldás: úgy kell viselkedni, mint a missziós területeken.

Missziós központokban kellene dolgozni, onnan járhatnának ki a papok a környékre, s mindenki a maga karizmáját teljesíthetné ki, azzal foglalkozhatna, amihez érzéke van, hiszen egy pap sem ért mindenhez, például minden korosztályhoz.

A cölibátus eltörlése „hülyeség” a belvárosi plébános szerint, s a kérdést ennyivel el is intéztük.

A belvárosi plébániatemplomban vasárnap esténként hatkor két fiatal afrikai atya misézik, így adódik a kérdés: megoldaná-e a paphiány kérdését a papimport? Osztie atya szerint azonban ez nem működik. Régóta dolgoznak az országban például lengyel papok, de „ők sem tudnak beilleszkedni az itteni miliőbe”, pedig ők a miénkkel azonos kultúrkörbe tartoznak.
 
Rákérdezünk, hogy nem túl sok-e a templom, nem arról van-e szó, hogy a hívek és a papok arányszáma nem rossz, csak az épített örökség és az infrastruktúra széttördeli a papi energiákat, és a népegyház korából származó „ballaszt” húzza le az egyházat. Osztie Zoltán válasza egyértelmű: nincs szó túl sok templomról, a feladat az, hogy
 
„a templomokat meg kell tölteni élettel”
 
 
Manuel és Charles atya a Központi Szeminárium folyosóján (fotó: Szilvay Gergely)
 
Papimport? Manuel és Charles atya
 
Az említett két afrikait elcsípjük a sekrestyében, s megbeszélünk velük egy találkozót a Központi Szemináriumban. A két fiatal pap, Manuel és Charles atya augusztus elején érkezett az országba, és három évig maradnak. Mint mondják, nem az ő ötletük volt, hanem az otthoni főpásztoruk és Erdő Péter budapest-esztergomi érsek megállapodása alapján küldte őket az előbbi, az egyházban pedig engedelmeskedni kell a püspök akaratának.

S ezzel meg is érkeztünk a paphiány témájához, az afrikai atyák ugyanis úgy látják,

a nyugati emberek annyira szabadok akarnak lenni, hogy nagyon nehezükre esik az engedelmeskedés,

ami mégiscsak fontos az egyházi hierarchiában. Emellett a kérdésre, hogy mi az oka a paphiánynak, rögtön rávágják: a modernizmus és a szekularizmus. Azt is hangsúlyozzák, hogy náluk, otthon egyáltalán nincs paphiány, sőt épp robbanásszerűen nő a hivatások száma, ami részben annak köszönhető szerintük, hogy feléjük szeretik a papokat az emberek, a papnak kiemelt tisztelet jár, azaz nagyon megbecsült „szakma”. És persze a papok is szeretik az embereket.

Kérdésemre válaszolva leszögezik: a cölibátus nincs senkire rákényszerítve, szabadon választja, aki papnak áll; s az ajándék, aminek a segítségével teljesen Istennek szentelhetik magukat. Ők nem szomorúak emiatt, hanem boldogok.

Hogy a kulturális különbségek miatt ne lenne jó ötlet a „papimport” Afrikából, Ázsiából, azzal nem értenek egyet. Annak idején az apostolok és a missziós papok is más kultúrájú népekhez mentek, és Afrikában máig sok európai pap dolgozik. Az egyház egységes és univerzális – emlékeztet Manuel és Charles atya, hozzátéve: nem az a fontos, hogy ki végzi el a munkát, hanem hogy a munka el legyen végezve. Ők pedig azért álltak papnak, „mert lelkeket akarunk menteni”.

Majd a pap megoldja? Balogh László, Nógrádmegyer, öt falu
 
Ha már Sirokra nem mentünk el, találtunk egy másik, ötfalus papot, aki beavat a sokfalus papok életébe. Az M3-ason Hatvanig hajtunk, felkanyarodunk a 21-es útra, Salgótarjánnál pedig Szécsény felé vesszük az irányt, hogy Nógrádmegyerbe érjünk. Itt plébános a fiatal atya, Balogh László, aki korábban a váci székesegyház káplánja volt, most azonban egy az egyházmegyében szolgáló pap tragikusan gyors halála miatt megkapta élete első plébánosi tisztségét, rögtön két plébániával, összesen öt faluval, Nógrádmegyer mellett Sóshartyánnal, Kishartyánnal, Magyargéccel és Kisgéccel. Amikor beállítunk, épp egy paptársa délutáni születésnapi köszöntésére főz az úgyszintén fiatal, 34 éves plébános. Laci atya amúgy rimóci származású, tehát nógrádi gyerek, papi tanulmányait viszont Ausztriában és Németországban végezte. Mint mondja, kiskora óta ismerik errefelé, így egyelőre nem mindenki tud mit kezdeni azzal, hogy az egykori ministráns Laciból László atya lett.
„Attól félek, hogy szétszabdalódom”

– mondja a templom melletti plébánia közösségi termében. Közben asszisztense, egy közfoglalkoztatásban itt dolgozó roma hölgy kávét hoz. Régen a papok papok voltak, most mindenesek, építészek, műemlékesek, projektvezetők, menedzserek, pszichológusok és persze lelkipásztorok egy személyben. „Öt falu, két templomfelújítás, három pályázat.” László atya szerint viszont a papoknak be kell látniuk és el kell fogadniuk, hogy nem tudnak mindent megoldani. 

Balogh László atya

A fiatal plébános nem érzi magát magányosnak, mivel nincs rá ideje sem, viszont szeret egyedül lenni kevés szabadidejében. Ahhoz ugyanakkor, hogy papként ne égjen ki, szükség van pár dologra. Emellett mentálhigiénét végzett lelkipásztorként személyes kedvencei között említi még a pszichodrámát, a saját időt, azaz szabadnapot és a családja – szülei, testvére – fontosságát.

Ő is a vasárnapi szentmisék „összevonását” választotta megoldásnak: szombaton misézik előesti misét két helyen, aztán vasárnap misézik másik két helyen, és ezt hétről hétre cserélgeti. A kiégéssel kapcsolatban is megemlíti, hogy elsősorban nem a „szakmai”, hanem a spirituális kiégés ellen kell védekezni, azaz hogy ne váljon rutinná a liturgia.

Szerinte ugyanakkor

érthető, ha egy pap azt mondja egy falura, itt többet nem lesz szentmise.

Ennek ellenére tisztában van azzal, hogy az ottani hívek ezt személyesen úgy élik meg, hogy rájuk mondott nemet a pap, és ezért vannak, akik nem lennének hajlandóak átmenni misére a szomszéd faluba. Vácon azt tapasztalta, hogy a városi közegben a papra inkább mint szolgáltatóra néznek. Itt, falun a pap „egy közülünk”, akihez ugyanakkor végső esetben mindig lehet fordulni, „majd a pap megoldja”, tehát  a pap a falu első három-négy emberének egyike. A hitélet pedig nem csak a szentmiséket, hanem a kultúrát, szellemi életet is jelenti egy faluban, ha tehát nincs jelen a pap, az nem csak azt jelenti, hogy a szomszéd faluba kell menni misére, hanem egyéb következményei is vannak. Ezzel együtt Laci atya szerint „végtelenül megértőek a pappal szemben” az itteniek.

László atya szerint bizony van paphiány – de nem csak paphiány, hanem hívőhiány is. Ezeknek a hiányoknak a fő forrásaként az elköteleződés és döntés nehézségét említi, aminek a túlzott pluralizmus lehet az oka – annyi lehetőség közül tudunk választani, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket.

A nősülés lehetőségére ő is azt mondja: nem változtatna a dolgokon. Ugyanakkor kérdés, hogyan viselné a feleség és a gyermekek a papi életmódot: az ide-oda helyezést, a hektikusságot, a programokat reggeltől estig. És persze minthogy a paptól mintaszerű életet vár a hívek közössége, ha esetleg a családi élete kívánnivalókat hagyna maga után, az hitelességi problémákat vetne fel. Pedig

a családos és házassági nehézségek megtalálnák a családos papot is, hiszen ő is ember.

Osztie atya felvetésére a missziós központokról azt válaszolja: a rétegpasztorációs elképzelést támogatja, mivel minden pap máshoz, más korosztályhoz ért jobban, ugyanakkor a papoknak sem könnyű egymással együtt élni, ez nehézsége volna a dolognak. A mentálhigiéné, házasságterápia bevetését a papi képzésbe ugyanakkor nagyon is támogatná.

László atya a hagyományok megőrzését fontosnak tartja. Szerinte a meglévő hagyományokat meg kell tartani. Nógrádmegyerben például az egész falu készül Úrnapjára, s „a fejemet vennék, ha eltörölném az úrnapi körmenetet”. A népegyház szerinte populáris egyház, és felesleges szembeállítani az ősegyházzal, hiszen ez utóbbiból táplálkozik.  

A paphiányon elmélkedve László atya arra jut: a spirituális svédasztalon annyi az előétel, hogy a főételig el sem jutunk. Istenhez csak bajban fordulunk, sőt „Isten is csak egy lehetőség maradt”.

Folyt. köv.

Nógrádmegyer temploma

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/134854