„Jövőre Jeruzsálemben” – Izrael 70

2018. szeptember 2. 10:33

Izrael stabil ország, szemben a térség arab államaival, ahol nem csoda, hogy nem jöttek létre jeffersoni demokráciák. Többek között erről is szó esett Hóvári János és Magyarics Tamás külpolitikai beszélgetésében Izrael és szomszédos térségének elmúlt hetven évéről.

Hogyan néz ki a Közel-Kelet és Izrael napjainkban? Izrael 70 évéről Hóvári János és Magyarics Tamás beszélgettek a Joghallgatók Önképző Szervezetének I. Nyári Egyetemén. 

Válság van, amiért felel a nemzetközi politika” – hangsúlyozta Hóvári János történész, turkológus, Magyarország korábbi izraeli, kuvaiti, majd törökországi nagykövete bevezetőjében. Állítása szerint a jelenlegi folyamatok 2011-ben az arab tavasszal kezdődtek. A korábbi hozzávetőleges működő struktúrák ekkor felrobbantak, és a helyükre nem állt össze egy új rendszer. 

A Közel-Keleten csak külső erők révén lehet egyensúlyt teremteni. Nagy változás történt azzal, hogy az USA korábbi aktív szerepkörétől óvakodik, az EU külpolitikai identitása pedig szerinte többre lenne képes. Az algériai, líbiai problémák viszont közelebb vannak Berlinhez és Párizshoz, mint Washingtonhoz vagy Pekinghez. Kétpólusú Közel-Kelet alakul ki, a szunnita Szaúd-Arábiával az Amerikai Egyesült Államok támogatása mellett, és az orosz-kínai páros által segített Irán vezetésével. A két érdekszféra természetesen ütközik egymással, ezért proxy háborúk zajlanak Szíriában és Jemenben is. A térség egyik legerősebb hatalma, Törökország ebben a helyzetben lavírozik, most éppen a szaúdiakkal szemben áll. 

Hóvári szerint az idén hetven éves

Izrael egy jól szervezett, stabil ország.

Kicsi állam, de komoly erőközpont. „Nekik ez a helyzet kedvező, a káosz Izraelt erősíti.” Az izraeliek mellett továbbra is elkötelezett az USA, különösen a republikánusok, hiszen Trump kormánya számos amerikai cionista keresztény támogatását élvezi. 

Ezt követően Magyarics Tamás kapta a szót, aki évtízedek óta az ELTE amerikanisztika tanszékén tanít, volt nagykövet és az Észak-Amerikai Főosztály vezetője a Külügyminisztériumban. Hangsúlyozta: a Közel-Kelet egy geopolitikai ütközőzóna, ezért komoly nagyhatalmi érdekek fűződnek a térséghez. Kiemelte, hogy az USA-ban is vitatják, hogy a helyszínen kell-e lenniük, vagy pedig az ún. „offshore balancing” módszerével, kívülről biztosítsák-e az egyensúlyt. 

A geoökonómiai szempont is jelentős az amerikai-szaúdi kapcsolat miatt. Példaként hozta fel az olajár manipulálásával kapcsolatos együttműködésüket a Szovjetunió ellen. De azt is kifejtette, hogy alapvetően ennek a tényezőnek köszönhető az iráni-szaúdi vetélkedés is. Fontos globális térségek vannak a Közel-Keleten, amelyek rendkívül jelentősek a nemzetközi kereskedelem szempontjából, ilyen például a Szuezi-csatorna. A külpolitikai dominancia biztosításához az USA haditengerészetének 11 repülőgép-hordozója megfelelő kapacitást biztosít. Összehasonlításképpen: Kínának egy repülőgép-hordozója van. 

Felmerült az európai nagyhatalmak felelőssége a Közel-Kelet sorsában. Magyarics elmondta, hogy posztkoloniális térségről van szó, ami elsősorban a brit és francia gyarmatosításnak volt a színtere. Ebben az időben

olyan határokat húztak, amelyek átvágtak etnikai, törzsi, vallási (szunnita, síita) választóvonalakat.

Ezek még mindig mérgezik a levegőt. Az arabok úgy gondolják, hogy az európaiak kudarcot vallottak a zsidó kisebbségeikkel kapcsolatos politikájukban, és ezért a Közel-Keleten létrehoztak egy zsidó államot. Ezzel pedig hatalmas konfliktusforrást hoztak létre a térségben. 

Hóvári szerint nem állja meg a helyét az a gondolat, hogy a zsidó állam kizárólag az európai nagyhatalmak kudarcának a terméke, mert a zsidók már nagyon régen vissza szerettek volna térni őseik földjére. Ez már a holokauszt előtt eldőlt. Minden zsidó esküvőn elhangzik, hogy „Jövőre Jeruzsálemben”, ugyanis erre törik össze a poharat. 

Hóvári felhozta a cionizmus kérdését, és hosszasan elemezte annak magyar vonatkozásait: „Ehhez nekünk, magyaroknak sok közünk van, mert Herlz Tivadar pesti gyerek”. A történész leszögezte: létezik vallási és politikai cionizmus. 1920 óta két alapvető gondolat határozza meg a gondolkodást. Az egyik a „mainstream” cionizmus, ami liberális-szocialista – Simon Perez, Jichák Rabin – és nem akar erőszakot alkalmazni. Ezzel szemben áll a revizionista cionizmus, ami Vlagyimir Zsabotyinszkij nevénehez köthető. Ez az irányzat úgy véli, hogy a zsidóknak meg kell védeniük magukat az arabokkal szemben, és ezért a kemény kéz politikáját hirdeti, lásd Netanjahut és Likud pártját. Belső ütközetek vannak Izraelben, amikben a revizionista cionisták állnak nyerésre. Ezt az irányzatot európai, orosz-lengyel antikommunista zsidók vezetik, akik fő szavazótáborát a keletről érkezett zsidók alkotják. 

Magyarics elmondta, meghatározó körülmény, hogy

Izrael megszületése főleg a Közép-Kelet-Európából kivándorolt és baloldali zsidó vezetőknek köszönhető.

Ide tartozik például Ben Gurion. Először a Szovjetunióban is úgy gondolták, hogy Izrael egyfajta szocialista bástya lesz, kibucukkal és kommunákkal. Azonban az 1967-es hatnapos háború után Izrael az Amerikai Egyesült Államok szövetségese lett. Az arab államok (Irak, Egyiptom, Szíria) pedig a Szovjetunióval működtek együtt. 

Amióta Egyiptom a hatvanas-hetvenes évektől kezdve felcserélte a szovjet támogatást amerikaira, nem képzelhető el közel-keleti rendezés az USA nélkül. Egyes amerikai neokonzervatívok szerint „Izraelnek vagy a győzelem, vagy pedig a holokauszt a jövője”. Szerintük a béke csak úgy képzelhető el, ha a szomszédos arab államokat demokratizálják. Egy választási rendszerben gondolkodtak, amiben demokratikus pártok működnek, gyakorlatilag egy nyugati, liberális értékrend megvalósítása volt a cél. Úgy képzelték, hogy ez nemzetépítés, de Magyarics szerint nemzetet nem lehet építeni, csak államot lehet, mert a nemzet a történelem, a kultúra és a nyelv egysége. Nem csoda, hogy végül nem jött létre Irakban és Afganisztánban sem jeffersoni demokrácia. 

A Clintonhoz köthető oslói folyamat biztatóan indult a munkapárti zsidók és Arafat között, de 1995-ben agyonlőtték az izraeli miniszterelnök Jichák Rabint. A folyamat megbicsaklott és

a kétezres évektől már nem volt meg a béke kényszere.

Ekkor még intenzívebben indult el a megszállt területekre irányuló telepítés. Az 1980-as évektől kezdve az Oroszországból érkezett zsidóknak biztosítottak lakhatást. 

Magyarics szerint jelenleg három kérdés vár megoldásra. Az első az, hogy mi lesz Jeruzsálem státusza. A második a 1967-es határok kérdése, ide tartozik a Golán-fennsík és Ciszjordánia helyzete. A harmadik probléma az 1948-ban elűzött hétszázezer palesztin menekült visszatérése. Jelen pillanatban az amerikaiak jogos visszatérőknek tartják őket – de a leszármazottaikat nem. Ez már ötmillió ember lenne. Trump, miután a nagykövetséget Jeruzsálembe költöztette, azt mondta, hogy ezután a palesztinok fognak engedményt kapni. 

Összegzésében Hóvári elmondta, hogy Izrael egy amerikai típusú, liberális demokrácia, amely a cionista hagyományból következik. Garantáltan zsidó állam, de ez bonyolult, mert ha le lehetne választani a megszállt területeket, akkor is probléma, hogy ennek az Izraelnek a lakossága 25%-ban arab lenne. Ezen belül a palesztinok demográfiai helyzete sokkal kedvezőbb, mint az izraelieké. 2050-re ez a számuk körülbelül a népesség 30-35%-a lesz. A megszállt területeken jelenleg a telepesek alkotják a népesség 20-25%-át. „Mi lesz akkor, ha muszlim arabok többségbe kerülnek a jelenlegi demokratikus viszonyok között?” 

***

Mivel az esemény nem volt sajtónyilvános, a tudósítást az előadók külön jóváhagyásával közöltük.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/134951