Alternatív ellenzékiség

A rettegés foka – egy vasárnap az Orbán-diktatúra ellenfeleivel

2018. augusztus 13. 19:10
Gacsályi Sára – Leimeiszter Barnabás
Mandiner

„Félünk a politikától, félünk egymástól. De mit lehet tenni? Hogyan éljünk túl?” – baloldali aktivistákkal közösen kerestük a választ a nyolcadik kerületi Gólya presszóban. Tudósításunk az olykor már szürreálba hajló, „Ellenállás a diktatúrában” című nyári egyetemről.

2018 Magyarország. Még nem diktatúra, de egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Félünk a politikától, félünk egymástól, félünk a kívülállóktól. Meg féltjük magunkat is. De mit lehet tenni? Hogyan éljünk túl?” – olvassuk az Ellenállás a diktatúrában címen meghirdetett esemény Facebook-oldalán. Ennyi félelem egy szép augusztusi hétvégén igazán ígéretesnek hangzott, így aztán kérdés sem lehetett, hogy ellátogatunk a Város Mindenkié Mozgalom és a Közélet Iskolája nyári egyetemére. 

A szervezők még a hétvége előtt mindent megtettek, hogy az érdeklődők megfelelő lelki állapotban, kellően hangoltan érkezzenek a rendezvényre. Már a beharangozás során feltették például azt a sokakat foglalkoztató kérdést, hogy:

A bejelentett programok is jót sejtettek: szombaton például a sci-fi univerzumokban dívó ellenállási formáktól kezdve a Fidesz vidéki támogatottságán át a házfoglalásokig sok minden terítéken volt. A nyári egyetem ezen első napján nem vettünk részt, de a vasárnap mindenért kárpótolt minket. Megtudhattuk, milyen előítéletek tenyésznek bennünk, és miképpen kéne bánnunk velük, a szünetben aztán szamizdatot készíthettünk az ún. rámkatechnikával, végül pedig… hát, az nem teljesen jött át, hogy pontosan miről is szólt a délutáni előadás, mindenesetre a közös jövőnkről hallhattunk. Erről azonban majd később.

Buta vidékiek, gazember vállalkozók 

A nyári egyetem színhelyéül a Gólya közösségi ház és szövetkezeti presszó szolgált, a nyolcadik kerület egyik fennmaradt autentikus eleme: egy picike, kalyibának ható ház az újonnan épített betonóriások között, a Corvin-sétánytól néhány száz méterre. Az épület napközben kávézó, este csehó, olykor-olykor kiállítóterem – mindezek mellett pedig a budapesti ellenállók egyik főhadiszállása. Az Aurórához hasonlóan bezárással fenyegetett hely. 

A kisebb és nagyobb termek díszítése egyaránt figyelemfelhívó, egyedi és határozottan sokatmondó. Egy kartondoboz hátára

Bukarest tesz, Budapest nem tesz? 

feliratot ragasztottak, az égősorral díszített, raklapokból épült bárpult fölött az „olyan világban szeretnék élni, melynek alapja a testvériség, és fenntarthatóságát a hatalmat közösen birtokló, egymással szeretetben és elfogadásban élő emberek biztosítják” jelmondat lóg.

A vasárnapi kezdés után az első, előítéletekről szóló foglalkozás vezetői körbeültették a hallgatóságot, majd mindenki bemutatkozott a szomszédjának. Arról is színt kellett vallanunk, hogy csillagászok vagy űrhajósok lennénk-e szívesebben. A páros beszélgetés után nagycsoportban is megismerkedtünk egymással; voltak aktivista és pusztán érdeklődő nyugdíjasok, szociálisan érzékeny egyetemisták és az ellenzékiséget feltehetően hobbiként űző középkorúak is. 

A színes társaságnak a következő feladatban sztereotípiákat kellett gyűjtenie. „A genderszak buzilobbi”, „A testi fogyatékkal élők hülyék is” „A természetes módon szülők szőrös lábú, hosszú szoknyás vegánok” „A vidékiek buták” „A vállalkozók gazemberek” – sorjáztak az ötletek. A sok negativitást kerülendő, pozitív sztereotípiák is előkerültek, például, hogy „A gyermekét egyedül nevelő apa hős”. Az előítéletek mögött az idegentől való rettegés és a tudatlanság rejlik – hangsúlyozták a csoportvezetők, ám több hozzászóló rávilágított arra, hogy összetettebb a probléma, a sztereotípiáknak előnyeik is vannak, előítéletek nélkül a Homo sapiens aligha maradt volna fenn.

Molnár Péter és az interszubjektív kommunikáció

Idő szűkében gyors zárásra kényszerültünk, ám úgy tűnt, az előadók nem szívesen engednek el bennünket Erkölcsi Tanítás nélkül. Megtudtuk, hogy a sztereotípiák kapcsolatba hozhatók az egzisztenciális szorongással és a halálfélelemmel, amik hajlamosítanak a konzervatív irányú választási eredményre. Ugyanebben a lapról olvasott szociálpszichológiai fejtegetésben a bűnbakképzés és az összeesküvés-elméletek is szóba kerültek, ám a pontos logikai kapcsolódások bemutatására nem jutott idő, így mélyebb értelmezésekbe mi sem bocsátkoznánk. 

A délutáni workshopok egyikén újabb ismeretekkel gazdagodhattunk – volna, ha egy szót is értünk a hatalmi kommunikáció különböző fajtáiról értekező, magát posztmarxistának valló művésznő-pedagógus előadásából. De talán nem csak mi voltunk így: a Gólya levegőtlen kistermében némileg álmatag, az előzőleg felszolgált ebédtől elnehezült tekintetek követték az „autoriter”, „reflexív”, „dialógusos” és „interszubjektív” kommunikáció jellemzőinek ismertetését. A fekete-fehér powerpointos prezentáció az egyre sűrűbb, Foucault- és Debord-idézetektől hemzsegő bekezdések folytán egy idő után afféle Kettesy-táblaként funkcionált.

A kívülről kapott reprezentációk szubjektivizációként működnek, így identifikációvá válnak” – hangzott el az egyik alapvetés. Kicsit elmerengtünk azon, hogy a Szigony utcában őgyelgő hajléktalanok vajon miként vélekednének a dologról, ám ekkor feltűnt az ajtóban Molnár Péter. A volt fideszes mostanság a politikai ellenállás egy sajátos formájában, a slam művészetében jeleskedik – „SzavazószavazószavazószavazŐszavazŐszavazŐ”-felütésű koratavaszi fellépését máig nem tudtuk elfeledni.

Figyelmünket ennek ellenére igyekeztünk az előadáson tartani, ahol a képzeletpolitika és a múltmásítás után egy gyakorlatiasabb, jövőbe mutató témával foglalkoztunk: kisebb csoportokban azt boncolgattuk, milyen lenne egy napunk,

ha csak két órát dolgoznánk.

A felvetés nem volt légből kapott, előzetesen ugyanis megtudhattuk, hogy egy emberöltő alatt elég lenne személyenként tíz évet dolgozni, szemben a mai négy évtizeddel, valamint a jövő – ideális esetben – a munkaorientált társadalmak átszerveződését, a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését és a kényelmesebb, kreatívabb életet rejti.

A foglalkozás végén az előadó arra kérte a résztvevőket, osszák meg a többiekkel, mivel töltenék a felszabaduló idejüket. Néhány bátortalan válasz után egy idősebb úr – nincs rá jobb szó – masszívan edukálni kezdett. Hozzászólása egy Marx-idézet körül forgott, miszerint az ember kétszeresen is „kidolgozta magát” a természetből azáltal, hogy fizikailag elhagyta azt, valamint – más értelmezésben – maga is cizelláltabbá vált, most viszont valamiképpen vissza kéne találnunk a természetbe.

Zárszóként az előadó megosztotta: ő a kilencvenes évek elején tért vissza hazánkba, ám mostanra nagyon elfáradt, kimerült a hatalom által indukált nehéz harcokban. Ezen a ponton mi is könnyen kapcsolódtunk, mert a nap végére egy dologban biztosak voltunk: a forradalom nagyon unalmas.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/134155