A havasok királya

A retyezáti Rambo: Maderspach Viktor portréja

2018. augusztus 7. 14:42

Német származású, Hunyad megyei magyar gépészmérnök és földbirtokos, aki huszárkapitányként harcolt az Erdélybe betörő román hadsereg ellen. Az általa „halottrabló bestiának” nevezett Román Királyság széttiprását favorizálta, miközben hitt a magyarság vezető szerepében. A hazai vadászirodalom egyik klasszikusa regényes módon szökött meg a rátámadó román titkosrendőrség elől. Aktív szereplője volt a nyugat-magyarországi felkelésnek és királyhű katolikusként csatlakozott IV. Károly visszatérési kísérletéhez. Maderspach Viktor portréja.

Visszalovagoltam oda, ahová kötelességem szólított. Pár órával előbb gazdag földbirtokos és gyáros voltam még, most a középkor egy kóbor lovagja lettem, kinek lovain és kardján kívül semmije sem volt” – írja az 1916-os dél-erdélyi román betörést követően a 20. század egyik legkalandosabb életű magyarja. 

Maderspach Viktor mérnök, természetbarát, vadász, író és huszárbravúrokra hajlamos honvéd volt. Olasz famunkásai „Signor Vittoriónak” hívták, Márai „Ankerschmidt lovagnak”, Kittenberger pedig a „havasok királyának” nevezte, de a „vadmagyar” és újabban a „retyezáti Rambo” név is tökéletesen leírja karakterét. 

A „vadmagyar” 1875. február 10-én született a Hunyad megyei Vaspatak faluban, ami a család által működtetett vasbányákról kapta a nevét. A települést már akkor is szinte teljesen románok lakták. A katolikus családban született fiút minden bizonnyal a hátszegi ferencesek keresztelték meg. Valószínűleg a vaspataki bánya kimerülése miatt, édesapja 1885-ös halála előtt költözött a család a petrozsényi medencében lévő Iszkronyba. Több mint kétezer holdon gazdálkodtak Nagy-Magyarország leginkább erdősült és 80 százalékban románok lakta megyéjében. Fűrészüzemük és Banica községben mészégetőtelepük is volt. 

A német származású Maderspach család

ősei a XIII. században a Rajna vidékén éltek, ahol tehetős hűbérurak és lovagok voltak,

de a vagyonukat elvesztve Tirolba költöztek. A Habsburgok által a török alól felszabadított temesi bánságba 1719-ben érkeztek az ekkor már évszázadok óta bányászattal foglalkozó család tagjai. A teljesség igénye nélkül, leszármazottaik között találhatunk kohómérököt, feltalálót és 48-as honvédet is. 

Maderspach Viktor otthon magántanuló lehet, ezt követően Budán jár a II. Kerületi Királyi Katolikus Gimnáziumba, majd a bécsi műszaki egyetemen végez. A tanulmányi évek során rendszeresen sportol és kiváló kondícióra tesz szert. 1897 után hazatér Hunyad megyébe, 1902-ben az Egyesült Államokba megy, hogy megfigyelje a Nagy-tavak környékén működő fűrésztelepeket és bútorgyárakat. Ebben az időben kétkezi munkásként dolgozik és járja a vidék erdőségeit. 

Ankerschmidt lovag

Visszatérését követően az első világháború kitöréséig békés és tartalmas életet él. Kiváló mérnökként ismerik, feleségül veszi Kárpáthy Matildot, akitől gyerekei születnek. Ebben az időben gyakran hódol a vadászat szenvedélyének, és ekkor születnek a zergékkel, szarvasokkal, és medvékkel kapcsolatos legfontosabb élményei. Jó tollú író, tájképei szépek, állatrajzait pedig költői részletességgel vetette papírra. 

A háború során huszár főhadnagyként szolgál a keleti fronton. Éppen szabadságát tölti, amikor Dél-Erdélyt megtámadja a román hadsereg. Erről így írt:

Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”,

és „a harc szükségességét a létfenntartási ösztön sugallatára hallgatva, nem pedig újságcikkek és mesterségesen keltett hangulatok és komplikált elgondolások alapján érezte át”.  

A konfliktus alatt magyarokból, bosnyákokból, szlovákokból, olaszokból és a magyar érdekhez hű románokból álló felderítő-különítményt vezet a Retyezát és Páring hegységekben, a Kudzsiri-havasokban, valamint a Vulkán-hegységben. Remek síelő és lovas hírében állt, vadászszenvedélyének köszönhető helyismerete pedig az ellenségre különösen veszélyes katonává tette. A hadakozás idején sem mondott le a szeptemberi szarvaslesről: „Egy szarvastehenet lőhettem volna, de vadászerkölcseim még a háborúban sem vadultak el annyira, hogy erre a barbárságra vetemedtem volna”.

Miközben végigverekedi a háborút, sok bajtársát veszíti el a becsület mezején. Köztük miskolci 10-es bakát, bátor bosnyákot, kalandvágyó német herceget egyaránt. C'est la guerre! – ahogy mondja a francia. Jellemző rá, hogy

már-már vakmerően mindig meg akar ütközni a sokszor túlerőben lévő ellenséggel,

ugyanakkor a hadjárat előrehaladtával erre már nemigen van lehetősége: „Az oláhok oly gyorsan szaladtak, hogy velük szemben semmiképpen sem bírtuk a harci összeköttetést felvenni” – jegyzi meg. 

A katonaember a korra jellemző humorát sem veszíti el teljesen, amikor a Krajovába bevonuló győztes csapatokat köszöntő hölgyeket így jellemzi: „A nők, a legmodernebb párisi divat szerint öltözve, szintén a helyzet uraival való érintkezést keresték. Nekem különösen az tűnt fel, hogy mindazok, akikkel szóba állottam mint »profesoarák«, azaz tanárnők mutatkoztak be. Miután azonban eddigi tapasztalataim szerint Romániában semmit sem lehet Pallasz Athénével a legtávolabbi vonatkozásba hozni, úgy hajlandó vagyok feltételezni, hogy ezek a hölgyek is inkább Asztarte oltárához állottak bizonyos, közelebbi körülírásra nem szoruló viszonyban” – veti papírra. 

Nincs ellenére, hogy Erdély földjén megjelent a német haderő olyan hadvezérek parancsnoksága alatt, mint Erich von Falkenhayn vagy August von Mackensen, ugyanakkor sajnálja, hogy miközben a magyar huszárok a lövészárokban pusztulnak, inkább a német lovasság érkezik Dél-Erdély segítségére.

Tart attól, hogy a románokban kialakulhat az a benyomás: a magyar még a saját portáját sem képes megvédeni. 

A német szövetségesekről azt tartja, hogy jól bánnak a gépekkel, de kevesebb érzékük van a jószágokhoz és az emberrel való bánásmód sem az erősségük. Maderspach a német tisztekkel ellentétben komolyan tart attól, hogy háborúba keverednek az általa nagyrabecsült Egyesült Államokkal. A szerbek katonai teljesítményét elismeri, és a számlák kölcsönös kiegyenlítése után lehetségesnek tartja a szerb-magyar megbékélést. Egy hasonló folyamatot azonban a dákoromán elmélettel megbarátkozó románokkal nehezen tud elképzelni. 

Signor Vittorio

Signor Vittorio ellentmondást nem tűrő, kemény úr. Amikor a román betörés során az ellenséghez átállt embere a keze ügyébe jut, különösebb hezitálás nélkül felkötteti, de saját csapata esetében is gyakran folyamodik a nyakleves kijózanító eszközéhez. Arra is van példa, hogy a birtokát fenyegető munkaerőhiány orvoslása érdekében is az önbíráskodás és önsegítség terére lépjen: „Lovassági karddal s Frommer-pisztollyal felszerelve állítottam be Rosenheck telepére. A legalkalmasabbnak látszó húsz hadifoglyot kiválasztottam, s magammal vittem őket. Az ez ellen remonstrálni próbálkozó főhadnagyot figyelmeztettem, hogy kardom ki van fenve, s pisztolyom meg van töltve. Ezek súlyosabb argumentumok voltak, mintha írott parancsokat és végzéseket kilószámra hoztam volna. A hadtápos tudta, hogy elszánt arcvonalbeli tiszttel szemben az ő részére nincs semmiféle jogorvoslat.

A Nietzsche-féle „Wille zur Macht” (hatalomra való törekvés) jelszót a „Wille zum Leben”-re cserélte, ami olvasatában az erőteljes élniakarast jelenti. Ebből kifolyólag nagyratörő elképzelései vannak a magyar hivatásról a Kárpát-medencében és azon túl:

mint kormányzó, irányító és szabályozó elem, arra volna hivatva, hogy az ő vezetése alatt ez a föld Európa és a Közel-Kelet éléskamrájává váljék.

A meghódított román területekről egy XX. századi konkvisztádor szellemben nyilatkozik: „A megszállott országban katonáskodni, azt közigazgatni, gabonát racionálisan termelni, a gazdálkodást irányítani, a helóta népet munkára fogni és amellett róla atyailag gondoskodni. Ez lenne a jövő generációk feladata” – írja Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig című kötetében. 

Ezt az imperialisztikus külpolitikai nézőpontját már akkor is komoly kritika éri. Sokan úgy vélik, hogy így is elég nemzetiséggel akad dolga a magyaroknak. De Maderspach nem tágít és kifejti, hogy elég két dologra megtanítani a románokat: az első az, hogy alattunk jobb dolguk van, mint korábbi uraik alatt, a második, hogy tartsanak szem előtt egy elvet: Ne bántsd a magyart! 

Ankerschmidt lovag kalandos életet él, a háború alatt elfog egy büszke francia repülőstisztet, békeidőben pedig megmenti a medvecsapdába lépett olasz munkását. Nem ért egyet azzal, hogy a Monarchia az általa kultúrnépnek tartott olaszokkal háborúzik Lombardia és Velence birtoklásáért. Úgy látja, hogy a fennmaradt gyűlölet sárkányfogaiból kel ki a vetés, melynek véres gyümölcsét később Isonzónál aratja az osztrák-magyar sereg. Hódító szelleme keletre tekint, ahol szinte Franz Conrad von Hötzendorf hangján,

az általa hiénafajzatnak és halottrabló bestiának nevezett Román Királyság fészkének széttiprását favorizálja. 


A vesztes világháború után otthon marad, és itt tölti életének alighanem legmozgalmasabb napját, amikor 1921-ben egy szép májusi napon a havasokról jövet érkezik haza a románok által megszállt Hunyad megyei birtokközpontjába, Iszkronyba. Mivel a medve megevett egy tehenet, a parasztok üzennek a neves vadászembernek, hogy szabadítsa meg őket a veszedelmes ragadozótól. Az erdőben elrejtett fegyverével két éjjel lesi a medvét, de ezúttal üres kézzel tér haza. A cselédség jelenti, hogy két idegen személy vár hazajövetelére, de csak este térnek vissza. Az édesanyja pedig arról értesíti, hogy két budapesti úr kereste, akik fontos ügyben szeretnének vele beszélni, és meghívta őket vacsorára. 

A vacsora során az egyik vendég vezérkari alezredesként, a másik huszárfőhadnagyként mutatkozik be. A gyanakvó házigazda észreveszi, hogy a kabát alatt pisztolyt viselnek, és csendben arra gondol, hogy olyan huszárfőhadnagyot, aki evés közben a kést majdnem a torka mélyéig süllyeszti és a villát fogpiszkálóként használja, még nem látott. A szalonban az alezredes bejelenti, hogy a magyar nemzeti hadsereg a hónap folyamán offenzívát indít a megszállt területek felszabadítására, és meghagyja neki, hogy robbantson fel bizonyos hidakat, továbbá adjon ki 15 kilogramm dinamitot, amivel ő egy Kolozsvár melletti alagutat fog felrobbantani. 

Retyezát-hegység

Mivel a magyar földbirtokos egyúttal okleveles gépészmérnök is, s egy évig a honvédhuszárezred utásztisztje volt, tudja, hogy ennyi dinamittal alagutat nem lehet felrobbantani. Azt gondolja magában, hogy ezzel minden alezredes tisztában van, és „ilyesmit csak egy oláh agent-provokatőr, tudatlan sziguranca-ügynök mondhat!” A lövöldözésbe torkolló konfliktus során Maderspach Viktor puszta kézzel vet véget egyik támadója életének. Öccse, János lőtt sebbel hever a pamlagon, az ál-alezredes pedig sebesülten kivánszorog az épületből. Maderspach szinte már rutinosan búcsúzik el feleségétől és gyermekeitől, majd

mezítláb nekivág az általa szeretett Retyezátnak,

és ezzel indul el kalandos menekülése Szeged irányába.

Maderspach hithű katolikus, aki elismeri a papság érdemeit: „Az oláh megszállás óta a papság mindig előljárt ott, ahol a hazafias áldozatkészség és a magyar gondolathoz való ragaszkodás ragyogó példáját kellett mutatni. Minden börtönben lehetett egy-egy papot, vagy barátot találni, aki összeverve és megkínozva büszkén viselte a magyar mártírság töviskoronáját a homlokán. És ha a ha a galambszívű, de hőslelkű püspökre gondolok... Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó, hogy a reverendád szegélyét csókoljam” – írja a Menekülésem Erdélyből című művében. 

Magyarhonba érve aktív szereplője a nyugat-magyarországi felkelésnek. 1921 szeptemberében az ágfalvai csatában parancsnokként harcol, ahol megverik az osztrák csendőrséget. Ezt követően Habsburg-párti, királyhű katolikusként csatlakozik IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletéhez, aminek eredményeként rövid időre internálják. 

1922-ben Windischgrätz Lajos herceg hívja erdőmérnöknek a zempléni erdeibe, ezt követően családjával Pesthez közel költözik és mérnöki munkákat végez. A húszas években Kis-Ázsiában erdőfelmérésekkel foglalkozik, vadászattal kapcsolatos írásai pedig 1927-től jelennek meg a Nimródban. Szereti a komolyzenét és kiválóan beszél németül, románul, angolul, olaszul, de ért franciául és törökül is. 

Nem tud kibújni bőréből, ezért hatvanöt éves korában,

a bécsi döntés megszületésekor kéri a reaktiválást,

mert részt kíván venni az erdélyi hadműveletekben. Egy műszaki hiba miatt Debrecen mellett az őt szállító gépkocsi balesetezik, ekkor súlyos tüdősérülést szenved. 

Maderspach Viktor végül 1941. október 3-án indul jelentkezésre a legfőbb Hadúr elé. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133780