Kukákról és kandeláberekről – A modern városok alulnézetből

2018. augusztus 3. 11:44

Finta László
Mandiner

A nagyvárosokat az élet egészét átható funkcionalizmus zsarnoksága tette és teszi tönkre, amely „átlátható” és „letisztult formákat” ígér, mégis zűrzavaros életidegenséggel sújtja a városlakókat.

A városi lét életminősége nemcsak a bennük élő emberek lelkiségén, igényességén vagy polgári öntudatán múlik; nem is az évről-évre beharangozott és rendszerint bosszúságot okozó útfelújítások határidőre történő kivitelezésén, hanem olyan apróságokon is, mint az utcabútorok és a közterek minősége.

Városaink a fogyasztói társadalom mocskában fuldokolnak.

A papírzacskók és a papírdobozok akkor váltak mindennapi életünk részeivé, amikor találékony elmék felismerték, hogy a papír nem csak rongyból, hanem faforgácsból is előállítható. Beköszöntött az egyszer használatos, használat után nyomban eldobható, mi több, eldobandó termékek kora. Az új eljárások olcsóbbá tették a könyveket és az újságokat is – ez egyszerre áldás és átok; tanácsos, ha nem is feszegetjük e tömegtermelés szellemi és társadalmi következményeit.

Mára a nagyvárosi élet is olyanná vált, mintha eldobható tömegtermék lenne, ráadásul a kivitel is silányabb lett: a jó öreg papírt felváltotta a műanyag.

A hulladékot a civilizált városi polgárok szemeteskukákba hajítják. Eltűnődtek valaha is azon, milyen magányosan és elhanyagoltan, mocskosan és számkivetetten áll ez az esendő, hajdan szebb napokat látott utcabútor a fogyasztói tömegtársadalom járdáinak a szélén? Éjjel-nappal, rendíthetetlen tartással, rendeltetésszerű egyhangúsággal és példamutató alázattal szolgálja ez az önzetlen jószág a városlakók kényelmét: elnyel minden hulladékot, de semmit sem köp vissza; mindennek elviseli a bűzét, amely számunkra orrfacsaró; bizalmasan megőriz mindent, amelyről úgy ítéljük, belé kell hajítanunk; mindent, amit eltaszítunk magunktól – egészen addig, amíg a tartalmát el nem szállítják diszkrét hajnali órákban. 

Páratlan technikai vívmány a szemeteskuka, amely nélkül Földünk metropoliszai és kisvárosai belefulladnának lakónak mocskába. Akár a tömeges fogyasztás szarkasztikus szimbóluma is lehetne.

A kuka sorsának és rendeltetésének megírása Émile Zola tehetségéért kiált.

És nem csupán szimbólum! A kuka és az őt övező felhasználási módok és felhasználóik a civilizáció és a barbárság nagyvárosi küzdelmének harcos résztvevői. Vannak, akik rendeltetésszerűen használják, mások szándékosan mellé szemetelnek – és bárhová, ha kedvük tartja, vagy ha a közelben éppen nincs kuka. És vannak, akik belőle élnek, feltéve, ha emberhez méltó életnek nevezhetjük a szükséget szenvedők nyomorúságos tengődését.

Napjainkban ridegen funkcionáló, betonszürke, „szelektív” fémkazetták csúfítják el székesfővárosunk Belvárosának utcáit. Tervezői olyannyira tökéletesítették a funkcionalitást, hogy valóságos anti-kukákat teremtettek: a szemetet nemcsak kiemelni lehetetlen, bedobni is bajos, és idegesítően rútak. Boldogabb időkben a városatyák másképp gondolkodtak a kukák köztisztaságban játszott nélkülözhetetlen szerepéről és rendeltetésük esztétikumáról. Valaha nyárspolgári módon álcázták a kukákat. Kecses kis görög oszlopok tartották a felül nyitott hengereket. Az Andrássy úton még látni ilyen hulladéktartókat. Utolsó mohikánokként szinte paradigmatikus erővel hirdetik, milyennek kellene lennie az utcaépítészetnek: olyannak, amely mindenki által igénybe vehető utcabútorokkal szolgál; állandónak és méltóságteljesnek; olyannak, amely a szilárd közrend képzetét kelti és a legitim jogrend folytonosságát üzeni a járókelőknek.

Ugyanez mondható el a köztéri padokról is. Korunk kényelmetlen városi ülőalkalmatosságai – a villamos- és buszmegállókban rendszeresített darabok lehajtott vécéülőkékre és megmunkálatlan deszkákra emlékeztetnek – csaknem ellehetetlenítik a pihenést és az idegenek találkozását, akik komótos városi ülőhelyek és csendes közparkok híján miért is társalognának?

A míves padok – kovácsolt- vagy öntöttvasból készült díszes lábakon nyugvó, „karfával” felszerelt ülőhelyek – ugyanúgy a civilizáció vívmányai, akár a szemeteskukák. A közparkok padjain ülve az egymást megszólító idegenek és az egymással társalgó ismerősök, barátok, szerelmesek anélkül beszélhetik meg a „világ dolgait” és az „élet nagy kérdéseit”; anélkül vallhatnak legbensőbb érzéseikről, hogy eközben idétlen kereskedelmi rádiók felszínes locsogását; csodaszergyártók kéretlen hirdetéseit, vagy éppen gépjárművek fülsértő motorzúgását kellene szüntelenül hallgatniuk. És anélkül is, hogy mások által is látogatott zajos vendéglőkbe vagy kocsmákba kellene beülniük, ahol – e helyek jellegéből fakadóan – egészen más dolgokkal is foglalkozniuk kellene.

A közparkok régimódi padjain az élet lényegi dolgaival foglalkozhatunk:

idegenek között barátságok szövődhetnek, a barátok elmélyíthetik erényközösségüket, a szerelmesek között pedig elcsattanhat az első csók.

Könnyen lehet, hogy manapság efféle luxusra nincs is szükség, hiszen egyre kevesebben társalognak, ám egyre többen „kommunikálnak”; minden „üzenetté” és „információvá” aljasul; és akkor „kommunikálunk” hatékonyan, ha az üzenet a lehető legnagyobb hatásfokkal célba ért. Ehhez szükségtelenek a köztéri padok, de a régimódi kávéházak is: elegendő, ha a lájklovagok táblagépeik magányába zárkóznak egy olyan helyen, ahol névre szóló papírbögrében mérik a méregdrága pótkávét.

Ha a városokban nincsenek igazi közterek, ahol gondolatainkat átadva láthatóvá és hallhatóvá válhatunk, akkor magánéletet kell választanunk. Jól tudják ezt a zsarnokok is: a szocialista típusú városokban azért nem épült főtér és azért nincsenek templomok, mert a zsarnok mindig egymaga akar kinyilatkoztatni; fárasztó és monoton monológjával megtör minden lelket, hogy cselekvésre képtelenné tegye őket, vagy éppen saját céljainak megfelelő tettekre bírja a sokaságot. A terek alkalmi szónokai, a templomi prédikációk, de még a piaci kofák is veszélyeztetik a hatalmát, mert megjelennek új hangok, új célokkal, új mondanivalóval, és ezek megváltoztathatják a közösség gondolkodását.

Az utcáinkon elhelyezett újabb postaládákat sem kíméli a funkcionalizmus. Az egykor pirosra festett öntöttvasból készült szekrények – amelyeken valaha a Szent Koronával ékesített postakürt hirdette a kifogástalan és megbízható közszolgáltatást s keltett bizalmat azokban, akik igénybe vették – jobb híján a jól ismert halványzöld, műanyag kukákra emlékeztetnek. Már csak az ikonikus kis piktogram hiányzik róluk: pálcikaember görnyed a szemetes fölé, kezében stilizált hulladékkal.

Immáron csaknem egy évtizede ontják rideg, fogorvosi székek világítását idéző steril, vallató fényüket a belvárosi utcák undok alumíniumsárkányai, holdbéli tájjá változtatva a polgári múlt békés városnegyedét. A réges-régi, pásztorbotra emlékeztető kandelábereket száműzték Budapest szívéből. Nem először, ugyanis a hatvanas évek elején már tombolt a funkcionalizmus. Az eredmény jól ismert: mindenütt betonoszlopok meredtek az égbolt felé, csúcsaikon neoncsövek – Németh Lehel ismert sanzonjának naiv bája nélkül.

Óriási a kontraszt a belvárosi Egyetem tér arculata és e lámpák külleme, fényük indiszkrét mivolta között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának eklektikus-neobarokk palotája az elsüllyedt polgári világot idézi – Titanic, hajókémények nélkül. Az 1944-1945-ös ostrom idején megsérült az épület díszes tetőszerkezete, amelyet sajnos soha nem állítottak helyre.

A régi évszázadok építészetében volt valami emberi léptékű természetesség.

A korabeli épületek harmóniája a bennük élő és dolgozó embereket felemelte,

a bennük működő intézményeknek tekintélyt kölcsönzött, a külső szemlélőket pedig elvarázsolta. A kortárs építészet rideg szögletességével, divatos hidegségével és mesterséges anyagaival nem illik a természetbe és az emberi élethez is méltatlan. Azt hiszem, a klasszikus építészet és a női szépség között van valamiféle kapcsolat.

Korunkban már nem feltétlenül a totalitárius zsarnokok fenyegetik az emberhez méltó életet, hanem egy olyan demokrácia, amelyben a tervezők, a bürokraták, a „beruházók”, a „fejlesztők” és a „kivitelezők” szabályozásaival és „műszaki” előírásaival, embertelen és életidegen szabványaival szemben mi, emberek, városi polgárok és városokban dolgozók, tehetetlenek vagyunk.

Alexis de Tocqueville még a többség zsarnokságától tartott. Napjainkban az igazi veszély a „kemény” kisebbségek – így mások mellett az említett technokraták – különféle módokon történő érdek- és akaratérvényesítése a „megpuhított” többséggel, velünk szemben.

A tér fényei köszönőviszonyban sincsenek a környék polgári harmóniájával. A fényorkán egy modern tábort idéz: bárhová futsz, ne remélj semmit, mert éjjel is látunk! A Veres Pálné utcában még állnak a régi és szeretni való gázlámpákat idéző kandeláberek. Fényük alig-alig pislákol, diszkrét, nem tolakodó. El lehet előlük bújni, mégis éreztetik jótékony, visszafogott jelenlétüket. Talán a jó kormányzás is ilyen lehet.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133687