Hogyan mondják románul, hogy timeo Danaos?

Soha nem felejthetjük el elsődleges kötelességeinket, mindenkori érdekeinket és örök értékrendünket az erdélyi magyarság ügyében.

Mindent meg lehet hamisítani, mindent el lehet torzítani, mindent el lehet felejteni.
„És a nem én népem az én népem, és az én népem is az én népem, és a hamisságok cselekvői eszik valamennyit, mint a kenyeret. Mindent meg lehet hamisítani, mindent el lehet torzítani, mindent el lehet felejteni, corruptio optimi pessima.
De a katakombákban, a napverte kikötőkben, a hánykolódó gumicsónakokban a Földközi-tengeren, a gyűjtőtáborokban, a szétvert kopt és nesztoriánus templomokban, az ecclesia pressa szétszórt papirosai között, a zavart szívű igazságkeresők még mindig remélik, hogy megvilágosodnak.
Néró korában istentagadóknak – atheoi – nevezték a keresztyéneket, mert nem új alakot vettek föl a pantheonba, hanem tagadtak minden más istent, és helyettük (görög-római szemszögből nézve) embert imádtak istenként. Nem isten és ember mitológiai nászából született embert (az ilyesmit – amint Paul Veyne bebizonyította – a görögök is mesének tartották, és meseként tisztelték és szerették), hanem esendő embert, mi több: marginális embercsoporthoz tartozó, elítélt és kivégzett bűnözőt. Názáretből jöhet-e valami jó? – kérdezték elvégre még a galileai hitsorsosai is.
A római birodalmat és a hellénisztikus királyságokat nevezték »a világ«-nak az ókeresztyén írók (meg »népeknek« – gentes, gentiles – a zsidók), az az Ország, amely nem e világról való, az államok, a jog világáról nem volt és nincs, különáll tőle, szemben áll vele: az Országban nincs emberi hatalom, és tudjuk, hogyan gondolkodott a Rómabeliekhez írott levél rejtélyes szerzője a törvény (a jog) felől. Azok közül, akik ma a hivatalos keresztyénséghez számítják magukat, igen sokan atheosznak néznék a keresztyént, aki komolyan veszi az Írást. Ők erőt akarnak.”