A magyar kultúra liberális vagy baloldali

2018. július 28. 09:55

Radnóti Sándor
Népszava

A Fidesz harmadik jelentős győzelme után elérkezett az idő, hogy a pozitív diszkriminációt kiegészítse, és sok tekintetben felváltsa a széles körű negatív diszkrimináció, és valamiféle egyetemes tisztogatás vegye kezdetét a szellemi életben. Interjú.

Szakács Árpád cikksorozata, a Magyar Idők cikkei vagy Békés Márton megszólalása nagy vihart kavart a kulturális életben. De befolyásolja-e bármennyire is a közgondolkodást mindez?

A Fidesz harmadik jelentős győzelme után elérkezett az idő, hogy a pozitív diszkriminációt kiegészítse, és sok tekintetben felváltsa a széles körű negatív diszkrimináció, és valamiféle egyetemes tisztogatás vegye kezdetét a szellemi életben. Erre tesz javaslatot a hivatalos napilap politikai súlyával támogatva, olykor fegyelmezett pártkatonákat vagy szolgálatkész opportunistákat sem kímélve Szakács Árpád rendkívül ostoba és tudatlan cikksorozata. Nem azonosítanám ezzel a kísérlettel Békés Márton fölvetéseit, aki kiragadott és nagy port fölvert negatív kritikai megjegyzései ellenére voltaképpen egy pozitív kérdést vet föl, azt, hogy miképpen lehetne létrehozni egy színvonalas állami, politikailag elkötelezett, hivatalos kultúrát, s ennek érdekében még belső vitákat is javasol, abból a naiv meggyőződésből kiindulva, hogy a létező, független kultúra már halott.

Megvalósítható egyáltalán e törekvés demokratikus eszközökkel?

Valóban, miképp is lehetne? Én ennek jelenleg három akadályát látom. Az első az, hogy az elképzelt kultúrának nincsenek jelöltjei. A második az, hogy a legkülönbözőbb rehabilitálási és újraélesztési kísérletek ellenére a magyar kultúra (amely mindig első sorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali. Lehet természetesen kulturális forradalmat vagy ellenforradalmat kezdeményezni, de az nem éppen konzervatív gesztus, és önellentmondáshoz vezet. A harmadik akadály pedig eleve lehetetlenné teszi az ilyen törekvéseket, és ez a politikai lojalitás a minden nyilatkozó által vagy nyíltan hangsúlyozott, vagy evidens legelső föltételként értett ismérve. A kritika szabadsága minden modern kultúra előfeltétele. Még a fasisztoid alt-right kultúráé is, amely a fiatalabb, dinamikusabb és olvasottabb kormányhű szellemi alakulatoknak – például a 888.hu körének – nyilvánvaló mintája; teljes joggal, hiszen a mai magyar hivatalos politikai szellemnek három alapja az etnonacionalizmus, a politikai kereszténység és a rasszizmus. De eredeti megjelenési helyén, ahol Donald Trump elnökségével félig-meddig győzött, beleütközik az intézmények és a polgári öntudat erejébe, s ezért megőrzi szubverzív energiáit. Magyarországon ezzel szemben – független intézmények és polgári öntudat híján – a szubverzív energia egy politikailag teljes mértékben legyőzött, s ugyanakkor jelentős, eleven, tartalmas kultúrára irányul: nem nagy dolog a (politikailag) döglött oroszlánt rugdosni.

Mibe torkollhat ez a helyzet, lehetségesnek látja, hogy a kormány teljesen a saját képére formálja a kulturális életet?

A kultúrharc kimenetelét nem tudom megjósolni, de a létező magyar kultúra teljes megsemmisítését (betiltását, szankcionálását, stb.) valószínűtlennek tartom. Az Orbán-rendszer nem totalitárius; számos okból érdekében áll a politikailag megszorított vagy veszélytelen függetlenség fenntartása imitt-amott – a politikában éppúgy, mint a kultúrában. A kulturális mecenatúra még elfogultabb lesz, egyes posztok meginoghatnak, őrségváltások következhetnek be, s majd drukkolhatunk az olyan 1000 ezrelékig lojális, de bizonyos magaskulturális normákat ismerő személyiségeknek, mint amilyen Pálinkás József (volt), vagy Prőhle Gergely, Baán László. Ám ezek nem vernek föl nagy port egy vékony rétegen kívül, hiszen a magyar nemzeti öntudathoz – gondolhatnánk – szervesen hozzátartozó műemlékvédelem intézményes szétzúzása sem vert ki semmilyen biztosítékot.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133388