Mesut Özil jó török

Kedvelem Mesut Özilt, a török származású, német állampolgárságú labdarúgót. Egyáltalán nem foglalkoztat a foci, de rokonszenvet ébresztett bennem, amikor úgy cselekedett, ahogy azt én is tenném, amit helyesnek tartok. Miután az őt ért kritikákra reagálva világossá tette álláspontját, akkor figyeltem fel rá igazából. Egy tisztességes török ember, aki nem felejti el a származását, nem felejti el azt, hogy kihez tartozik valójában.

Mesut Özil akkor került a támadások célkeresztjébe, amikor együtt szerepelt egy fotón Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel. A német válogatott gyenge szereplése után még inkább felizzott ellene a gyűlölet, mindenért őt tették felelőssé: felfedezték azt is, hogy nem német származású.

Özil nem bánt meg semmit, nem adta meg magát a rá nehezedő nyomásnak. Nyílt levélben tette egyértelművé, hogy mit gondol az őt ért támadásokról. Saját állítása szerint, amikor a török elnökkel találkozott, akkor nem politikai döntést hozott, hanem az ősei előtt tisztelgett. Megtiszteltetés neki, ha a törökök elnökével találkozhat, függetlenül attól, hogy egyetért vagy sem annak politikájával. Ez egy tisztességes viszonyulás,

A nyugati társadalmakban megütközést kelt, ha valaki a családi kötelékeket, a hagyományokat helyezi előtérbe. Az identitás megélésének nyűgét, a családhoz és a nemzethez tartozás felelősségét nem szívesen cipeljük. Olyan identitásokat és kötelékeket keresünk, amelyek nem járnak a komfortérzetet csökkentő kötelességekkel. A vallásos, nemzeti identitás, a család azt igényli, hogy adj, hogy kicsit szűnj meg önmagad számára, hogy a közösséged atomi részévé válj. Egy valódi közösséghez tartozás nem kedvez a posztmodern nihilizmusnak és ál-identitásoknak.

Multikulturális társadalmak nem léteznek. Az ilyen társadalmak csupán átmenetiek, a kifejezés sokkal inkább egy periódust ír le. Azt az időszakot, amikor a gyengébb helyét átveszi egy sokkal egészségesebb és erősebb.

A maga eredete és identitása szempontjából Özil egészséges. Vagyis sosem válik németté. Két török szülő gyermeke sosem lesz német. Ahogy két magyar szülő gyermeke sem válik ukránná vagy románná, éljenek a Kárpát-medence vagy a világ bármely pontján.

Európa tele van kis egészséges közösségekkel, amelyek egyre nőnek, utánpótlást kapnak a bevándorlással és a kedvező születésszámmal. Az integráció pedig nyilvánvalóan nem működik, nem csereszabatos az, amit annak fejében kínálunk, amit elvárunk. Ostobaság azt várni, hogy a messziről jött népek tagjai saját értékeiket egy sokkal, de sokkal fajsúlytalanabbra cseréljék. Nem is ringatják magukat illúziókba a döntéshozók azt illetően, hogy sikerül németet, hollandot vagy franciát faragni egy bevándorlóból.

A kérdés az valójában, hogy megadjuk e magunkat gyengeségünknek, vagy visszatérünk a saját értékeinkhez.

A megadás hívei azt szeretnék, ha milliókat engednénk be Európába, hogy legyen elegendő cseléd a kontinensen Európa végóráira is. Gyermekek hiányában legyenek megfizethető segítők, akik kitolnak minket a parkba szellőzni, amikor már a kényelmes életünk végén járunk.

Én úgy döntöttem, hogy nem kell cseléd: nem szorulok rá, hogy pénzen vásároljak támogatást, úgy döntöttem sok gyereket vállalok, rájuk bízom magam idős koromra. Család iránti szeretetet fektetek be, hogy annak hozama biztonságot teremtsen számomra idős koromra. Saját szellemem szerint nevelem őket: akkor bízhatok benne, hogy segítenek kibotorkálni a kertbe, hogy a friss levegőn berzenkedjek a világ dolgain.

Mindig ámulatba ejtettek az összetartó népek, a nagy családok, illetve a keletiek viszonyulása a családhoz. Az már közhelyszámba megy, hogy a török családi kötelékek mennyivel szorosabbak, mint bármely európai népnél. A hideg futkos a hátamon, amikor A másik oldalon c. film eszembe jut. A németországi török rendező, Fatih Akin érzékletesen mutatta be, hogy milyen a nyugatra vándorolt török közösség, hogy a vér nem válik vízzé. A Németországban felnőtt török fiú hűsége az apjához, illetve az apa gyermekéhez való szeretete: „Érted Allahhal is összevesznék”.

tudja, hogy kihez tartozik, hogy a családi kötelék füzérében ő a következő szem. Rajta a sor, ugyanaz a kötelessége, ami évszázadokon keresztül minden felmenőjéé. Biztos vagyok benne, hogy nem gyermektelen aranyifjúként végzi.

Ez a megmaradás egyetlen útja. Vagy képességet mutatunk arra, hogy megtanuljuk Öziltől a leckét, vagy kössünk gyorsan szerződést Európa új lakóival arról, hogy vállalják jó szívvel az európai keresztény kisebbség emberséges ellátását. Tudjunk valamit lobogtatni, ha majd útban leszünk nekik és úgy tekintenek ránk, mint egy kínos jelenségre, aminek már rég el kellett volna múlnia.