A baloldal végtelen gőgje

„Most az egész magyar ellenzéki média tele van sivalkodással, hogy a galád kormány meg a csinovnyikjai ki akarják törölni a köztudatból Esterházyt meg egyáltalán mindenkit, aki a baloldali és nem a nemzeti-konzervatív-népiesch vonalhoz tartozik (mintha egy határozott vonalat lehetne húzni a kettő közé). Holott gondolkodó ember nem lehet annyira hülye, hogy ilyesmire vállalkozzon: az egész történelem bizonyítja, hogy egy írót el lehet nyomni, meg lehet ölni, de elhallgattatni nem lehet, mert ez a konok és ádáz fajzat még a halála után is beszél. Nem vagyunk ostobák. Nem ezt akarjuk.

Csakhogy az ellenlábas szekértábor hülyének néz minket. Ahogy a politikában is folyamatosan hülyének néz, miközben egy évtizede zsinórban szenvedi a súlyosabbnál súlyosabb vereségeket, és idén olyan csapást szenvedett, amiből egyhamar nem fog talpra állni. A vereség oka a mérhetetlen gőg, ami, úgy tűnik, a baloldali gondolkodás legfőbb jellemzőjévé nőtte ki magát.

A baloldali értelmiség mindenben olyan magabiztos, kategorikus és elitista, mintha nála lenne a bölcsek tuti köve, és minden más gondolatrendszer követői taplók és tehetségtelen tulkok lennének. Elképesztő agresszivitással védik érdekeltségeiket, mintha kizárólagossági joguk lenne az élet minden területére. Ha támadnak, vehemenciájuk félelmetes, az eszközökben nem válogatnak, és ez sajnos legtöbbször visszariasztja a kevésbé harcos konzervatív értelmiségit.

De az írót elhallgattatni – mint azzal fentebb is példálóztunk – hosszú távon nem lehet. A rendszerváltás utáni balliberális dominancia mámorában a kanonizáló korifeusok gőgösek voltak, nem pedig bölcsek. Amikor a magyar történelemben először ténylegesen megszűnt a cenzúra és ténylegesen megvalósult a szólásszabadság – azaz a rendszerváltás után –, meg kellett volna történnie az egész magyar irodalom újraértékelésének a kezdetektől a határon túli irodalmakig és az emigráció irodalmáig.

Nem történt meg: egy elitista kánon állt föl, amelyben még a legnépszerűbb költőfejedelmeknek, Faludy Györgynek vagy Kányádi Sándornak sem jutott főszerep. A főszerepet Esterházy Péter kapta meg, akit az elit emelt piedesztálra, holott Faludy és Kányádi mögött sokkal régebbi és sokkal népesebb rajongói tábor állott, a magyar irodalom története során életében még egyetlen poéta – Petőfi sem – örvendett ilyen óriási népszerűségnek, mint ők ketten.

Mindeközben Esterházy írásművészete megosztó volt, a magyar Nobel-díj pedig valaki más, a kvázi ismeretlen Kertész Imre tarsolyában rejtőzött, akit csak a Nobel-díj elnyerése után, néhány évig ünnepeltek, aztán, amikor kiderült, hogy nem feltétlen híve Európa „öngyilkos liberalizmusának”, és pofátlan módon elfogadta a Magyar Szent István Rendet a nemzeti kormánytól, ismét elkezdték elhallgatni. Jellemző, hogy a balliberálisok nem a Nobel-díjas Kertész Imre, hanem Esterházy Péter születésnapját javasolták a magyar próza napjának.

Szerencsére a konzervatív körök – a Magyar Írószövetséggel az élen – ezúttal igazán a sarkukra álltak, és a magyar próza első igazi géniuszának születésnapja vált a próza ünnepévé. Jókai Mór ugyanis kiállta az idők próbáját, míg a közelmúltban elhunyt kortársaink – ha géniusznak tartjuk őket, ha nem – még várnak a történelmi megmérettetésre.”