A jobboldali gondolkodás dekolonizálásáról

2018. július 17. 17:55

Ma minden felelősség a jobboldali gondolkodókra hárul. Nem valamely pártnak kell víziót adniuk, hanem egész társadalmaknak. A konzervatív tábornak ehhez meg kell szabadulnia a gyarmati mentalitásától.

A közéletünkben fel alá masírozó balliberális véleményfalanx pár napja alaposan megbolydult. Ennek oka az volt, hogy Békés Márton a Klubrádió adásában a jobboldali gondolkodás dekolonizálására hívott fel és – horribile dictu! – megkérdőjelezhetőnek nevezte a baloldal ízlésdiktátumait. 

Mint a figyelmesebbeknek feltűnt (ők voltak kevesebben), nem arról beszélt, hogy egyik-másik szerző jó vagy rossz, hanem arról, hogy az elmúlt évtized politikai és társadalmi változásainak tükrében többé a kultúrában sem fogadható el a baloldali mércék egyoldalú alkalmazása.

Jó kérdés, hogy a kritikai szellemére oly büszke értelmiségi körök miért is jajdultak fel egy emberként? Nem úgy szokás, hogy ők kérdőjelezik meg újra és újra az autoritás minden formáját? Nem ők volnának azok, akik nem vesznek magától értetődőnek semmiféle kulturális standardot? Alaposan kiestek a szerepükből, hiszen

baloldali létükre ismét világgá kürtölték, hogy a plebsnek semmi keresnivalója az ő magasztos szalonjaikban. 

Egy dolog a saját kánonhoz való autoriter ragaszkodás és egy másik az elemi irtózás a Magyarországot benépesítő lakosságtól. Állítólagos „baloldalunkat” ugyanis annak puszta gondolatától is kirázta a hideg, hogy kulturális életünk kitörhetne a szalonok félhomályából a friss levegőre, a nép közé. A felvetésről vitatkozhatunk, de arról felesleges, hogy a baloldalnak pocsékul áll ez az elitizmus. 

Táboruk ugyan egyre kevesebb politikai realitásérzékkel rendelkezik, de azt még mindig jól tudja, hogy a politika értelmezési keretét a kultúra teremti meg; így hosszú távon azé a hatalom, aki a politikai jelenségeket interpretálja, a többiek pedig csak ügyintézők. Aligha felejtették el azt az alapvető igazságot, hogy a politikában nem statisztának kell lenni, hanem narrátornak, és ez a szereposztás csak látszólag függ a közönség tetszésétől. A színfalak mögött dől el, a kultúrharc bonyolultabb díszletei között. Vagyis ott, ahol ők, a baloldal magabiztosabban mozog.

Ezért nem tűrik az általuk felállított mércék megkérdőjelezését, de néhány kivételtől eltekintve nem is kell eltűrniük, hiszen általában csak intellektuális renyheséggel és önfeladással találják magukat szembe.

A behódolás szelleme, a fedezékből gondolkodás az oka annak, hogy a kulturális hegemónia akkor is hozzáférhetetlennek látszik a jobboldal számára a metapolitikai síkon, amikor a baloldal a közvetlen politika terén sorozatos, megalázó vereségeket szenved.

Hogy ez megváltozzon, ahhoz a konzervatív tábornak kell megszabadulnia gyarmati mentalitásától. 

Talán vannak, akik még nevetnek, amikor diskurzusközösségünk a jobboldali tudat dekolonizálását hirdeti meg. Holott lehetetlen nem észrevenni, hogy a másik oldal urbánus gőgjében rendszeresen a „periférián” élő „körüllakók” erkölcsi és szellemi alsóbbrendűségéről értekezik.

Az is szembeötlő, ahogy a balliberális tábor a saját fogalmi rendszeréhez való igazodást egyetemes civilizációs normaként tünteti fel, és a kultúra, illetve az oktatás intézményi struktúráit arra használja, hogy hegemóniáját, valamint szóhasználatának kizárólagosságát elismertesse a jobboldali diskurzus „barbár bennszülöttjeivel”, ezzel eleve kedvezőtlen intellektuális légkört teremtve a konzervatív gondolatok számára. 

Ebben a metapolitikai dimenzióban mégsem a gyarmatosítót, hanem a bennszülöttet kell elmarasztalnunk, hiszen az ő aktív beleegyezése nélkül egyetlen pillanatig sem állhatna fenn ez a diszkurzív gyarmatbirodalom. Ő, a konformista az, aki saját magára is csak a gyarmatosítók nyelvén képes reflektálni, rendre belemegy a baloldal játszmáiba és törzsi háborúkat vív.

Ha végre saját térképeket merne rajzolni, saját nyelvét merné beszélni, saját kultuszait merné követni, olyan konszenzust teremthetne, ami nem degradálja a jobboldalt a progresszió oltárszolgájává. Olyan konszenzust hozhatna létre, amely a közjót szolgálja.

Annál is inkább szükség van erre a fordulatra, mivel

a baloldal már megnevezni sem képes korunk legfontosabb kihívásait.

Tagad, hátrál, ellenkezik, amikor szembesül azokkal a politikai és társadalmi változásokkal, amelyek ma válnak meghatározóvá; viszont elhasználódott narratívái, megkövesedett kánonjai a múlt árnyaiként tovább kísértenek.

Ma, amikor a baloldal kulturális hegemóniája civilizációnk gyengeségévé vált, minden felelősség a jobboldali gondolkodókra hárul. Nem valamely pártnak kell víziót adniuk, hanem egész társadalmaknak. 

Itt az idő, hogy a Párizsi Nyilatkozat szellemében elmélyítsük és az európai kultúra szolgálatába állítsuk a populizmust, hogy betölthesse történelmi küldetését.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132801