Franciákból áll-e a francia válogatott, migránsokból állt-e az Aranycsapat?

2018. július 16. 17:49

Fajvédő rasszizmus-e elmélkedni a francia válogatott franciaságán? Mitől tartozunk egy adott nemzethez? Mit kezdjünk az Aranycsapat vezetékneveivel?

Mint a döntő kapcsán írtam, mégis csak furcsa, hogy Franciaország válogatottjában erős kisebbségben vannak a ténylegesen franciák. Nem zavar, ha egy válogatottban van egy-két más nemzetiségű, de ha az egész válogatott másokból áll, akkor ott valami nincs rendben.

Ebből aztán jó páran azt a következtetést vonták le, hogy aki szerint a francia válogatott nem franciákból áll, az felsőbbrendűnek tartja a fehér embert, és alsóbbrendűnek a feketéket (bevándorlókat), és bőrszín alapján különböztet meg embereket. 

Pedig hát a francia válogatott akkor sem lenne francia, ha spanyol, angol, olasz és német honosítottakkal lenne tele. Ezek márpedig európai, ha tetszik, fehér nemzetek. Aztán fordítsuk le mindezt mondjuk az Afrika-kupára. Ha Mozambik hirtelen honosít nyolc európait, a probléma akkor is fennáll: mozambiki-e a mozambiki válogatott; sőt, ha Mozambik szomszédos afrikai országokból honosítana fekete játékosokat, a mozambiki válogatott állapotára vonatkozó kérdés akkor is ugyanígy feltehető volna. 

Herder, a felvilágosult-romantikus német gondolkodó, a magyarok eltűnését felvető herderi jóslat szerzője szerint a nemzeti-népi keret az egyik legfontosabb, minket meghatározó tényező a földön. Nem kizárólagos, de fontos. Rasszista-e ettől még Herder? Nem, ugyanis nem hirdeti bizonyos nemzetek, pláne nem emberi „fajok” (rasszok) felsőbbrendűségét más nemzetek vagy „fajok” felett. Ő a nemzetek eredendő egyenrangúságában gondolkodott. 

A francia válogatott nemzeti összetételét firtató felvetések tehát csak akkor lennének rasszisták a szó valódi értelmében, ha egyben a fekete játékosok alsóbbrendűnek tartásával párosulna. De erről egyáltalán nem biztos, hogy szó van. Részemről például egyáltalán nem is a nem épp francia nevű játékosok személyét kifogásoltam, elvégre ők a franciák helyett játszottak a francia válogatottban. A kritikám nem feléjük, hanem a franciák felé irányult. Egyébiránt azt is furcsállnám, ha egy magyar játszana a francia válogatottban, vagy ha egy francia a magyarban. Pedig amúgy ugyanahhoz a rasszhoz tartozunk, vagy mi. A honosított játékosokat mindenesetre el tudom fogadni tiszteletbeli magyarnak.

A kérdés úgy is feltehető, hogy akkor most a bevándorló hátterű játékosok franciák és /vagy bevándorlók, ergo más nemzetek fiai-e? A CNN fennen ünnepli a francia válogatott diverzitását, az adó szerzője szerint a francia válogatott győzelme a világ minden bevándorlójának is győzelme egyben. Na most akkor a CNN megtagadta-e a franciaságot a kérdéses játékosoktól, akiket üdvrivalgás közepette „lebevándorlózott”? A CNN eljárása nem fordított rasszizmus-e? 

A honosított játékosok játszatása különféle válogatottakban itthon is bevett gyakorlat. Ezt én mindig fenntartásokkal kezeltem, de mint írtam, egy-két játékos szerintem belefér, az a baj, ha egy válogatott nemzetiségi-etnikai összetétele teljesen lecserélődik. Hogy miért vagyok megengedő egy-két honosított játékossal szemben, azt lejjebb kifejtem. 

Őshonos kisebbségek és újonnan érkezettek

Aztán ugye felmerül, hogy a vezetéknevek alapján akár az Aranycsapat is „migránsválogatott” volt. Csakhogy a német és szláv vezetéknevek tulajdonosai,

az Aranycsapat tagjai többé-kevésbé az évszázadok folyamán integrálódott, őshonos kisebbségekből érkeztek, hacsaknem a nemzedékek folyamán már teljesen elmagyarosodtak. 

Az őshonos kisebbségek megkülönböztetése a bevándorlóktól a nemzetközi jog és az EU bevett gyakorlata. Itthon az MTA mondja meg, mely népcsoportok számítanak őshonosnak. Ha a bevándorlás által érkező népek két-háromszáz évet lehúznak Franciaországban, ők is őshonossá válhatnak (ha még lesz Franciaország, és ha Franciaország a francia nem lesz addigra őshonos kisebbség). Ez nem csak jogi kérdés, sőt elsősorban nem az, hanem történelmi-kulturális. Valóban nem lehet pontosan meghatározni az időkereteket, de ez nem jelenti azt, hogy ne így lenne. Első- vagy harmadgenerációs bevándorló, illetve ötszáz éve itt élő őshonos kisebbségi: nem ugyanaz. Az Aranycsapattal példálózók erről is megfeledkeznek.

(Nyilván a szélsőbaloldal szerint az őshonos és frissen érkezett közti megkülönböztetés ugyanúgy fasizmus, mint a legális és illegális, menekült és gazdasági bevándorló közti különbségtétel. Kérdés ugyanakkor szélbalosoknak: a tehetség számba vétele, mint veleszületett kritérium, tehát nem tehetünk róla, tehát nem a mi érdemünk, nem fasizmus-e egy válogatott összeállításánál?)

Teljesen jogos rámutatni, hogy a francia válogatott tagjai többnyire már Franciaországban születtek, oda jártak iskolába, ott nevelkedtek. Joggal gondolják magukat franciának. A közösségek alakulásának, beleértve a népeket, nemzeteket is, azonban van időfaktora is. A történelem tanulsága a görögök óta az, hogy három nemzedék alatt lehet igazán őshonossá válni. A három nemzedéknyi idő egy furcsa, átmeneti állapot (ekkor radikalizálódnak sokan az identitásválságból fakadóan is). Jól látszik egy minden olyan országban, ahol nagyobb bevándorlóközösség él, és nemhiába beszélünk a bevándorlók második és harmadik generációjáról. Az „átmeneti nemzedékek” identitásproblémái azonban nem szűnnek meg azáltal, ha jó kis polkorrekt módra némi szómágiával úgy teszünk, mintha pusztán nyelvi problémával állnánk szemben, és azt mondjuk, az illetők annak a nemzetnek a tagjai, amelyiket választják, vagy nemzetek egyszerűen nem léteznek. 

Az Angliába költözött magyar nem lesz angol, akárhogy erőlködik. Ha gyermeke Angliában születik és nő fel, akkor ő valószínűleg angol-magyar kettős identitással fog rendelkezni, de szerintem valahol joggal mondanák rá az angolok, hogy igazából nem angol. Nehéz helyzetben van mindenesetre, és nem csodálkozom, ha esetleg identitászavarai lesznek, pedig legalább még ugyanabból a kultúrkörből érkezett. 

Látván az „átmeneti nemzedékek” (másod- és harmadgenerációs bevándorlók) vagy az angliai magyarok kint születő és nevelkedő gyermekeinek problémáját és hozzávéve az Aranycsapat tagjainak neve által felvetett problémát és persze a kettős identitásúak létét elismerve (gondoljunk csak a vegyesházasságokra, akár lengyel-magyarokra, szlovák-magyarokra, stb.), azt is megfontolva, hogy a román és szlovák válogatottban is játszhat magyar nemzetiségű, teljes joggal vetődik fel a kérdés, hogy ki mondja meg, ki tartozik egy nemzethez, és egyáltalán létezik-e olyan, hogy „igazi francia”, „valódi angol”, vagy mindez megengedhetetlen esszencializmus?

Egyáltalán léteznek-e nemzetek?

A szélsőbaloldali elképzelések a vérrokonság teljes figyelmen kívül hagyását proponálják, a nemzetet pedig inkább társadalmi konstrukciónak tartják, vagy egyenesen öncsalásnak, ami annyira sokszínű és problematikus, hogy nem definiálható pontosan, ergo: nem létezik. 

Ali Rattansi multikulturalizmusról szóló kis könyvecskéjében (Multiculturalism: A Very Short Introduction) nagyjából azzal intéz el minden, második világháború utáni, nyugati bevándorláspolitikát, hogy az túlságosan homogén egységnek fogta fel az érkező etnikai közösségeket, megengedhetetlenül esszencialista volt. Én értem a felvetést, de hát minden egyéni, ízlésbeli és neveltetésbeli meg akármilyen különbség ellenére vannak azonosságok is egy nép fiai és lányai között. Minden ember egyéniség, minden ember más – oké, de ezzel nem intéztük el a dolgot. Ettől még vannak népek, nemzetek, sőt emberiség is. Mert van emberi természet.

Attól még, hogy az osztályban vannak klikkek, baráti közösségek, nem mindenki ugyanabban az évben született, még ha a többség igen, akkor is, és nem mindenki ugyanolyan vallású, satöbbi satöbbi – attól még van osztály. Pedig az osztályokat aztán tényleg nem tartja össze vérségi kötelék. 

De hogy nemzetek egyáltalán nem is léteznének, azt még az azokat elképzelt közösségnek nevező, marxizáló Benedict Anderson, a nacionalizmus egyik nagy kutatója se állította. A nacionalizmus-kutatók körében nagy népszerűségnek örvendő Anderson mellett a nacionalizmuskutatás másik úttörője Ernest Gellner volt, aki a ipari forradalomnak és azzal együtt a népesség egységessé válásának (homogenizációjának) tulajdonította a nemzeti gondolat kifejlődését és elterjedését. Anderson és Gellner szerint tehát nemzetek párszáz éve léteznek, és nagyjából előzmények nélkül bukkantak fel a történelem színpadán. 

Anthony D. Smith, Gellner tanítványa viszont annak szentelte munkásságát, hogy kimutassa: a nemzeteknek igenis van „etnikai magjuk”, és a történelemben mindig is léteztek nemzetszerű politikai közösségek, még ha nem is modern értelemben vett nemzetek (álláspontját összefoglalóan etnoszimbolizmusnak hívják). Anthony D. Smith nem primordialista vagy perennialista, azaz nem gondolja, hogy nemzetek örökkön örökké léteztek mai formájukban, pusztán csak arra mutat rá, hogy a nemzetek nem a semmiből pattantak elő a 18. században és lettek identitásunkban meghatározóak. Az is igaz, hogy Afrikában és Ázsiában nem feltétlen léteznek nyugati értelemben vett nemzetek és nemzettudat (lásd erről a Nemzet és nacionalizmus – Ázsia, Afrika, Latin-Amerika című kötetet). Vannak viszont például törzsi tudattal rendelkező törzsek.

Vérségi kötelékek

Na most azonban ha a nemzeti mivolt definiálása oly nehéz, hogy igazából nem tudjuk megmondani a „valódiság” esszencializmus hibájába eső felvetésének kritériumait, tehát nem léteznek „valódi” franciák, akkor ugye semmilyen franciák sem léteznek, ergo a francia válogatottban (tetszés szerinti nemzet behelyettesíthető) egy francia sincs, de definíció szerint nem is lehet. Ez esetben a történelem által véletlenszerűen összesodort, elszigetelt egyének alkalmi formációi a nemzeti válogatottak. 

A nép, nemzet, valamiféle vérségi köteléken is alapuló politikai közösség az emberi természetből fakadóan örökké része a történelemnek, akkor is, ha a modern nemzetek tényleg modern jelenségek.

Egyáltalán nem gondolom, hogy a nemzeti hovatartozást kizárólag a vérségi kötelékek határoznák meg, de azt sem gondolom, hogy a vérségi kötelékek teljesen mellőzhetőek vagy kitörlendőek a szótárunkból.

Vérségi kötelékek, kultúra, történelem – egy nép, egy nemzet mibenlétét több tényező alakítja, mindezek összetartó, meghatározó erők, konstitutív elemek. Abba pedig, hogy ki tartozik egy nemzethez, egyáltalán akármilyen közösséghez, magának a közösségnek, nemzetnek is van beleszólása.

A társadalmi konstrukciókat és esszencializmust emlegető, balos gondolkodás módszertani hibája, hogy ha egy társadalmi jelenség (például nemzet) nem definiálható egyértelműen, homogén módon, tértől és időtől függetlenül, akkor a tornyosuló nehézségek előtt örömmel megadja magát azzal a felkiáltással, hogy az adott jelenség igazából nem létezik (vagy öncsalás). Ha a nemzet és tagsága nem definiálható egyértelmű, mechanikus pontossággal, mert valahogy mindig vannak határesetek, vannak frissen érkezők, bevándorlók, őshonos kisebbségiek, többes identitásúak, és a nemzeten belül is vannak különféle társadalmi csoportok, nem is beszélve a valódi emberi közösségekről, akkor a nemzet kicsusszan a kezeink közül és definiálhatatlan, tehát: nem létezik, vagy legalábbis nemzetben gondolkodni: ósdi rasszizmus.

Ezzel szemben elég volna, ha beismernénk, hogy mechanikus definíciók nem adhatók társadalmi jelenségekre, amelyek esetében maximum törvényszerűségek adódhatnak, száz százalékosan működő törvények sosem, és megelégednénk az elég pontos, józan ésszel felfogható, nagyjábóli meghatározással. A száz százalékos bizonyosság helyett a rugalmasabb, elég biztos bizonyossággal, amibe bele lehet kötni, problémákat vet fel, de valahogy mégis bizonyosság. Ha a teljesen biztoson kívül semmi sem létezik, akkor magunkban lebegünk a nihilben. 
Visszatérve a honosított játékosok problémájára: mivel a fentiekben említett nehézségek a nemzettel kapcsolatban kétségtelen léteznek, ezért nincs problémám azzal, ha egy válogatottban vannak honosított játékosok is. 

Idegen hatások

A néphagyományba, a népzenébe és néptáncba évszázadokon át épültek be az idegen hatások. A huszadik század első felében a népzenészek a rádióban hallott dallamokkal bővítették a falusiak repertoárját. Ugyanazt a táncot régión belül falvanként, sőt akár személyenként is máshogy járták. Volt benne egyéni szín. Mundruc és Poncsa két egyéniség a kalotaszegi legényesben, mégis mindketten katolaszegi legényest járnak, hiába mások a figuráik. A kalotaszegi legényes figurakészlete mutathat rokonságot számos szomszédos vagy távolabbi tájegység férfitáncaival, lehetnek dallamok közti és figurák közti átfedések, sőt kimutathatunk a világ másik felére visszavezető gyökereket is, attól még a kalotaszegi legényes kalotaszegi legényes, történelmi változásaival és egyéni változataival együtt is.

A népzene, néptánc hagyománya változásaival, rokonságaival, átfedéseivel és egy időben élő variációival együtt hasonló meghatározási problémákat veti fel, mint amelyeket a nemzettel kapcsolatban fent kifejtettem. Mondható-e, hogy emiatt nem létezett? Nem. Mondható-e, hogy akkor nincs mit félni, ha a falusiak ma szintetizátorral popslágerekre buliznak a lakodalomban, hogy ez ugyanannak a néphagyománynak a mostani, legújabb kifejeződése, variánsa, hiszen a hagyomány úgysem határozható meg pontosan, illetve úgyis változik? 

Nem, nem mondható, amikor ugyanis az idegen hatások maguk alá temetik és felváltják a hagyományt, akkor az a folklorizáció lezárulása és a hagyomány eltűnése. HA megőrzendőnek tartjuk és féltjük a hagyományt, akkor mindez aggodalomra ad okot. Lehet-e ezért a popslágereket okolni? Aligha, nem az ő létüknek a hibája mindez. Viszont látszik, hogy a probléma mennyiségi is: kevés külső hatást fel tud szívni, magába tud építeni a néphagyomány, egyszerre érkező, nagyon sok hatást viszont nem, az már maga alá temeti az eredetileg integráló főerőt.

Az egyértelmű, hogy az Aranycsapat nem migránsokból állt. Hogy a francia válogatott kikből áll? Ez már nehezebb ügy. A másod- és harmadgenerációs bevándorlóközösségekből származó válogatott focisták teljes joggal tartják magukat franciának. Mások viszont érthető módon vonják kétségbe az ő franciaságukat. De nem is az ő személyük a  mélyben a fő kérdés. A válogatottság legjobb és legegyértelműbb alapja az állampolgárság. Ez tiszta ügy. Állampolgárság és nemzet-tagság azonban nem mindig esik egybe. Nem lehet minden megfogalmazni a jog és a társadalomtudomány egyértelműséget követelő nyelvén.

Ugyanez a problémám az előző évtizedek nyugat-európai népességi folyamataival is, és attól féltem az általam amúgy nem túl kedvelt franciákat, hogy úgy járnak, mint a néphagyomány.

Azaz: a mennyiségben megnövekvő külső hatások maguk alá temetik az eredetit. És eredeti akkor is volt, van, ha nem pontosan meghatározható, időben és térben változatos, és mindig is érték külső hatások. 

Minderről persze Mbappé és társai tehetnek a legkevésbé, akiknek jó focizást kívánunk és minden horvát-szimpátiánk ellenére is gratulálunk a vébé-győzelemhez.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132725