Kommunista Kassák?

2018. július 9. 09:51

L. Simon László
Facebook

Nem árt, ha a kulturális újságírás területére kalandozók gyakrabban olvasnak Kassákot, hogy megértsék, a műveltséget és a minőségelvűséget nem pótolhatja sem a neofita pártosság, sem a forradalmi hevület.

„Békés Márton barátommal a minap éppen Kassákról váltottunk levelet, megemlítve a Nyugat 1935/6. számában megjelent »Írástudók«-kal szemben - a kultúra védelmében című írását. Ma is aktuális ez a szöveg. Különösen ajánlom azoknak az írástudóknak, akik rendre lekommunistázzák Kassákot. Azoknak, akik azt hiszik, hogy csak a baloldaliak válhatnak bolsevikká. Azoknak, akik nem értik a művészet lényegét, célját. Azoknak, akik nem tudnak különbséget tenni a tisztességes baloldaliak és a kommunisták között, s akik nyilván ugyanígy nem látják a választóvonalat a Fidesz számára oly fontos kereszténydemokrácia és a szélsőjobb mozgalmak között.

Egy rövid idézet Kassák írásából: »Fültanúja voltam, mikor kiváló tehetségű és kultúrájú festőművész kijelentette, úgynevezett marxista folyóiratban meg is írta, hogy a proletariátusnak ki kell magából vetnie a képzőművészetet, ez burzsoá luxus, a proletariátusnak nem képmázolókra, hanem jó, szervezett szobafestőkre van szüksége. Hallottam, mikor a polgári filozófusból és esztétikusból lett pártvezér, akinek nem tudom hány ezer könyv volt beágyazva a fejébe, kijelentette, hogy a proletariátusnak nem költőcskékre, regényfirkászokra, hanem bátor röpiratosztogatókra van szüksége. Ilyen egyoldalú sematizmusba csak a számító célzatosság viheti bele az embert. Aki otthon a szürrealista költőket olvasta, az az egyesületek tagságának csak a röpiratosztogatás jelentőségének fölfogását engedélyezte. Aki annak köszönhette vezető szerepét, hogy festőművész volt, az úgy mutatta, mintha a pártadót pontosan fizető szobafestő lenne az ideálja. Sok mindent hallottam és láttam, ami a kultúra nyelvén a kultúrátlanságot dícsérte. A művészek megtagadták a művészetet és ez annyit jelent, hogy az ember feladta az alkotó munka egy bizonyos területét. Mert a művészet alkotás, amit az ember hoz létre s ami az emberiséget termékenyíti meg új érzésekkel és új gondolatokkal. Ki merné ma tagadni a klasszikus művészetek egyetemes hatását? S ha nem is ilyen mértékben, de vajudó korunk vajudó művészetének is meg kell, hogy legyen közvetett társadalmi hatása. Ma már könnyű megállapítanunk, hogy a közelmúlt művészi izmusai nem bírtak átfogó és általánosan átütő erővel. Valamennyi csak részletmunkálkodásig jutott el, ebben az elaprózottságban azonban kétségtelenül benne volt a szintézis utáni vágyakozás. S ha a laikus közönség nem is vette észre korszerű hatásukat, maguknak a művészeknek és művészetkritikusoknak nem lett volna szabad elsikkasztaniok a kísérletek komoly jelentőségét. Hiszen tudjuk, a művészet nem a társadalmon kívül álló szépségideál, hanem a kor egyéb erőivel egyetemesen, a mindennapi életből eredő és arra visszaható életmegnyilvánulás. A művészet krízise, elhalkulása vagy új föllobbanása sohasem volt független a társadalom politikai és gazdasági életében jelentkező változásoktól.«

Nem árt, ha a kulturális újságírás területére kalandozó írástudók gyakrabban olvasnak Kassákot, hogy megértsék, a műveltséget és a minőségelvűséget nem pótolhatja sem a neofita pártosság, sem a forradalmi hevület. Sok sok igazságot, jogos kritikát és valóságos kultúrpolitikai probléma feltárását lehet egy pillanat alatt lerombolni azzal, ha nem jól választjuk meg a fegyvert, a kalibert és különösen is az elejtendő vadat.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132296