A hajlék biztos melegéből

2018. július 5. 09:34

Benderik
Mandiner

Egy ősi bölcsesség szerint egy lakás tisztaságát leginkább a vécé tisztaságán mérhetjük le, úgy egy nemzet gazdagságát-nagyságát is azon, ahogy elesetteivel bánik.

„(1) *  Az állam jogi védelemben részesíti az otthont. Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. 
(2) *  Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani. 
(3) *  Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás."
Az Alaptörvény a hetedik módosítás után

Élhessenek-e vagy ne az utcán: régi vitatéma, amiben mindenkinek van véleménye. De hányan kérdeztük már meg magunktól, hogy egyáltalán miért teszik? És hányan  kérdeztük már meg tőlük, hogy miért teszik.

Nem a hajléktalanságra gondolok.  Hanem hogy miért nem mennek be egy szállóra, pedig hát – állítólag – van elég. 
Napközben koldulni, újságot árulni akkor is lehetne, ha éjszaka kellemes száraz-melegben alszanak. Ez tehát nem indokolná. 

De akkor mi? 

Van itt egy látszólag irracionális viselkedés, amit nem két-három lézengő választ, hanem már akkora tömeg, ami zavarja az utca boldogabb népét. Így nem lehet puszta őrültség, még ha tudjuk is, hogy az utca idővel felzabálja az embert – gondolataival együtt –, ha nincs benne valami különösen erős tartás. Olvastam nemrég erről egy véleményt, ami lényegében sokak elterjedt véleménye e kérdésben. Hogy ezek az emberek azért nem mennek be szállásra, mert már annyira antiszociálisak, hogy házirendet-szabályt-másokat már nem tűrnek s nem bírnak. 

S van ebben igazság, sokuk tényleg kiállhatatlan figura, még ha érdemes is lehet azon is eltűnődni, ugyanilyenné lettek volna-e, ha akkoriban is van elég férőhely, amikor ők egykor az utcára kerültek. De ez már moralizálásféle, amit most kerülni akarok.

Ám aki próbált valaha utcán átvészelni – főleg téli, de akár hűvös őszi –  éjszakát, az tudja, hogy elemi ösztön hajtja az embert a nyugodt meleg helyekre. Így még csak nem is pusztán irracionális, hanem a legmélyebb állati ösztönökkel is szembe megy, ha valaki úgy él inkább aluljáróban, fekhetetlenné tett padokon összecsukódva, hogy közben mehetne olyan helyre, ahol meleg van, hagyják aludni, nem esik rá az eső, holmija biztonságban van, és egyéb ilyen elemi dolgok. 

S e listában azért már elő-elővillan pár olyan igény, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, és talán nem is teljesül pusztán azzal, hogy „van elég férőhely”. 

Mert a hajléktalannak is van holmija – mi több, e holmi számára nem luxus, az életben maradást szolgálja! –, ha valaki, ő aztán tényleg nem egy bankkártyával s fogkefével utazik. És élete múlik rajta, hogy biztonságban tudhatja-e napközben, mialatt ő megélhetést hajt. Mert az ellopott meleg cucc és hálózsák hiánya az első olyan téli napon megölhet, mikor mégsincs épp' üres szállás. 

Vagyis olyan szállás kell, ahová tartósan be lehet költözni, és van valamiféle őrzés, felügyelet a cuccokra. Zárható szekrény, biztonsági őr, ilyesmi.  A szállók tekintélyes része – régebben legalábbis biztosan – csak pár napnyi ottalvást engedett, sokuk pedig még a nappali tartózkodást se hagyta. Így a cucc se mindig maradhatott ott, őrzése meg végképp gyatra volt. 

S persze a tisztes polgár erre hajlamos azt mondani, hogy de hát aki ellopja, az is hajléktalan, oldják meg egymás közt, lopja vissza, családon belül marad, ilyesmik. De ezzel az erővel azt is mondhatnánk, a mi világunkba se kell rendőrség, hisz' ha lakásunkat kirabolják, az is magyar ember volt, országon belül marad.  (Jut eszembe, ezt az érvelést már hallottam is nemrégiben valahol – „legalább magyar kézbe került...”
A mogorva, éhes, ideges ember könnyen össze is szólalkozik, így talán még olyan is inkább kinn marad, aki amúgy bemenne, ha tudhatná, hogy van biztonsági őr, aki megfékezi a mindenkibe belekötőket, nem úgy, mint mikor egyszer bemerészkedett. 

De fontos szó itt a „talán”. Amit én nem félek használni. Ellentétben azokkal, kik törvényt hoznak – általában anélkül, hogy megpróbálnák megérteni azokat, akikről. Megérteni, de nem saját kósza feltételezéseik alapján, hanem felmérésekkel, ahol azokat is megkérdezik, akikről épp' dönteni készülnek. 

Vegyük észre, hogy pontosan ugyanaz a gőg elintézni egy sommás véleménnyel egy tömegek által űzött, látszólag irracionális viselkedést – s még nagyobb gőg törvényt hozni róla! –, mint ami gőggel vádolja a konzervatív oldal a liberális oldalt a választások óta a vidékiekkel kapcsolatban. 

Hogy rájuk legyintve sommásan elintézték őket azzal, hogy szegények ott a világtól elzártan megvezetve irracionálisan döntöttek, ahelyett, hogy lemenve hozzájuk megpróbálnák megérteni a döntésükben rejlő racionalitást – az okokat. 

A jóllakott, meleg fedél alatt élő ember gőgje egy jelenséggel szemben, amit nem ért, de foglalkozni se szeretne vele, mert igazából fél, hogy megtudná, hogy nincs olyan egyszerű megoldás, ami után hátradőlve azt mondhatná, hogy aki azzal nem él, az körülményeit már maga választotta. 

Pedig belegondolva feltűnhetne, hogy az ő választottai meg láthatóan sumákolnak, mikor arra hivatkozva űzik el – az Alaptörvény fényes gránitjába vésve – nyomorult féreg helyeikről a valamiért mégis ott alvókat, hogy a rendszer biztosít számukra igazi jó meleg alvóhelyet, ám azt nem merik bevállalni, hogy ugyanezen gránitba véssék az állam kötelességeként ezen helyek biztosítását. Csak hogy majd törekszik rá. 
Pedig hát az indoklás szerint meg is vannak már e helyek. És jövőjük is biztosított, hisz' országunk erős, simán elbírja, a választók pedig ma már bölcsek, és innen kezdve már majd mindig olyat választanak, akik alatt erős is marad. 

Én részemről remélem, hogy ugyanolyan sikersztori lesz ez az ügy, mint a dohányzás kiseprűzése, ami ellen oly' sokan ágáltak, de ma már a füstölgők is örülnek, hogy csak tüdejük s nem ruhájuk füstszagú. 

Hogy kiderül, hogy lám, tényleg mindenki élhet valóban biztonságos, meleg fedél alatt, ahol rá és cuccaira is vigyázva van. És hogy a károgók – köztük én is – majd jól szégyellhetik magukat, hogy lám, megint csak károgtak. 

Mert ahogy egy ősi bölcsesség szerint egy lakás tisztaságát leginkább a vécé tisztaságán mérhetjük le („a perem alatt”), úgy egy nemzet gazdagságát-nagyságát is azon, ahogy elesetteivel bánik. És ha csak lehúzza őket a budin, hogy megélnek azok a csatornában is, akkor lehet szép Sándor-palotája és Parlamentje, áradhat lenyűgöző erő egy kormánynegyed oszlopsoraiból –  és most már majd a frissen térkövezett, férgektől végre kislagozott közterekből is – mert a bölcs megnézi a budit, ahová a férgeket lehúzták, és látja majd a perem alatt megkapaszkodottakból, hogy szánalmas helyre érkezett. 

Kivéve, ha mégis szép, takaros, meleg kuckó (lesz) az a perem. 

Hogy ha már a perem alatt élő baktériumokat ki is pusztítottuk az óceán friss illatával, legalább Isten ott élő képmásainak lelke majd ne rajtunk száradjon – az országban, mely „alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége”. 

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132054