Nem fogják szerbbaráttá nevelni az albán focistákat

2018. június 25. 10:10

Trombitás Kristóf
Mandiner

A politika alapvetően nem érzelmi kérdés, miközben sokan azt csinálnak belőle. A fociszurkolás viszont pont az ellenkezője. Az albán focisták integráción és neveltetésen túl is utálják a szerbeket, mint a szart.

A Mandineren Partos Bence elítélően írt arról, hogy a svájci-szerb meccs gólörömei során (tiszta freudi dolog ez, de elsőre svájci helyett albánt írtam) a svájciak albán származású játékosai az albánok nemzeti jelképével, kezeikből egy sast formázva provokálták a szerbeket. Az alábbiakban nem őket akarom megvédeni, pusztán egy másik oldalról is megvilágítani a helyzetet.

Elsőként hadd térjek ki Lichtsteiner viselkedésére. Akik követték a svájci eddigi pályáját, pontosan tudják, hogy a tuskó jobbhátvédek prototípusáról beszélünk, aki a játék bizonyos elemeiben rendkívül hasznos és amit tud, azt szinte mindig hozni képes a pályán, de ab ovo nemigen tud focizni és a labda gyakran zavarja a játékban. Ez nem feltétlenül kritika, mindezek ellenére is bírtam a Lazióban, majd a Juventusban is hosszú éveken keresztül alapember volt, bajnoki címek sorát elnyerve. Csakhogy játékstílusán túl személyes megnyilvánulásaiban egy türhő.

Rómában is jellemző volt rá az ellenfél folyamatos zrikálása, de a Juventusban is akadtak kirívó esetek: nem egyszer az ujjain mutatta a másik csapat játékosainak, mennyit is kaptak, magyarán rendkívül kellemetlen labdarúgó. Tipikus példája annak a játékosnak, akit az ember a saját csapatában hasznosnak tart, de kifejezetten rühell bármelyik másik klubban. Forrest részéről – a Lazio-szurkolók nevezték el így, mert annyit tud futni, mintha kétszer két tüdeje lenne – a szerbek ellen megvillanó viselkedés nem kivételes volt, hanem a rendszer természetes része. Csak az alkalomra várt, hogy trollkodhasson, és

Lichtsteinernek mindig teljesen mindegy volt, hogy ezt sas vagy éppen egy zebra égisze alatt teheti meg.

Mielőtt a gólokat rúgó svájciakról beszélnék, pár mondatot hadd jegyezzek meg a Partos Bence által említett Boateng-testvérekről. Az igaz, hogy Kevin-Prince a ghánai válogatottat választotta, de ennek főleg személyes okai voltak. A 2010-es FA-kupadöntőt a Chelsea és a Portsmouth játszotta egymással. Előbbi klubban focizott a német válogatott akkori egyik legfontosabb játékosa, Michael Ballack, utóbbiban pedig a sokszoros német utánpótlás-válogatott Kevin-Prince Boateng. A mérkőzést 1-0-ra a londoniak nyerték, de nem erről maradt emlékezetes a meccs, hanem arról, hogy Boateng olyan súlyos sérülést okozott egy becsúszás során Ballacknak, hogy amaz az egész világbajnokságot bukta miatta.

Boateng persze elnézést kért, de megjegyezte, hogy a sérülést megelőzően Ballack felpofozta őt a pályán, aminek viszont semmi következménye sem volt. Azt is hozzátette, ha ő ilyet tenne, kiutálnák a világból, és már csak ezért sem akar német válogatott lenni. Rá egy hónapra, a vb-n debütált a ghánaiak között.

Ezzel nem azt állítom, hogy Boateng ennek köszönhetően nem lett/nem akart a németekkel játszani, hiszen pont az FA-kupát megelőző napokban kapta meg a ghánai állampolgárságot, de arra rámutat, hogy nem igazán tudott kijönni a német szövetséggel. Korábban, még utánpótlás-válogatottként is voltak összetűzései a DFB-vel. Az elhivatottságáról pedig annyit, hogy 27 évesen már le is mondta a válogatottságot.

A migrációval komolyabban érintett országokban a fociutánpótlás is lényegében féltucatnyi egyéb országnak termeli ki a tehetségeket. Elég megnézni egy-egy észak- vagy fekete-afrikai válogatott játékosainak születési helyét és nevelkedési helyszíneit. Kis túlzással a játékosok zöme akkor járt először választott válogatottja országában, amikor először pályára lépett a legjobbak között.

Jellemzően ezek a játékosok nem pusztán hazaszeretetből választják felmenőik országát,

hanem azért is, mert tisztában vannak vele, ahhoz nem lesznek elég jók, hogy mondjuk a francia válogatottban focizhassanak.

A B-tervükkel viszont még mindig lehetőséget nyernek arra, hogy világversenyeken részt vegyenek, esetleg nagyobb klubokhoz adják el magukat. Egy marokkói vagy algériai válogatott lényegében francia C-válogatott.

Viszont ebből adódik az is, hogy azok a játékosok, akik kiemelkednek a többiek közül, mérlegelik a helyzetüket. Zidane is választhatta volna Algériát, aztán vb- és Eb-győzelem helyett lenne mondjuk két világbajnoki részvétele, meg jó esetben egy ANK-serlege. Egy profi sportember esetében értelemszerűen nem csak és kizárólag az számít, hogy milyen országot képvisel. Ha mérlegelnie kell, hogy kikkel képes nagyobb sikereket elérni – miközben identitása új hazájához is köti –, akkor nem látok abban valami borzasztó kivetnivalót, ha ő úgy dönt, szeretne minél sikeresebb lenni.

Hiszen egy sportoló hivatásszerűen azért is lesz azzá, ami, mert győzni akar. Ez vezeti, ezért hozza az áldozatokat. Személyes becsvágy nélkül senki sem szerez aranyérmet.

Granit Xhaka a svájci válogatottat választotta, többek között azért, mert nagyságrenddel jobb képességű labdarúgó, mint a bátyja.

És ezzel valószínűleg tisztában volt a svájci szövetség is, amikor behívták a nagyválogatottba, valamint a pályája is mutatja. Granit az Arsenal alapembere, Taulant a Baselé. Félreértés ne legyen, utóbbi is nagy szám, de azért érezzük, hogy nem egy kategória. Granit a korosztályos ranglétrákon lépkedve rögtön, szinte amint lehetett debütált a legjobb svájciak között, Taulant 2011 és 2013 között négyszer volt U-21-es válogatott, mire 2014-ben elfogadta az albánok invitálását.

És megint leszögezem: egyikük elhatározásának érzelmi hátterét sem vitatom, de élek a gyanúval, hogy amennyiben Taulant lett volna Granit helyében, ma svájci válogatott lenne. Miért? A becsvágy és a győzni akarás miatt, ami miatt gyerekkoruktól fogva mindent sutba dobtak, csak hogy elérjék a célukat. Ilyen a profi sport.

Xhaka és Shaqiri viselkedése mellesleg nem is újdonság. Shaqiri olyan komolyan veszi a gyökereit, hogy cipőjén három ország színe is szerepel, Svájcé, Albániáé és Koszovóé, Xhaka pedig egyenesen azért hagyott ki anno egy helyzetet az albánok elleni 2012-es vb-selejtezőn – ezt később saját maga is megerősítette –,

mert büszke albánként nem rúghat a hazájának gólt.

Tetszik vagy sem, az albán diaszpóra – Finnországtól Svájcig megtaláljuk jeleit válogatott játékosokban – annyira erős most, mint amilyen erős lehetett volna összeállva egy generációval ezelőtt Kongó/Zaire diaszpórája.

Lorik Cana, az albán válogatott amúgy szintén Svájcban felnőtt, immár visszavonult csapatkapitánya nyilatkozta az alábbiakat pár éve egy albán újságnak:

„Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a Balkánon született albánoknak mind egy nemzeti csapatban kéne játszaniuk. Így erősebbek lennénk, de ez számomra elvi kérdés is. Most szétszóródva focizunk: játszunk albán, macedón és más nemzetek válogatottjaiban. Egy nagy nemzeti projekt részeként mindannyiunknak egy színben kéne pályára lépnünk. Koszovó jó úton halad az integrációban, optimista vagyok. Hazánk az elmúlt években sok szörnyűségen ment keresztül, kezdve a szerb megszállással és a háborúval. A harcok egyúttal azt jelentették, hogy az az infrastrukturális háttér, ami szükséges egy sikeres futballgeneráció felneveléséhez, teljesen megszűnt vagy éppen létre sem jött. Ezek után nem csoda, hogy a svájci válogatott több meghatározó embere is albán. A tehetség és az akarat nem hiányzik belőlünk, csak a normális háttér. Ezért mondom, hogy a jövő útja csak az lehet, ha az összes albán egy válogatottban tud focizni, születési helyétől függetlenül.”

Végül hadd tegyek annyit hozzá, hogy az igazán élvezetes foci pont attól szórakoztató, hogy megmozgatja az ember legbensőbb rétegeit. Annyiszor mondom:

a politika alapvetően nem érzelmi kérdés, miközben sokan azt csinálnak belőle, a fociszurkolás viszont pont az ellenkezője.

Ezért tudott békeidő beállni a polgárháború sújtotta Nigériába, mikor Peléék barátságos mérkőzésre érkeztek. Ezért tudott háború is kirobbanni egy El Salvador-Honduras meccset követően. Akkor érdekes a foci – és a válogatottra ez különösen igaz –, ha az, ami a pályán történik, nem csak a szurkolóknak, de a játékosoknak is érzelmi kérdés. Igen, mindenekfelett győzni akarnak, sikeresek lenni, elérni vágyaik maximumát – ezért játszanak ott, ahol –, de ettől a szívük egy része olyan maradt, mint kissrác korukban.

És ezek a kissrácok integráción és neveltetésen túl is utálják a szerbeket, mint a szart. A szerbek igen jelentős része meg gyűlöli a koszovói albánokat, mert nemzetük bölcsőjét vették el.

Ilyen érzelmi túltelítettségből pedig általában rendkívül jó meccsek szoktak kerekedni. 2014 októberében szerb-albán találkozót rendeztek az Eb-selejtezőkben. A meccs bizonyos pontján valakik drónnal egy valóságban ugyan nem létező, de hergelésre rendkívül alkalmas Nagy-Albániát ábrázoló zászlót reptettek be a gyep fölé. Az eredmény tömegverekedés lett, illetve az UEFA 3-0-val az albánoknak adta a három pontot.

Ezeket az érzelmeket nem lehet és nem is kell kigyilkolni a fociból, mert nélkülük semmi sem marad. A balkáni régió pedig különösen terhelt az ilyen érzelmekkel. És kétségünk ne legyen, a Nyugat-Európában felnőtt albán fiúk alapvetően azt látják otthon, hogy amikor szóba kerülnek a szerbek, az egész család köpköd.

Egy szerb fiú meg ugyanezt tapasztalja az albánok kapcsán. Ezért aztán

ha bármilyen náció színeiben is szembekerülnek a focipályán, nem fogják egymást szeretni.

És mindannyiuk nagy szerencséje, hogy ezeket az érzelmeket a sportnak köszönhetően veszélytelen körülmények között kiélhetik.

Persze, a FIFA eltilthatja Xhakát és Shaqirit. De mindennél többet elmond, hogy erről az incidensről valószínűleg már többet beszéltek a világon, mint bármelyik meccsről is a vb-n.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131575