Globális küldetés: a baloldal és a kapitalizmus

2018. június 7. 11:59

Békés Márton
Mandiner

A kapitalizmus és a baloldal taktikai együttműködése stratégiai szövetséggé vált. A neoliberális globalizáció és a balos internacionalizmus közös ellensége a nemzetállam.

2018 – kettőszáz éve született Marx, százhetven éves a Kommunista kiáltvány és ötven éve volt ’68 májusa

 

Az ipari forradalom idején a világkapitalizmus és a „világ proletárjai” egymás taktikai szövetségesei voltak – ezt ráadásul nem más, mint Marx és Engels fogalmazta meg. Az 1848-ban megjelent Kommunista kiáltvány első fejezetében nem győztek a liberális, polgári erőknek – vagyis a kapitalista burzsoáziának – hálálkodni, mondván: a feudalizmus jármait széttörő modern, iparosított civilizáció megteremtésében és működtetésében elévülhetetlen történelmi érdemeket szerzett, ráadásul megteremtette a munkásosztályt, amely a középkor fejére hágó Tőke fejére hág majd.

Amint Marx és Engels írta: „A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt. […] ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe a lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.”

És ezért köszönetet mondtak neki.

A kiáltvány történetfilozófiája szerint a kapitalista rombolás készíti elő a kommunizmus útját. A kétségtelenül lírai leírás – amely semmiféle nosztalgiát nem táplál a letűnt régi világ iránt, sőt már a kapitalizmus utánira készülődik – egyértelmű: a kapitalizmus a maga „racionális üzemével” (Max Weber) elsöpri a középkor maradványait, az irracionális társadalmi kötelékeket, maradi szokásokat és a gazdaság primátusát akadályozó közösségi hagyományokat. Ez volna az a történelmi szükségszerűség, aminek egyfelől a proletariátus születését egyáltalában véve köszönheti, másfelől, amely lebontja azt, amit máskülönben emennek kellene – írták. Vagyis a kapitalizmus eleinte időt és munkát spórol a proletariátusnak. E dialektikus logika szerint a kulturális gátak lebontásában,

a régi világ elsöprésében és az új világ alapjainak megvetésében a két halálos ellenség egy ideig egymásra van utalva.

Az „ellenségem ellensége a barátom”-elvnél itt azonban jóval többről van szó, hiszen a marxizmus szekuláris eszkatológiájában a kapitalizmus számára vérrel-verejtékkel épített trónra végül annak ácsa, a proletariátus ül majd! A nagy közös történelmi produktum, vagyis az ipari társadalom javai ugyanis addig koncentrálódnak egy kézben, amíg azokat a proletariátus onnan könnyedén ki nem ragadja. A közösségelvű gondolkodás és az ökológia felé forduló idős Németh László a ’60-as években több alkalommal meg is jegyezte, hogy az egymással hidegháborús konfliktusban álló társadalmi rendszerek között termelési és szervezési különbség nincs – a bürokratikus szocializmus és a fogyasztói kapitalizmus végső perspektívái ugyanazok. „Az ipari civilizációban megvan a hajlam, hogy összemossa a színeket […] A szocializmus – egyelőre – inkább csak meggyorsítja ezt az egybekenést” – fogalmazott 1962-ben, mely szavai csak negyedszázad múltán jelenhettek meg nyomtatásban. Egy ’65-ös naplójegyzetében pedig így írt: „Indusztrializáltság s ennek hiánya nagyobb távolság társadalmak közt, mint az ideológiák eltérése”.

A marxizmusnak számos ellentmondáson és a valóság tanaihoz igazításán kellett átesnie száz éven keresztül ahhoz, hogy egy legkevésbé sem dialektikus lépéssel elfogadja a piacgazdaságot korlátozó jóléti államot, és beletörődjön abba, hogy a munkásosztály nem ellensége, hanem nyertese a II. világháború utáni nyugat-európai gazdasági folyamatoknak. Ebből született meg a modern európai szociáldemokrácia konszenzusa (elsősorban a nyugat-németországi SPD 1959-es Bad Godesberg-i programjának formájában), amelyet a jobboldali néppártok szintén elfogadtak (Tony Judt: Balsors ül e tájon. 2010). Az 1950-es és ’60-as évek fordulóján azonban ezzel párhuzamosan egy másik irányzat is kialakult: a neomarxista újbaloldalé (New Left), amely az eredeti Tan belső hajtóerejéhez – azaz a kapitalizmus elnyomása alatt sínylődők forradalmasításához – ragaszkodva a marxizmus lényegét nem, csak annak alanyát cserélte ki. Röviden: a politikai baloldal Lenint Bernsteinre, a kulturális baloldal viszont Trockijra cserélte.

Amíg a világháborús traumát emésztgető apák szakszervezeti díjat fizettek és félretettek, gyermekeik füvet szívtak és szabad szerelmet követeltek.

A hidegháború elmélyülése, a dekolonizációs küzdelmek, az amerikai feketék jogegyenlőségi harca, a nyugati jóléti társadalom áldásai következtében kialakuló másodlagos emancipációs küzdelmek (a nőké, a diákoké, a melegeké) és az életmódváltás kísérőjelenségei (beat-irodalom, hippi-kivonulás, szexuális forradalom) közepette a világ proletariátusának helyébe a kapitalizmus–imperializmus–kolonizáció külső-belső elnyomottjainak heterogén csoportja lépett.

Az idő az újbaloldalnak kedvezett: a ’60-as évek második fele világszerte a régi keretek felbomlásáról szólt, az amerikai és francia kampuszlázadásoktól kezdve a II. vatikáni zsinaton át a kínai kulturális forradalomig. A kapitalizmus jól kasszírozott, miközben ők jól szórakoztak: a gazdaság rendjét ugyanis komolyan nem, de az annak gátat vető régi erkölcsöket nagyon is megkérdőjelezték. S minél inkább szabadjára engedték az eredetileg a kálvinista polgári erény talapzatán álló kapitalizmust, annál inkább felszámolta civilizációnk erkölcsi alapjait – és visszafelé (Daniel Bell: Cultural Contradictions of Capitalism. 1976).

A forradalom új alanyát a ’68-as eseményekben kulmináló újbaloldal egyik fő guruja, Herbert Marcuse pontosította. Szavai szerint eredetileg „a munkások a fennálló társadalommal szembeni eleven tagadást és vádat képviselték”, ám „ez az osztály a fennálló életmód támaszává vált”, így a társadalmon kívülről érkezik a forradalom új alanya; mégpedig „a kivetettek, a kivülállók altalaja: a más rasszba tartozók, más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és munkaképtelenek”. Képzeletében az amerikai feketék, a nyugati diákok, a harmadik világ (Afrika, Latin-Amerika, a Közel-Kelet és Délkelet-Ázsia) felszabadító mozgalmai, a különböző életmódkisebbségek, a munkanélküliek, a kommunák és a társadalom minden rendű-rangú peremlakói közös frontba tömörültek a nyugati kizsákmányolás és annak helyi szövetségesei ellen. A RAF ideológusa, Ulrike Meinhof a nyugat-németországi szélsőbaloldali terrorizmust egyenesen egy világszerte zajló gerillaháború nyugati arcvonalának képzelte el, amikor azt írta, hogy „az antiimperialista küzdelmet a metropoliszokban is folytatni kell” (Das Konzept Stadtguerilla. 1971). A világforradalom logikája tehát nem változott, de a proletár – konkrétan: az európai munkásosztály – helyett immár

a nyugati civilizáció hazai és külföldi áldozatai kerültek a felszabadítás politikai projektjének fókuszába.

Eközben a nyugati marxista értelmiség a kommunista Szovjetunió által elnyomott közép- és kelet-európai népekkel nem törődött, a párizsi ’68-asok nem értették a prágai ’68-at. Schmidt Mária szavaival: „1968 nekünk teljesen mást jelent, mint nekik. Számunkra különben sem 1968 volt a korszakhatár, hanem sokkal inkább 1956 és 1989–90. […] Igaz, 1968 is megtanított nekünk valamit. Azt, hogy már nem értjük egymást azokkal a generációs társainkkal, akik a vasfüggöny nyugati oldalán élnek. […] Ami azonban a lázadások politikai tartalmát illeti, nem is lehetett volna nagyobb a különbség köztünk. […] a nyugati diákmozgalmak […] komolyabb kockázat vállalása nélkül játszottak forradalmasdit, a szovjet megszállás alatt élő ellenszegülők a totális diktatúra kíméletlenségével néztek farkasszemet. A nyugat-európai elit ekkor köteleződött el a »forradalmi sznobizmus« mellett és alakult át »limuzinbaloldallá«.”

A ’60-as évektől kezdte el a nyugati baloldali értelmiség megtagadni európaiságát, a kontinens középső és keleti fele viszont éppen hogy vissza akarta szerezni azt! A marxista egzisztencializmus vezére, Jean-Paul Sartre például előszóval látta el az algériai franciaellenes terrorcselekményekben is részt vevő Franz Fanon fegyveres dekolonizációt ünneplő könyvét (A föld rabjai. 1961), amiben azt írta, hogy „egy európai lelövésével két legyet ütnek egy csapásra, egyszerre törölnek el egy elnyomót és egy elnyomottat: marad egy halott és egy szabad ember”.

Az öngyűlölet és az etnomazochizmus köreikben azóta sem szűnik, amelyet társadalmi méretekben űzött, marxizáló pszichoanalízissé tágítanak magazinjaikban, televízióműsoraikban, a színházakban és filmstúdiókban.

A 19. század dereka óta nemzetközi, egykor internacionalista, manapság globalista baloldal (kivétel azért akad: Georges Sorel, Werner Sombart és Ernst Niekisch, a népi írók mozgalma, Sinn Féin és Plaid Cymru, Krassó György) legújabb átalakulása a ’90-es évek óta tart, és nagyrészt a liberalizmussal kötött szövetségének köszönhető.

Mintha visszatérést tapasztalnánk a kiindulóponthoz, vagyis a baloldal és a kapitalizmus taktikai szövetségéhez,

amely immár stratégiai együttműködéssé érett. Egyfelől a ’90-es években a nyugati szociáldemokrácia végleg elfogadta a kapitalizmust és rátért a „harmadik útra” (Clinton, Blair, Schröder, Gyurcsány), másfelől a hajdani marxista intellektus kénytelen volt belátni, hogy a kommunista kísérlet nem sikerült, amit a Szovjetunió 1991-es összeomlása is nyomatékosított. Az ezt követő – természetszerű – nemzeti, vallási újjászületés, a piacgazdaság kiterjedése, a nyugati integráció kereteinek (EU, NATO) bővülése, mind-mind azt üzente nekik, hogy a forradalom újabb alanycseréjére van szükség, hiszen a régi vagy teljesen elveszett, vagy a rendszer keretei közé illeszkedett, vagy eleve nem kér a „felszabadítás teológusainak” üdvözítő ígéreteiből.

A nyugati szociáldemokrácia addig barátkozott a kapitalizmussal, mígnem a ’90-es évek közepe óta azonossá nem vált vele, az elmúlt ötven év pedig megerősítette azt a kezdetben is felmerülő gyanút, hogy a ’68-as szabadságeszmék valójában felgyorsították a fogyasztói társadalom kialakulását. A baloldali örökség állapotát hűen kifejezi az az iPhone-tok, amelyen Marx, Engels és Lenin látható. A magyar rendszerváltoztatás idején terjedő vicc, mely szerint az állampárti vagyon privatizációja során egyeseknek Marx jutott, másoknak a tőke, keserédes nosztalgiába vonja a „létező szocializmus” hagyatékát, amelyet a létező kapitalizmus könnyedén megemésztett. A baloldalból mára csak a nemzetköziség maradt.

A nyugati baloldal alapító mítosza, azaz a II. világháborús antifasizmus a hidegháború során antiimperializmussá változott, 1989/90 után pedig antirasszizmussá alakult át. Ez az a közös morális alap, amelyen a neoliberális világkapitalizmus és a nemzetközi baloldal egyesül egymással. A globalizáció, ha kicsit más színezettel is, de közös céljukká vált. A neoliberális globalizáció értékei (határok nélküliség, szekularizáció, sokféleség) hiánytalanul megfelelnek a baloldal emancipatórikus célkitűzéseinek, így nem véletlen, hogy számtalan „társadalmi projektet” – mint például az LMBTQ-jogok kiterjesztése és a kirekesztés elleni kampányok – mindkettő támogatni tud. Miután a fősodratú baloldalnak szociális tartalma úgyszólván nem maradt, az erre eleve érzéketlen neoliberális kurzus kulturális forgatókönyvét gond nélkül elfogadja. A német anarchisták jelszava (Kein Mensch ist illegal) tökéletes visszhangra talál a globalizáció One World-ideológiájában.

A marxista kritika csupán a tőke korlátozott, kispolgári kritikája, azon osztályé, amelynek száz éven keresztül a marxizmus látens ideológiájaként szolgált. A marxista ugyanis a gazdaság helyes felhasználását keresi, amellyel még egy lépést tesz az élet banalizációja felé, hogy a társadalom is pusztán »hasznossá« váljék” – vonta meg a kettő közötti mérleget a Reagan Revolution csúcspontján a posztmarxista french theory jobbra hajló teoretikusa, Jean Baudrillard. Ez alapján tehát még az is lehet, hogy

a marxizmus nem rövid-, hanem hosszútávú szövetségese a kapitalizmusnak!

(Amint a baloldali alterglob-mozgalmak sem magát a globalizációt ellenzik, hanem csak annak aktuális formáját.) Az egyik húzza, a másik tolja a globális kapitalizmus világforradalmát. Az antiimperialista küzdelmeken, a harmadik világ forradalmainak csodálatán és a palesztinokkal való szolidaritáson edzett antifasiszta baloldal és a nemzetállamokat a globális nagytőke érdekében korlátozó neoliberális kapitalizmus nagykoalíciót kötött egymással – az egyik multikulturális, a másik multinacionális, az egyik nemzetekfölöttiségét internacionalizmusnak, a másikét globalizációnak hívják. Ahogy mondani szokták: ugyanaz pepitában. Daniel-Cohn Bendit zöldpárti EP-képviselő, hajdani soixante-huitard ki is jelentette ’68 ötvenedik évfordulójára időzítve, hogy „morális értelemben a legnagyobb esemény volt, […] ekkor született a multikulturalizmus”.

Slavoj Žižek a Willkommenskultur-t és a vele szembeni populista lázadást egyszerre kritizáló könyvében (A kettős zsarolás ellen. 2015) a következőt írja: „az eurocentrizmus kritikusai éppen abban a pillanatban vetik el a nyugati értékeket, amikor – kritikusan újraértelmezve – számos ezek közül […] fegyverként szolgálhatna a kapitalista globalizációval szemben.” Ez a kritika pontosan azért fogalmazódik meg az európai értékek ellen, hogy ezek a fegyverek (akár balról, akár jobbról) sohase készülhessenek el. A neoliberális globalizáció nemzetközi segítőtársa, vagyis a nyugati baloldal minden formája – a feketeruhás antifáktól a centrista EP-képviselőkön át a jogvédő aktivistákig – a nemzetállami lét politikai dekonstrukciójában és kulturális diszkreditálásában hisz. Hogy ez a világkapitalizmus érdekében (is) álló folyamat, azt vagy megértik és tudomásul veszik, vagy nem – egyik lehetőség rosszabb, mint a másik!

A globális kapitalizmus, akárcsak az internacionalista baloldal, a nemzeti hagyományok és az államhatárok felbomlásában érdekelt,

egymástól távolinak tűnő filozófiai alapelveik ennek jegyében közös tőről fakadnak. E nagy munkában hamarosan azonos alanyra is leltek. A világ új elnyomott csoportja – akikért morális kötelesség küzdeni – a harmadik világ nyugati civilizációba áramló népessége lett. Boris Groys filozófus, művészeti kritikus és médiateoretikus szerint az összefüggés egyértelmű: „A migráció korunk egyetlen igazán egyetemes, nemzetközi jelensége”, ugyanis „csak a migráció vezet el a végső univerzális–nemzetközi, globális kultúra kialakulásához. […] és éppen ez az, amit a kortárs baloldal igazán akarhat, feltéve, ha intellektuálisan nem akar kapitulálni”, tudniillik azok előtt, akik a nemzeti identitásokat területi alapon védelmezik.

A globális piac korlátlan áramlásában, ahol a tőke és a munka, a szolgáltatások és az áruk minden korlát nélkül közlekednek, a migráció sem tűrhet határokat. A migráns egyszerre az új vállalkozó és az új proletár. A migráns is áru, amely iránt a kereslettámasztás nagy erőkkel folyik. A globalista végcél érdekében hatékony munkamegosztás alakult ki a gazdasági homogenizációért felelős neoliberalizmus és kulturális diverzitásért dolgozó baloldal között. Ma már tudjuk, hogy Marx és Engels tévedett: nem a kapitalizmus készíti elő a talajt a kommunizmus számára, hanem fordítva.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130720