A magyar progresszió provincializmusáról

2018. június 6. 10:34

Trombitás Kristóf
Mandiner

Egyre kínosabban erőlködnek, hogy legalább saját maguk számára fenntartsanak egy párhuzamos dimenziót a saját világmagyarázatukhoz, miközben a világ elmegy mellettük.

Putyin bécsi látogatásán látszik igazán, mennyire nevetséges a hazai, progresszív sajtó és nyilvánosság folyamatos erőlködése arra nézvést, hogy legalább saját maguk számára fenntartsanak egy párhuzamos dimenziót, ami látszólag olyan, mint a mi reális világunk, mondjunk ugyanúgy működik benne a gravitáció és a termodinamikai tételek, ugyanakkor a nem az csak egy társadalmi konstrukció, a fehér ember folyamatos bocsánatkérésekre kötelezett, állandó lelkiismeret-furdalásban tartott entitás, a közéleti események alakítója pedig az érzelmi ráhatások összességéből eredő felhajtóerő.

Kurz kancellár ugyanis – mint egy független ország vezetője – pontosan úgy merészelt eljárni, ahogy mondjuk Orbán Viktor, és meghívta Bécsbe Putyint. És a látogatáson gyakorlatilag ugyanolyan események és ugyanolyan párbeszédek játszódtak le, mint az orosz elnök budapesti haknijain. Hídépítés, nyitottság, miegymás.

Amíg ez Magyarországon történt, addig a balos sajtó az utolsó csatlós szerepében láttatott minket, akik a szerencsétlen, lenézett gyerek szerepét töltik be az EU-ban, és már a NATO is csak úgy merészel tanácskozni fontos kérdésekről, ha előtte a magyarokat kiküldik a teremből. (Hogy az ilyesmiket honnan veszik, az persze jó kérdés, biztosan egy befolyásos diplomata, esetleg feltűnően tájékozott újságíró súghatta meg nekik a piszoár felett, miközben időről-időre rettegve tekintett fel, orosz idegméregtől és pisztolygolyóktól tartva.)

Örök kedvencem lesz a 444 tudósítása az osztrák eseményekről. Ahogy a leadben is kiemelték, Putyin bécsi látogatása mégis kicsit más volt, mint a budapestiek. Biztos máshogy fújt a szél, kevésbé ráncolta a szemöldökét, vagy tudom is én. A lényeg, hogy más.

Nem olyan démonian gonosz, mint az Orbánnal való találkozók, ez a lényeg.

Ezekben a párhuzamos valóságokban az a jó, hogy a realitás próbáját soha nem kell kiállniuk. Az előzetesen létrehozott és vasgerendákkal megerősített visszhang-kamrákban jó hangulat uralkodik, tekintet nélkül arra, hogy a kamrán túli világban mi történik. Ők meggyőződéssel vallják, hogy az a találkozó bizony más volt.

Egy ilyen ólommal bőséggel körbezárt, hangszigetelt szobában lehet életképes az a propaganda is, ahol a mindenben egységes EU agendáját nyomatják, amivel a gaz magyarok újra és újra szembeszegülnek, álmatlan éjszakákat okozva a kontinens prosperitásáért önzetlenül dolgozó, mosolygós, európai értelemben vett demokratának és technokratáknak.

Ám ha mi a valóság irányában vagyunk elkötelezettek, akkor pontosan látjuk, hogy egyre kevésbé van bármilyen egzakt, kötött iránya az EU folyamatainak. A progresszió által zászlóra tűzött Merkel–Macron megállapodásból például úgy tűnik, semmi sem lesz, pedig ettől várták a következő nagy dobást.

Merkel ugyanis két, elég komoly újításba sem hajlandó belemenni: egyrészt az adósságrendezés és a költségvetés kérdéséiben, másrészt a közös katonai akciókra való felhatalmazást illetően.

Bár Macron erőteljesen presszionálja az adósságok egymás közötti megosztásának gondolatát – ez Franciaország és Macron politikai jövője szempontjából érthető is –, de ezt Merkel nem tudja és nem fogja elfogadni, mert odahaza már elment a falig. Európa legerősebb gazdaságának szereplői és választópolgárai azt már nem nyelnék be, hogy szó szerint mindenkit ők tartsanak el.

De példaként hozhatjuk az olaszok új kormánykoalícióját vagy éppen a dánok különakcióit. Az északiak és a déliek, a keletiek és a nyugatiak szembenállását.

A média-visszhangkamrákon túl nem létezik olyan EU, ami büszkén és egységesen áll ki valami szent cél érdekében.

A kognitív disszonancia feloldása mindazonáltal elég egyszerű. Hiába hirdettek a balosok, a sajtójuk, a véleményvezéreik egyvalamit, mondjuk 2014 és 2015 környékén, teljesen világossá vált, hogy nem látták jól a világ folyamatait. Felkészületlenek voltak, elpuhultak, döntésképtelenek, viszont a világ folyamatai a hidegháború lezárulta után olyan langyos mederben csordogáltak – ami az európai kontinens nagy részét illeti –, hogy még ez is belefért. Még olyankor sem akartak megváltozni – és saját, önző okaikból kiindulva nem is kellett –, amikor a Balkánon háborús helyzet állt elő, és a NATO katonái egyszerűen nem hitték el, hogy csatákban néha lőni is kell. És ahogy nem lőttek Srebrenicában, szerepet vállalva a népirtásban, úgy nem lőttek volna a pristinai reptér oroszok általi elfoglalásakor sem, ha arra akár a legfelsőbb helyekről is kaptak volna parancsot.

Mert a végén még valami baj lesz. Borul az a szép, humanista status quo. Repülőgépekről bombázni, drónokkal csapásokat mérni, az rendben van, hiszen nincs személyes kontaktus.

A magyar kormány ebben a pár évvel ezelőtti időszakban helyesen látta meg, hogyan kell cselekedni, mi több, az országokat irányító erők közül egyedüliként Európában.

A progresszió vak dühe eddig is elementáris volt,

hiszen saját sikertelenségük nyolc éve tüzeli őket, de azt már tényleg nem tudják ép ésszel feldolgozni, hogy Magyarország a nemzetközi színtéren is alakítója az eseményeknek, mi több, hivatkozott példa. Az első válaszuk erre a bagatellizálás volt: Orbán egyáltalán nem fontos, csak egy marginális autokrata; de e téren a valóság egy kis szeletkéje mégis beférkőzhetett a kamrába, úgyhogy onnantól fogva Orbán lett a hírhedt, az utálatos kép, akivel a német demokrata anyukák riogatják lefekvés előtt a gyerekeiket. Ha nem leszel jó, és nem alszol el hamar, elvisz az Orbán!

És most ott tartunk: fél Európa kezd úgy cselekedni és gondolkozni, ahogy azt pár éve a magyar kormány teszi.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130650