Kásler Miklós védelmében

2018. június 4. 08:02

Finta László
Mandiner

Az oktatásnak nem csupán az a rendeltetése, hogy „praktikus” ismereteket adjon át. Ahol az egyformaság egyenlősége diadalmaskodik, ott megfogyatkozik az egyéniség és a jellembeli kiválóság.

Kásler Miklós miniszter egy minapi interjúban kijelentette, hogy olyan „magyar hagyományokra épülő” oktatást szeretne, amely a munkaerő-piaci igények kielégítésén túl „egész életre szóló értéket ad” az ifjúságnak; a mindennapos kötelező testnevelés-órákról úgy vélekedik, hogy „a sporttól az ember kitartóbb lesz, fejlődik a jelleme”, végül kifejezte kívánalmát, hogy „már az óvodától kezdve abban kell segíteni és példát mutatni a gyermekeknek, hogy szép párkapcsolatra törekedjenek, amiből házasság lehet”.

Az új miniszter sokak számára „hátborzongató”, valóságosan sokkoló gondolatokat fogalmaz meg. Nem feltétlenül tartozom azok közé, akik így gondolják: Kásler professzor elképzeléseit nem tartom ördögtől valónak. Ha én lennék a miniszter, kerek-perec kimondanám, hogy

az oktatásnak nem csupán az a rendeltetése, hogy „praktikus” ismereteket adjon át,

hanem az is, hogy idejekorán úriembereket (és úrhölgyeket) faragjon a nebulókból. Fennkölten fogalmazva: hogy egyfajta magasabb mércét, egyértelmű és világos erkölcsi-esztétikai minőséget – e minőség megszerzésének lehetőségét – is kínáljon.

A mai tömegoktatás a „használható” és a „piacképes” tudás jelentőségét hangsúlyozza, és a „kompetencia” varázsigéjével házal, mondván, „haszontalan tudásra” nincs szükség. E hozzáállással az oktatás a középszerű tömegembert termeli újra, amely (nem „aki”) csak a rideg technológia részeként – láncszemként, apró fogaskerékként – képes látni önmagát, s csak ekként tud cselekedni (leginkább parancsra). Áttekintő, értelmező, mérlegelő, megkülönböztető és célkitűző képessége pedig igen csekély. Nem, vagy csak gyámoltalanul és igen nagy nehézségek árán tud különbséget tenni jó és rossz, szép és rút, nemes és alantas, erényes és hitvány között. E képességek a „haszontalannak” nevezett tudás – irodalom, történelem, klasszikus nyelvek, zene – megszerzése során kristályosodnak ki és csiszolódnak; érettebb korban e képességek tesznek valakit (nem mindenkit) alkalmassá arra, hogy szembenézzen önnön sorsának nagy kérdéseivel, s hogy tegyen egy próbát a szabadsággal és a felelősséggel.

A progresszív tömegoktatás hívei is jól tudják ezt; tudják, hogy a „haszontalan” tudás az úriember igazi tudása, mondhatni, legféltettebb kincse, ezért az úriember elleni harcuk egyik legfontosabb része az ilyen jellemű, ilyen erkölcsi-esztétikai – és hadd ne mondjam: politikai – minőségű ember kialakulásának megakadályozása, oktatási-nevelési intézményeinek felszámolása és azok tananyagának elsorvasztása.

Ehhez ideológiát is találnak, mondván, demokratizálni kell az iskolát – bármit is jelentsen ez – és minél szélesebb körben előírni az egalitárius normákat. Ezzel a törekvéssel az a gond, hogy a gyönyörű ideákkal ellenkező hatást éri el, hacsak nem az a cél – amiképp ezt vélelmeztem –, hogy virtigli tömegemberek hagyják el az iskolapadokat.

Ahol diadalmaskodik az egyformaság értelmében felfogott egyenlőség, ott megfogyatkozik az egyéniség és a jellembeli kiválóság;

ott „bűn” lesz különbséget tenni és másokat megítélni; ott – a költővel szólva – „rettenthetetlen hülyék kora jő”, a hatékonyságot bálványozó jellemtelenek válnak sikeressé, akik mindig a könnyebbik utat választják és az úriember műveltségét lenézik, udvariasságát és előzékenységét pedig gyengeségnek bélyegzik. Ha végigsétálunk városaink utcáin és megpillantjuk korunk hősét, a művi tar fejű izomembert, amint mackónadrágjában és koszos tornacipőjében kiszáll a tízmilliós terepjárójából vagy luxus limuzinjából, és eközben ordít a mellette parkoló szerényebb anyagi lehetőségű autóssal, de akár a barátnőjével és a gyerekeivel is, könnyen beláthatjuk, hogy a barbárság kora nem is annyira távoli jövő.

Holott éppen ez a gentleman ereje, és ez a nemes erő – az ököljog érvényesítésétől való tartózkodás, a nagyvonalúság, a mindenki javát előmozdító cselekvés iránti hajlandóság, a szabályok és a döntőbíró tekintélyének elfogadása – talán sehol másutt nem mutatkozik meg a maga kristálytisztaságában, mint a sportban: itt is tovább él a középkori lovag eszményképe, a keresztény caritas és a pietas eszménye, de a régi magyar férfiasság arisztokratikus, telivér vonásai is.

Így szolgálhat a mindennapos testnevelésóra a túlsúly elleni harcon kívül magasabb rendű célokat is.

Mi sem jellemzőbb annál, mint hogy a Mérce publicistája ráharapott erre az interjúra, és a kisgyermekeknek boldog házasságból is példát mutatni kívánó nevelés gondolatának miniszteriális szintű felvetése láttán feltette a kérdések kérdését: „Akkor ezentúl az iskolai hittan és erkölcstan mellett számítsunk az óvodai párkapcsolati tréningre is?” Ha tréningre nem is – merthogy ilyesmire semmi szükség – követésre méltó példákra minden életkorban szükség van, amiképp hit és erkölcstanra is. Talán Chestertontól származik az a gondolat, hogy a valamilyen vallásoktatás ezerszer jobb a semmilyennél: könnyen lehet, hogy egy ember egész életét azzal tölti, hogy a hittanórákon tanultakat saját élete példájával cáfolja, de az is lehetséges, hogy az ott tanultak egész életre szóló fogódzókká válnak.

Ami pedig a házasságot illeti, tegyük fel magunknak Márai Sándor kérdését: „Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra. Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről. Tehát nem a »nemi életről«, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről.”

Ilyen ismeretek és képességek, ilyen példák legalább annyira hiányoznak korunk közoktatásából, akár egy korty hűs víz a sivatagban.

A tét nem csekély: meg kell vetnünk a lábunkat saját civilizációnkban.

Ehhez józan és becsületes önismeretre, rendíthetetlen erkölcsi tartásra és őszinteségre, lelki sérelmeink megbeszélésére, az igazi érdemek elismerésére, a bűnök bevallásának, megbánásának és megbocsátásának képességére, a honpolgárok közötti társas viszony fölértékelésére, a finom modor, a helyénvaló öltözködés, a tiszta beszéd és a bölcs hallgatás tudására van szükségünk. Ahhoz, hogy e képességekre szert tehessünk, az oltalmazó család mellett olyan iskolára is szükség van, amely a mindennapi oktatást-nevelést a praktikus igényeken túlmutató érvényességgel műveli.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/130531