Rendpárti oktatást? Most? Előbb jussunk el a működő (hatékony) oktatásig

„Forgács István cikkével, ami a mandiner oldalain jelent meg, sok szempontból nagyon egyetértenék. »Nekikezdek, hogy elmondjam legalább a kereteit a dolognak, de amikor szóba kerül a Körút és a 200 értelmiségi, aki foglyul ejtette a közvélekedést« – olvashatunk arról, hogy miért nem hallgatták meg. Pedig arra, hogy miért nem volt erre elég a kormány 8 éve a válasz egyszerű. És nincs köze a körúthoz. Nincs köze szélmalmok mögé képzelt óriásokhoz. Ahhoz van köze, hogy akár az a 200 értelmiségi, akár mások, elmondták a maguk érveit. Ha nem ellenérvek születnek meg, hanem a 200 értelmiségi személyét sikerül támadni, akkor a rendpárti oldal sokak számára nem mondott el érveket. 

A közgondolkodás és közvélekedés elrontásáért nem csak a 200 értelmiségi, a nekik teret adó újságírók felelősek, hanem azok a politikusok is, akik sokszor kivonulnak a vitából, kétes ügyekkel lerombolják a hitelüket. És azok az emberek akik a 200 értelmiségiről szóló konteóval előbb hiteltelenítik magukat, mintsem elmondanák az első érvüket. Pedig vannak roppant egyszerű érvek. Ezek közül a legtriviálisabb az, hogy számos változást akkor és csakis akkor lehet hatékonyan bevezetni, ha annak a tárgyi és személyi feltételeit korábban megteremtettük.

A személyi feltételek kapcsán kimondottan fontos szempont, hogy nem elég, ha darabra megvan a tanár, hanem a tanárnak rendelkeznie kell az átadni kívánt ismeretekkel. Ahhoz viszont, hogy ezt az ismeretanyagot meg tudja tanulni a leendő tanár, szükség van a megfelelő tanterv megtervezésére. Ehhez tudni kell, hogy milyen ismereteket, miért és milyen erőforrásokat felhasználva akarun átadni. Ennek az előfeltétele egy program-alkotás, és a program kezdeti lépéseinek a végrehajtása.

Az oktatásban nem lehet egy nap alatt valós változást elérni. 

Például a hittan, erkölcstan oktatása kapcsán egy kisebb gyerek nem tud választani, legfeljebb helyette, a feje felett választanak a szülők. Ez nem jelent vallásszabadságot. A közgondolkodás a gyermeknevelést jelenleg döntően magánügynek állítja be, csakhogy éppen a gyermek ebbe nem szól bele. A szülő önmegvalósításának, és sokszor kényelmének rendeli alá a gyermek sorsát. Ha elfogadjuk azt, hogy az erkölcstan oktatása kapcsán az iskola a gyerek nevelésébe is beleszól, akkor erre az elfogadásra már lehet építeni.

Vegyük észre: Általános iskolában a gyermek nem szaktanárral, hanem tanítóval találkozik. Teljesen felesleges lehet ebben a kérdésben a tantárgyak jelentős részének az elkülönítése. Az az elképzelés, hogy az írás-olvasás elsajátítása első osztályban történjen, de aki nem tanult meg írni-olvasni az behozhatatlan hátránnyal menjen tovább második osztályba, mertha nem menne tovább trauma lenne, egy a lemorzsolódást közvetlenül előidézni képes rossz elképzelés.

Éppen így a tanítási, és a délután játékra fordítható idő elkülönülése sem feltétlenül optimális az egésznapos iskola kapcsán. Ugyanis azt a téves feltételezést képviseli, hogy a gyerek a játékból nem tanulhat. A játék és a tanulás szembeállítása viszont piszok rossz marketing a tanulás számára. A játékok jelentős része viszont a gyermekeket stratégiát építeni taníthatja meg. Elképzelni a tervezhető jövőt és megvalósítani azt.”