Metoo: korunk boszorkányüldözése

Ezúttal Morgan Freeman hátán csattant a #metoo hashtag-korbácsa. Ebben a boszorkányüldözésében nem is annyira egyes vádak abszurditása, hanem a vádlók kíméletlensége a leginkább zavarba ejtő. Az indulatok és a gyanúsítgatások nem a sértettek igazságos és méltányos (jogi) elégtétel iránti igényéről szólnak:

amely átrendezi Hollywood erőviszonyait.

A vádlók nem tesznek különbséget az egyszeri botlás, a bocsánatos bűn és a gyalázat között. Meggyőződésem, hogy lényeges különbség van aközött, amikor valaki „megjegyzéseket tesz” másvalakire, és amikor egy cinikus gazember évtizedeken át – hatalmával visszaélve és a gyengébb fél kiszolgáltatottságát kihasználva – szavakkal és tettekkel zaklat nőket vagy saját nembelijeit, ne adj’ Isten erőszakoskodik velük. Egyikre sincs mentség, ám amíg a modortalanság nagyobb részben az erkölcs és az illem sérelmét valósítja meg, addig a zaklatás és az erőszak minősítése már a büntetőjogra tartozik.

A büntetőjog viszont ultima ratio, és nekünk, jogkövető honpolgároknak (és a jogalkotóknak, valamint a jogalkalmazóknak nemkülönben) mindannyiunk érdekében elemi kötelességünk fenntartani a modortalanság, a zaklatás és a szexuális erőszak megítélése közötti markáns különbséget, máskülönben nehéztüzérséggel lőnénk erdei pintyekre, és hosszú távon a valóban büntetőjogi jogkövetkezményért kiáltó esetek eljelentéktelenednének, így viszont a sérelmet szenvedők még súlyosabb sérelmet szenvednének. Valamely cselekmény megítélése nem alapulhat puszta hashtag-megbélyegzésen,

Mindig méltóságon alulinak tartottam a külsőre tett modortalan megjegyzéseket, amiképp azt is, ha valaki csak úgy, hányaveti módon „leszólít” egy ismeretlen nőt az utcán, vagy ismeretlen nők előtt kéretlenül eladja magát egy „Szia, de szép vagy!” köszönés kíséretében. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy egyes férfitársaim ilyenek; biztosan jót tesz az önértékelésüknek vagy egyszerűen csak tombol bennük a vadászösztön.

Amiképp azt is kelletlenül tolerálom, amikor egy útkarbantartó munkás, aki – Ady Endrét idézve – „tiszta ágyat és tiszta asszonyt álmodik”, fütyül egy „jó nő” láttán a júliusi negyven fokban, midőn a Kálvin téren légkalapáccsal töri a flasztert a villamossínek mellett. Ők ilyenek. De egyes nők is olyanok ám, hogy – kiváltképp nyáron! – mintha elfeledkeznének a méltóságukról bizonyos kihívó és a legkevésbé sem nőies (inkább feslett és félvilági) ruhadarabok viselésével.

Amit a munkásember kifejez, az az archaikus férfiasság megnyilvánulása. Minden férfi lelke mélyén él ez az ösztön, legfeljebb a csiszoltabb modorú kisebbség tudhatja, hogy a tetszésnyilvánításnak és az udvarlásnak kifinomultabb formái is léteznek.

Egy igazi nő ezt értékén kezeli. (Persze, ha korunk valamely felkapott férfi „szexszimbóluma” füttyögetne, az ugyebár egészen más, mintha egy szerencsétlen útépítő munkás füttyöget…) Korunk egyik rákfenéje az a hiperérzékenység, amelyet úton-útfélen ránk erőltetnek. Mintha mi, férfiak, pátyolgatni való kisdedek volnánk…

Az utcai füttyögés hangos, a szexuális emancipációról szóló értelmiségi diskurzusok egyenesen lármásak, sokak valóságos szexualitása viszont igen lagymatag – D. H. Lawrence aranyköpése szerint ez a „fejben megélt nemiség”. 

A „szexuális forradalom” felfalta gyermekeit: megölte a képzelőerőt (hovatovább mindenféle forradalom legelső dolga, hogy kiirtsa az emberek lelkéből ezt a képességet), és holmi locsogó felszabadítás-diskurzus keretében elfojtotta azt a libidót, amelynek „felszabadításáért” állítólag zászlót bontott; holott a vágy csak korlátok között képes feléledni: azok a férfiak és nők, akik ragaszkodnak a „nyárspolgári képmutatáshoz” és az „álszent konvenciókhoz”, de egészséges határok között lázadni is készek ellenük, nem küzdenek „szexuális problémákkal.”

A történtek megerősítettek réges-régi meggyőződésemben:

A lovagiasság erénye ugyanis az erkölcsi kötelességek szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit. Az a férfi, aki a veszélyben bátorságot és a háborúban vitézséget tanúsít; aki nagylelkű a legyőzöttekkel szemben és gyakorolja a megbocsátás erényét; aki előzékeny a nőkkel, kedves a gyerekekkel és kegyes az öregekkel szemben, soha nem fog erőszakoskodni senkivel.

Nem ártana elgondolkodni ezen egy olyan, már-már végletekig feminizált világban, ahol ezeket az erényeket tagadni érdem, s ahol már egy kedves bók vagy egy szál rózsa is „szexuális zaklatással” ér fel.