Bukni fog a Fidesz, ha nem konszolidálódik?

2018. május 22. 09:40

Szalma György
Mandiner

A „konszolidáció” valójában kapitulációt jelent. De miért és kik előtt is kellene kapitulálni?

A címben szereplő konszolidáció kifejezés nagy népszerűségnek örvend azok körében, akik tudományos alapossággal foglalkoznak a politikai történésekkel. El is tűnődtem azon, hogy mit jelenthet ez a kifejezés a harmadik fölényes győzelmét arató Fidesz tekintetében? Kivel szemben kellene konszolidáltabb politikát folytasson a Fidesz?

A Fidesz Európa- és Magyarország-víziója világos mindenki számára: azt kereszténynek szeretnék megtartani, míg a velük szemben álló bevándorláspárti politikusok egy teljesen más jövőt álmodnak az öreg kontinens számára.

Ez a két jövőkép teljességgel összebékíthetetlen, nem lehet közös nevezőre hozni őket.

Nem is hiszem, hogy szükség lenne a közös nevezőre: úgy az igazságos, ha a világnézetek versenyeztetése dönt majd Európa sorsáról. Egy sorsdöntő ideológiai harcban pedig senki nem kérheti azt az egyik küzdő féltől, hogy fogja vissza magát, pontosabban konszolidálja magát. Akik konszolidációt emlegetnek, azok valójában azt kívánják, hogy a kormány csak fél kézzel küzdjön, hogy kössön alkukat a választók háta mögött.

A finomkodás – a tudomány nevében nevezzük azt konszolidációnak – azért sem indokolt, mivel a magyar kormánypárt versenyhátrányból játszik, és pillanatnyi kedvező pozíciója ellenére, minden gyengesége ezerszeresen megbosszulhatja magát.

A Fidesz többfrontos háború megvívására kényszerül ideológiai és politikai riválisaival szemben. Egyrészről megmérkőzik a formális pártokkal és politikai csoportokkal, Magyarországon és az európai színtéren egyaránt. Másrészt a politikai küzdelemben részt vesznek azok a civilnek mondott véleményformálók, mozgalmárok, akik bár a függetlenség látszatát igyekeznek kelteni, nagyon is elkötelezett politikai aktorok. Valamilyen civil foglalkozás fedezékébe húzódva politizálnak, ezzel kivonják magukat a választott politikusokra kötelező szabályok hatálya alól. Ennek a típusnak a legkiválóbb képviselője maga Alföldi Róbert. Karrierje tökéletesen követi a gondosan felépített politikai véleményformáló sémáját. Egyszer már Friderikusz Sándor személyében felépítettek egy hasonló karaktert, de szegény Sándor még azelőtt elkopott, hogy igazán használatba vették volna.

Alföldi úgy vált a független értelmiségiek és civil mozgalmárok idoljává, hogy a Heti Hetes műsoraiban a Fideszt támadta minden eszközzel. Azzal a bátor politikai tettel, hogy a kormány érdekében az ellenzéket támadta, kiérdemelte a Nemzeti Színház igazgatói székét, egyszersmind beírta magát az elfogulatlan gondolkodók fehér könyvébe is.

Nagy felületen mondhatta el a véleményét, a nyilvánosság minden felülete a rendelkezésére állt a nagy tekintéllyel bíró igazgatói állásának köszönhetően, még hatékonyabb politikai szereplővé válhatott. Pozíciója által az érinthetetlenek körébe került, elmozdítása esetén botrányt lehetett volna fabrikálni abból, hogy a vállaltan homoszexuális, baloldali kötődésű színházigazgatót a jobboldal elmozdítja hivatalából. A kinevezésének és működésének politikai vetületéről eközben soha egy szó nem esett.

De Alföldi csak a példa kedvéért érdekes, a sort még lehetne folytatni a mondvacsinált hősök tucatjával.

Bár a magyar kormánypárt a legerősebb európai frakció tagja, ennek ellenére minden oldalról érik támadások,

sok esetben egyes „jobboldali” pártoknak sincs ínyére a Fidesz politikája.

Kínosan érinti őket, hogy a Fidesz politikája hangsúlyosan nemzeti és keresztény. A keresztény Európa eszményének az Európai Néppárt egyes tagjai általi elárulása a Fidesz politikája mellett válik nyilvánvalóvá.

A Fidesznek nemzetközi porondon is meg kell védenie az álláspontját a baloldali és liberális törpe tömörülések állandó támadásaitól. Azt ugyanis tudni kell, hogy az európai liberálisok számára csak a legyőzhető, kiherélt jobboldal az elfogadható, akik a liberálisokhoz és nem a valósághoz, az európai választók valódi érzületéhez és igényeihez igazítják a politikájukat.

Félnek Orbán Viktortól, mert rossz mintát nyújt az európai jobboldalnak, mert sikeres, mert határozott értékrendje megvallása mellett is választást tud nyerni. Félnek a rossz precedenstől: ha nem buktatják el időben, akkor a végén Európa népei vérszemet kapnak, és egy nap a valódi kereszténydemokrata politikát kérik számon a nevükben keresztény pártjaikon.

Macron egy alkalommal meg is vallotta, hogy semmilyen értékközösséget nem érez Orbán Viktorral. Felteszem, a magyar emberek éppen ezért a különbözőségért szavaztak a Fideszre. A magyar választók nem csak a Fidesz politikáját támogatták immár harmadjára, hanem a vele szemben álló politikai csoportosulások ellenében is szavaztak a folytatásra.

A „konszolidáció” kapitulációt jelent.

A „konszolidáció” annak a beismerésével egyenértékű, hogy az eddigi irány tévedés volt,

hogy az ellenfélnek igaza van és elfogadható bármi abból a jövőképből, abból az Európa-definícióból, amit a szélsőségesen liberálisok hangoztatnak. A Fidesz a népszerűségének növekedése tudatában, európai lehetőségeinek szélesedése közepette ostobaságot követne el, ha fékezné magát ebben a versenyben.

Konszolidációra leginkább a brüsszeli bevándorló párti politikusoknak lenne szüksége: mérsékelni kellene vágyaikat az otthonunk megváltoztatását illetően. A honi ellenzéknek is a konszolidáció útját ajánlom. Ideje lenne tekintetbe venni a magyar nemzet érdekét, nem kellene véres szájjal ostorozni hazánkat a külföldi fórumokon. Talán, ha egy nap nem az Orbán gyűlölet tartja egyben az ellenzéket, ha egy nap nem a nyugati politikai elit, hanem a magyarok rokonszenvét akarják elnyerni, akkor kikeverednek a jelenlegi reménytelen helyzetből. Addig marad a Fidesz, hígítás nélkül.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129890