A nők ugyanolyan tébolyultak, gonoszak és kegyetlenek, mint a férfiak

2018. május 22. 21:30

Pelsőczy Réka
Pótszékfoglaló

Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni. Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson.

„Mennyire közlékenyek a férfiak, amikor magukról kell beszélniük?

Sokkal kevésbé, mint a nők. Magam is gátlásosabb voltam velük, mint mikor nőkkel csináltam interjúkat. Az éreztem, hogy a róluk kialakított képek mögé bújva, sokkal kevésbé fedik fel a fájdalmaikat, esendőségüket, mint a nők – számomra ebben rejlik az ő “esendőségük”.

Mit értettél azon, hogy”gátlásosabb voltam velük”?

A női mivoltomból adódóan nyilván nehezebb volt rákérdeznem szexuális témákra annál, mint amennyire kíváncsi lettem volna ezekre a dolgaikra. Igazából szerintem zavarban is lehettem. Holott ha több időt tölthettem volna egy-egy alannyal, akkor talán a másik megismeréséből adódóan ezek a fajta gátlások bennem is jobban oldódhattak volna. Ezen interjúalanyok egyike sem volt közeli ismerős – hatvanas, hetvenes éveikben járó férfiakkal beszélgettem, keresvén Bán János, Újlaki Dénes és Szacsvay László kortársait, akikkel nem voltam olyan nekszusban, hogy ezekről és még sok-sok más témáról ezek mellett könnyebben beszélgethessünk. A közelség, az ismeretség révén nyilván hasonlíthatatlanul könnyebb közelebb kerülni másokhoz.

Hogy érzed: ettől függetlenül azért meg tudtak nyílni valamelyest?

Azt érzem, hogy vannak nagyon jó történetek, és az hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekben nem nyíltak meg,  valamilyen formában azért benne lesznek az előadásban. Mert hisz annak is ereje van, amiről nincs szó, vagy csak érintve van, mintha mesélve valamiről valamit, valaki…
Nagyon szeretem a férfiakat, nagyon nehéz helyzetben  vannak a férfiak most, és ez az egész emancipáció rejt magában egy olyan “oldalhajtást”, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni  ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad… (...)

Ha már művészet közelség, akkor adja magát valamennyire a kérdés: a #metoo jelenségre az előadásotok mennyire akar akár közvetetten is reagálni?

Kérdezgettem a férfiakat erről a témáról is, de ez nem fog bekerülni az előadásba. Felvetődött bennem, hogy bele is kerülhetne akár,   de nem szeretnék erről véleményt formálni – azt gondolom, hogy nem igazán pc az én véleményem e téren…

Mi a te véleményed erről mégis? – amellett természetesen, hogy árnyalt és pc maradhass.(kuncog)

A véleményem nagyon közel áll  Catherine Deneuve-éhez, persze nem biztos, hogy magam is meg tudnám olyan szépen fogalmazni.(nevet) Nagyon szeretem a férfiakat, nagyon nehéz helyzetben  vannak a férfiak most, és ez az egész emancipáció rejt magában egy olyan “oldalhajtást”, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni  ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad… …nem azért csinálok színházat, hogy bármin is segítsek, hanem mert  szeretnék valamit megfogalmazni, megérteni, vagy valamit vizsgálni, valamit, ami mindenképpen rólunk, emberekről szól.

…azt hiszem, hogy a jó ízlés soha át nem léphető határai mellett, azokon túl sokszor azért húzunk “plusz határokat”, mert most éppen kampánya van, és felkapottá lesznek az efféle határok…

Valóban – hisz van egy nagyobb rálátásom is erre talán, – az emberek mindig kitalálnak valamit, hogy most éppen mi az, amit lehet, szabad, és mi az, amit most éppen nem! Mi épp a menő, és mi nem, hova tartozzunk, és hova nem, mitől lesz ember az ember, és épp mitől nem lesz az – mindez annyira szubjektív és koronként változó, hogy ez így számomra nevetséges!

A kiszolgáltatottság, a nagyobb sebezhetőség érveit az alkotói közegben elővenni akkor ugyanilyen fals?

Ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek! Nem tudjuk, tudják különválasztani azt, amit szerintem külön kellene: van egy alkotó ember, és van egy férfi, aki megpróbálja megszerezni magának azt, ami jó. Nagyon sok fajta szexualitás, vonzódás, perverzió és aberráció van – és azt mondjuk, hogy amíg a másikat ezekkel nem bántjuk, addig szabad. Mi szabad? Nekem is voltak kellemetlen szexuális élményeim, én is éreztem már magam kellemetlenül bizonyos helyzetekben férfiak mellett. Azt gondolom, hogy mindannyiunkkal megesik: lehetünk visszautasítva, avagy ha egy olyan ember nyomul ránk, aki nekünk nem jön be, akkor az már zaklatásnak számít, mert én úgy élem meg? Lehet, hogy az az ember csak meg akar engem a maga módján hódítani…”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129999