A végtelen és a véges bűvöletében

2018. május 22. 12:20

Gágyor Péter
Mandiner

Schiller Róbert A kételkedés gyönyörűsége című kötetéről.

A boldog végtelen és a törvényszerűen tragikus véges összeütközésében vajúdik és fogalmazódik meg az emberi szellem. Ez az origó, innen indul a tudomány és a művészet, ezen a képzelt ponton alakulnak át korábbi ösztönös reakcióink gondolkodássá. Sőt, ekkor alakul ki tétovázásunk, a kételkedésünk gyönyörűsége – az a groteszk és elbizonytalanító jelenség, hogy

tanult tudásaink és saját következtetéseink fölé gyakran árnyék borul,

a vélt törvényszerűségek hipotézissé válásának kísértete: a fordított „heuréka élmény”.

És mégis ebben a destruktív (?) élményben, a kételkedésben rejlik az emberi szellem szépsége és dinamikája.

Ki ne szeretne polihisztorrá válni? A kamaszkorban a tudományok incselkedése elbűvöli a nyiladozó elméket. A kamaszok és a felnőtté vált örök ifjú (infantilizmussal megáldott) tudósok magukban hordozzák ennek a minden irányba nyitott kíváncsiságnak a vágyát, és akár hosszú életüket áldozzák fel az elérhetetlen „teljes tudás” megszerzése (megközelítése) érdekében. Mégsem válnak polihisztorrá…

Vajon hol akadt el ez a feltételezett folyamat, amely az ármányos kamasz években abszurd irigységgel képes tekinteni az ókori Athénre, ahol tán egy emberöltőbe mégis csak beleférhetett még a korabeli „világirodalom” (a totális műveltség) megismerésének a lehetősége. De az ilyen jellegű visszapillantás is csupán a sci-fi világára hajazhat.

Az ókorban Arisztotelészt, a reneszánszban Leonardo da Vincit tartották a legnagyobb polihisztornak. Lexikonjaink szerint Erdélyben Brassai Sámuel volt az utolsó polihisztor, Magyarországon Herman Ottó és Mahler Ede.

Hogy a fent nevezett gondolkodók önmagukat is besorolták volna ebbe a képzelt csoportba, vagy nem – ma már ellenőrizhetetlen. Valószínűleg ők is, mint Schiller Róbert a kételkedés gyönyörűségére szavaznának inkább a tudományos gondolkodás babitsi „soha-meg-nem-elégedés” szépséges rabságából.

Schiller Róbert A kételkedés gyönyörűsége című kötetében Kosztolányi cikkét idézi, amelyben arról számol be, hogyan bizonyította be fiatalkorában a nagy nemet vegyésznek, Liebignek, hogy a magyar nyelv „nemcsak benső szépségeinél, hangzatosságánál és tömörségénél fogva” alkalmas a (természet)tudományok művelésére, hanem azért is, „mert nyelvtanának, szófűzésének egyszerűsége és szabatos világossága következtében erre hivatottabb is, mint némely bonyolódottabb nyugati kultúrnyelv”.

Később Staar Gyulára hivatkozik, aki magyar és külföldi fizikusokkal készített interjúkat. Staar szerette volna megtudni, van-e annak szerepe a tudósok munkájában, hogy magyarok. Balázs Nándortól, a Magyarországon tanult, 23 éves korától fogva Hollandiában, Írországban, majd Amerikában dolgozó fizikustól kapta a legmeggyőzőbb választ. „…van-e valami közös ezekben a nagyságokban, Neumannban, Wignerben, Pólyában, Fejérben, Rieszben…? Akkor döbbentem rá, igen, van, de az annyira szem elé álló, annyira triviális tény, hogy azért nem gondoltam, nem gondoltak rá mások sem. Igen, a nyelv, az anyanyelv…A magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. A konkrétumot nem annyira a főneveink, hanem igéink adjak meg, s a magyar nyelv hihetetlenül gazdag az igék módosulásaiban is (…) Nem járok tehát messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy a szellem es a nyelv összefonódásának vagyunk itt a tanúi.”

Folytathatjuk Schiller Róbert szemlélődését Kati Marton könyvének megidézésével. A „Kilenc magyar, aki világgá ment es megváltoztatta a világot” Teller, Neumann, Szilárd es Wigner valamint két filmrendezőről:Kordáról és Curtizről, két fotóművészről: André Kertészről és Robert Capáról és egy íróról: Koestlerről szól. A címlapon neveik két változatban; ahogyan anyakönyvezték, és ahogyan megismerte őket a világ. Kissé nosztalgikus és dicsőítő ének ez az egykori Budapestről. Ezt rombolta szét a háború, a forradalmak, Trianon, innen tartotta célszerűbbnek a távozást a kilenc világhírű magyar. Valamennyien magyar tudatú asszimilálódott, vallásuktól kitért, zsidó családból származnak. Nagypolgár, értelmiségi, proletár – a családi háttér szociálisan különböző volt.

A dualizmus korának liberalizmusát, az emancipációt, a vallási-faji korlátok elhagyását egyformán élhették meg.

Ez teszi a sorsukat egymáshoz hasonlatossá. Schillernek oly közelivé, aki hasonló fészekaljból származik.

Miben rejlik a csoda, aminek Schiller Róbert is az egyik hordozója? (Elég, ha a kötet szédítően gazdag tartalomjegyzékét olvassuk végig – és tátva marad a szánk.) Schiller a kémián, részecskefizikán és tudománytörténeten túl otthonosan mozog a verslábak között, figyelmet érdemlő összehasonlításokat produkál a magyar költészet nagyjainak gondolatmenetében verseiken keresztül. Dolgozatai Aranyról, József Attiláról, Kölcseyről egyetemi előadásként is megállnák a helyüket, pedig szerzőjük csupán mintha csak a tisztességes ismeretterjesztést tűzte volna ki maga elé – igaz nem középiskolás fokon. De remek esszéket közöl képzőművészeti és zenei témakörökből is. Tudománytörténeti elmélkedéseiben izgalmas párhuzamokat és/vagy ellentmondásokat fedez fel a tudósok előítéletei (hipotézisei) és a jelentős kortárs filozófusok világképe között. Minden írása külön-külön egy-egy szellemi kalandregény.

Mi a titka a széles látókör igényének a korunkban, amikor a természettudományos irányultságú értelmiségiek világlátása annyira elkülönül, hogy a nemzedékek szinte már egyetemista korukban párbeszédképtelenné válnak a reál és a humán tudományos világkép határa mentén. Talán a példaképek hiánya, hogy a „marslakók” és a többiek nem csupán a magyar anyanyelvükkel, hanem a magyar kultúrával is szoros kapcsolatot tartottak fenn.

Teller Ede zongorázott és éjjeliszekrényén tartotta Ady verseit. „Tisza László útjait előbb Kalmár László és Péter Rózsa, később Teller Ede egyengette. Bay Zoltánt szoros barátság fűzte Szabó Lőrinchez és Szent-Györgyihez. Balázs Nándor Szilárddal került közeli kapcsolatba. A két nagy tanár, Vermes és Kunfalvi, diákkoruk óta voltak jó barátok. Ami a magyarok életrajzait illeti, azok persze híven követik történelmünket. Jelentékeny emberekről van azonban szó, akiket tehetségük, eszük, munkabírásuk, bátor leleményességük és nem ritkán humoruk segítet abban, hogy kicselezzék Clemenceau-t, Hitlert, Rákosit, háborút, fogságot, gyűlöletet.”

Valóban

nehéz, vagy inkább lehetetlen az évszázadok óta felhalmozott tudás és információ végtelennek tűnő tömegében polihisztorrá válni.

De a naiv szándék és a valós példák követése nyelvünk és hagyományaink segítségével valóságos lehetősége a mai nemzedékeknek. Erre biztatnak Schiller Róbert tanulmányaiban felsorolt példái és eddigi életműve alapján önmaga is.

Schiller Róbert

A kételkedés gyönyörűsége

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó

Felelős vezető: Votisky Zsuzsa

Főszerkesztő: Horváth Balázs

A kötetet gondozta: Leiszter Attila

A boritót Konok Tamás festményének felhasznalásával Szalay Éva készitette

Készült a Multiszolg Bt. nyomdájában

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129979