Eszünkbe kellene hogy jusson, akárhányszor elénekeltetik velünk a himnuszt gyermekünk iskolai ünnepélyén, hogy ki volt Kölcsey: »a törvényszékek elrendezésének«, a jogállamnak, a törvény előtti egyenlőségnek a fanatikus és doktrinér híve, az első magyar parlamenti képviselő, aki elvi okokból mondott le a mandátumáról (Kossuth Lajos aznap szétküldött szamizdat Országgyűlési Tudósításait gyászkeret övezte). Az ő, a Deák, Eötvös, Lukács Móric, Szemere szellemét a Magyar Helsinki Bizottság épp betiltott börtönprogramja folytatja: a Vélemény a fogházjavítás ügyében már 1838-ban megjelent, a reformkor egyik fő témája volt – és ma…!? A börtönviszonyok pokoliak ma is, ámde most nincsenek felelősségteljes, humanista államférfiak, akik tudnák, hogy az emberséges büntetés a civilizáció egyik legfontosabb jele…
A Hymnus éneklése a magyar diktatúrák rossz szokása. Hagyják meg a szabad magyar társadalomnak, ha majd egyszer létrejön: Kölcsey nem nekik írt.
A magyar kultúra – a régi, az igazi – a szabadságküzdelem, a forradalmiság kultúrája. A szegény magyar jobboldalnak nincs kulturális múltja. Csak politikai jelene. És jövője. De szálljon le a reformkorról és 48-ról. A liberálisok, az egalitárius reformerek szidalmazásáról. Együtt a kettő nem megy.
Csak hát akkor mit fognak szavalni és énekelni.
Csak ellenfeleik írtak emlékezetes verseket és dalokat. Igaz, amúgy nem mentek semmire. A versek, a dalok, az értekezések a fogházjavítás ügyében, a vagyontalanok jogorvoslatának ügyében, a hivatalviselés ügyében: érthetetlenek ma már. Az egész valami piros-fehér-zöld izé, amelyben úgy tetszik, mintha Görgei (nem Görgey!) és Horthy egykutya lenne, hiszen mindketten hivatásos katonák voltak.