Az ellenzék ötlettelenségéről

2018. április 20. 15:07

Trombitás Kristóf
Mandiner

A mostani ellenzéki felhajtás semmi másról sem szól, csak az ötlettelenségről.

Fülembe csengenek még Tóta W. Árpád 2006-ban írt mondatai, amelyek így szóltak.

„Demokráciában nincs forradalom. Választás van. Ha valami nem tetszik, akkor nem az a módi, hogy felborítjuk a villamost, hanem elmegyünk szavazni. Aki itt felborítja a villamost, lezárja a hidat meg felborogatja a kukát, az nem forradalmár, hanem bűnöző, huligán, söpredék. Működő demokráciában az ilyennek baja eshet. Ha mégis sikerrel jár, akkor meg puccsista, akit illik lebombázni. Persze elképzelhető annyira hülye puccsista, akit nem kell bombázni, mert magától nekimegy a holnap üvegajtajának, és felkenődik rá, mint egy krumplibogár. Fogsz kapni egy szép nagy szavazólapot. Megkeresed rajta a gazdit – Isten ajándékát –, beikszeled, és húzol haza. Szépen kivárod a végeredményt, aztán vagy csóválod a farkad boldogan, hogy mégis tiéd a gondnoki állás a székházban, vagy tudomásul veszed, hogy bukta. Utána még ki lehet menni az utcára örvendeni vagy búslakodni, újabb síkidomokat alakítani, egy kis dombra lecsücsülni.”

Mikor esik már le mindenkinek, hogy az ún. baloldalon senki sem törődik azzal, hogy mit mondtak 1-2-15 évvel ezelőtt? Mikor értik már meg azok az európai értelemben vett konzervatívok, akik ilyen vagy olyan okokból – jórészt egyébként számításból is, mert a NER-ben már nem osztottak lapot nekik –, de dörgölőznek a baloldalhoz és szívesen hajolnak le a legkisebb, ajakbiggyesztéssel adott, megalázó bókért is, hogy nem nyerhetnek bocsánatot, mert releváns meggyőződés híján új programadóik számára csak az árulás számít?

És ennek tanulságai ránk is vonatkoznak. El kell felejtenünk azt, hogy a politikai paletta bizonyos szegmenseiben bárkivel is lehet vitát folytatni vagy a meggyőzésére hajtani. Pontosan úgy változtatják az ideáikat, ahogy az érdekükben áll. Vagy még inkább úgy, amitől több sikert remélnek. Amikor győztesek a választásokon, akkor nyugodt, visszafogott demokraták, akik mindenkit óva intenek attól, hogy az utcára vonuljon. Emlékszünk még arra, hogy 2002-ben vagy 2006-ban milyen reakciók kísérték az olyan jobboldali ötleteket, amelyek az utcai politizálást tűzték ki célként? A progresszió technokratái egyként rándultak össze erre a fasiszta gondolatra. Az utcán? Politizálni? Mégis mit képzelnek ezek a fideszesek? Mindenkinek el kell fogadnia a választás végeredményét, aztán pedig 4 év múlva lehet újra próbálkozni.

Teljesen más a helyzet, amennyiben a választásokon képtelenek nyerni. Akkor hirtelen az utcai demonstrációk a demokrácia ünnepei lesznek, az egyetlen ellenállási lehetőség az önkénnyel szemben. Tényleg ennyire nincs bőr a képükön?

Ez az egész mese, ami a diktatúrát, a megtévesztést meg minden mást érint,

semmi másról sem szól, csak az ötlettelenségről.

Mert valamit most már tényleg ki kéne találni arra, hogy megszólítsák az embereket. Ehhez tényleg a fiatalság a legjobb terep. Ezek a gyerekek már egy olyan világban nőttek fel, ahol nem az számít, mi igaz és mi nem, hanem az, hogy mennyire erőszakosan lehet egy társadalmi dogmát nyomatni.

Maradjunk akár csak a kivándorlásnál. Teljesen mindegy, hogy a valóság az, hogy európai szinten is kimondottan kedvezőek Magyarország mutatói ebben a tekintetben, nem számít, hogy Közép-Európában itthon a legkisebb a kiáramló munkaerő száma. Egyedül az a lényeg, hogy bizonyos orgánumok mennyire ordítják ennek az ellenkezőjét. Párhuzamos valóságokról hadoválnak a balos médiumok? Esetleg nézzenek körül a saját házuk táján, a felépített és teljesen hamis konstrukcióikkal, handabandáikkal és megtévesztéseikkel.

Hirtelen az Árpád-sávos zászló is elfogadható lett. Mindeddig azt is szóvá lehetett tenni, hogy a Parlamentben mi keresnivalója van, beszélni kellett a súlyos, történelmi örökségéről, de mindez már nem számít és örömteli érzés azokat az EU-zászlók mellett látni. Miért? Mi oldotta fel ezt az évtizedes, folyamatos háborút egy nemzeti jelkép ügyében? Mi vezetett el ehhez a csodás revelációval felérő elfogadáshoz? Az, hogy megint Orbán-kormány lesz.

Ezért innentől fogva az addig náciknak tartott elemeket is örömmel fogadják maguk közé. Ide a rozsdás bökőt, hogy amennyiben Bácsfi Diána tűnne fel a tömegben, még a nyilas korszakából, és fel akarna szólalni a színpadon, miután mindenkit biztosított arról, hogy utálja a Fideszt, odaengednék. Mennyire lehet komolyan venni azok hisztériáját a jogállamért és a demokráciáért, akik

negyed évszázados kultúrharcokat is a sutba dobnak csak azért, mert ők még mindig jobban tudnak gyűlölni, mint az ellenfeleik?

Úgyszintén, milyen hosszan volt egy konzervatívok felett lebegő örökös stigma az, hogy ha nem vigyáz a józan baloldal, akkor végül összefognak jobboldaliak a szélsőségekkel, hiszen alapvetően hozzájuk tartoznak?

Már Antalléknak is ezzel kellett megküzdeni, nem beszélve az első Orbán-kormányról, akiket folyamatosan összeboronáltak a MIÉP-pel. Ennek ellenére frigy soha nem történt. És mit látunk ugyanattól a szellemi közegtől, ami rögtön az elején a mesterséges hisztériakeltéssel, állandó bőröndpakolással és megélhetési rettegéssel megmérgezte a közbeszédet? Azt, hogy van képük azokkal összeborulni, akik pár éve még hangosan zsidóztak és cigányoztak. Akiknek az egyik társelnökük hamarosan egy szkinhed lesz, a másik meg az inverz Schindler. Akiknek a frakciójában lehetett mondjuk olyan ember, aki beleköpött a Duna-parti emlékmű cipőibe.

Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el azon,

mi lenne, ha bármilyen okból a Fidesz talált volna okot arra, hogy együttműködjön a Jobbikkal.

Akkor a baloldali médiumok szemében mennyit ért volna a Jobbik néppártosodása? Micsoda hisztéria uralkodott volna itt, ha bármikor, bármiben a Fidesz a Jobbikkal közösen döntött volna? A világ túlsó feléig visszhangzana azóta is a tiráda. És most miért is lehetett minden egyes mocsokság tabula rasa? Mészáros és Tiborcz miatt, azért. Komolyan? Ezt a magyarázatot elhiszik az emberek, aztán csodálkoznak rajta, ha nagy részüket hülyének tartjuk?

Ha valaki nem bír belenyugodni abba, hogy az előre ismert és mellesleg demokratikus játékszabályok mellett veszített, az olyan, mint a hisztériás gyerek. Nem táplálni kell a hisztériáját, hanem úgy tenni, mintha észre se venné az ember a sikoltozást.

Ettől még a gyerekek nyugodtan érezzék magukat váteszeknek. Olyan szerencsés időket élünk, hogy a szerepjátékos álmait bárki megvalósíthatja anélkül, hogy retorzióktól kéne tartania. Bár nem értem, hogy azt a kognitív disszonanciát, amit az okoz, hogy ők elvileg diktatúrában teszik mindezt, mégsem görbül a hajuk szála sem, hogyan oldják fel magukban, de ez már az ő dolguk. Annak idején mondjuk Orbán Viktor és társai tényleg azzal néztek szembe egy-egy tüntetés során, hogy ennek a vége verés is lehet. Lett is időnként.

Jó dolog, hogy ma már ez véletlenül sem opció, szemben mondjuk 2006-tal. A rendfenntartó szervek az elmúlt 8 évben mindig példamutató higgadtsággal jártak el, éspedig nagyon helyesen. Úgyhogy végül mindenki jól jár. A tüntetők egy ideig, amíg tart a lelkesedés, beleélhetik magukat a játékba, csak most nem orkok vagy tündék lehetnek és nem dobókockával játszanak, az ellenzéki pártok élvezik a pezsgést, amit tisztán saját erőforrásokból soha nem tudtak volna létrehozni, a kormány meg végzi tovább a munkáját. A kutya ugat, a karaván halad.

De közben azért mindig emlékezzünk arra, hogy bizonyos szegmensekkel nekünk semmi dolgunk sincsen. Se vitánk, se beszédünk, se elhivatottságunk a meggyőzésre.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/128454