A választás hálójában

2018. április 19. 15:48

Szánthó Miklós
Mandiner

Nem a rendszer „illegitim”, hanem az ellenzéki stratégia vallott kudarcot. A vereségnél csak egy rosszabb dolog van: ha azt nem ismerik be.

Magyarországon már nem csak a politikához és a focihoz, de a választási eljáráshoz is ért mindenki – főleg a poszttraumatikus stressz krónikus tüneteit mutató ellenzéki pártok és egyes csatolmányaik. Ebbe a körbe tartoznak azok az „újságírók” is, akik most „rendszerszintű csalás nem történt” hangulatú cikkekkel igyekeznek érzékeltetni, hogy azért „csalásocskák” meg „visszaélések” történtek vagy történhettek itt-ott-amott. Most ez az ópiumpótlék: vagy elcsalták a választásokat, vagy ha el nem is csalták, de azért az „nem volt teljesen tiszta”. Kikapni tehát kikaptak, de egyrészt persze alapból „lejtett a pálya”, másrészt a lejtős pályát még be is zsírozták: lehet tehát „hangulati” alapja majd az egyes jövőbeni kormányzati intézkedések megkérdőjelezésének.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy mind maga a választási rendszer, mind az abból fakadó eredmény legitim, az alábbiak szerint.

Magyarországon 1990 óta mindig is vegyes, azaz a győztest segítő választási rendszer működött.

A korábbi és a hatályos választási rendszer is vegyes rendszer, mely egyszerre tartalmaz „arányos ágat”, azaz a pártlistás „csatornát” és „többségi ágat”, azaz egyéni választókerületeket. A választási rendszerek országról országra változnak, és amíg az egyenlő, általános és titkos választójog biztosíttatik – ahogy Magyarországon is –, addig a szabályok demokratikusnak minősülnek. Hogy ezen belül a jogalkotó milyen megoldást választ – az egyfordulós vagy kétfordulós megoldáson alapuló „győztes mindent visz” elvet alkalmazza, bejutási küszöbbel „tarkított” vagy anélküli arányos rendszert favorizálja, győzteskompenzációt ír elő stb. – az a „couleur locale” függvénye. Így a demokratikus keretrendszeren belül egyik sem minősíthető „igazságosnak” vagy „igazságtalannak”, az alapvető kérdés inkább az, hogy a jogalkotó a kormányzóképesség biztosítását, a kormányzati stabilitást vagy – utóbbinak inkább a kárára – az arányos képviseletet, a reprezentativitást tartja-e fontosabbnak?

Magyarországon 1989-1990 fordulóján egyszerűen az a politikai döntés született – igen, az „elitek kompromisszumaként” –, hogy a két elvet a német szisztéma alapján megpróbálják kombinálni, de úgy, hogy a kormányzóképesség biztosítása jusson inkább érvényre (míg a német rendszer a magyarhoz hasonlóan tartalmaz egyéni kerületeket és listákat, közben egy kompenzációs mechanizmus révén végül is arányos eredményt „hoz ki”). Fenti kompromisszumot a politikai aktorok és a választásokon részt vevő társadalom elfogadta és senki nem kérdőjelezte meg a ’90-es, ’94-es, ’98-as stb. választások eredményét, holott azok igen erősen torzítottak – a mai ellenzék fogalomkészletével tehát „igazságtalanok” voltak. Az alábbi táblázat mutatja az ún. „arányossági együtthatókat”, tehát hogy az egyes választásokon – politikai értelemben vett – „győztes pártok” listás szavazatarányukhoz képest mennyivel több parlamenti mandátumhoz jutottak végül.

Arányossági együttható a magyar országgyűlési választásokon

Év

Pártlista

Listára leadott szavazatok aránya

Parlamenti mandátumok aránya

Arányossági együttható

1990

MDF

24,73%

42,75%

1,72

1994

MSZP

32,99%

54,15%

1,64

1998

Fidesz

29,48%

38,34%

1,3

2002

MSZP

42,05%

46,11%

1,09

2006

MSZP

43,21%

49,20%

1,14

2010

Fidesz-KDNP

52,73%

68,13%

1,29

2014

Fidesz-KDNP

44,87%

66,83%

1,48

2018

Fidesz-KDNP

49,27%

66,83%

1,35

Fenti táblázatból is látszik, hogy a 2018-as országgyűlési választás eredménye pontosan a középmértéket testesíti meg:

a rendszerváltás óta lezajlott 8 választásból a negyedik legarányosabb (vagy legaránytalanabb) eredmény született most.

Míg a Fidesz-KDNP listás eredményéhez képest most 1,35-szörösével nagyobb mandátumarányhoz jutott a parlamentben, e „szorzó” 1990-ben 1,73 volt az MDF javára vagy 1,64 1994-ben az MSZP javára. Mégse mondta senki jogi értelemben Antall József vagy Horn Gyula kormányára, hogy illegitim lenne (arról nem is beszélve, hogy utóbbi esetében az MSZP és az SZDSZ országosan 52,73%-ot kapott, míg a balliberális koalíció mandátumaránya ennél 20 – igen, húsz! – százalékponttal volt magasabb.)

Ehhez még érdemes megnézni az ellenzéki pártok viszonyulásának „dinamikáját” a hatályos választási rendszerhez. Ugyebár 2013/14-től kezdődően azt „illegitimnek, aránytalannak, igazságtalannak” tartották – egészen 2018 február végéig, a hódmezővásárhelyi polgármester-választásig. Amikor – habár mint utólag kiderült: csak elviekben – „felcsillant a remény”, hogy valamiféle összefogással, koordinálással vagy „taktikai szavazással” megverhetik a Fideszt, azonnal elhallgattak a választási szabályokat korholó hangok és hirtelen arról szóltak a dolgok, hogy majd hogyan alakít kormányt Vona Gábor, Széll Bernadett és Gyurcsány Ferenc oda és vissza. Ha visszaemlékszünk, még április 8-án, vasárnap napközben – mikor jöttek be a magas részvételről tanúskodó részadatok – is az volt az első ellenzéki reakció, hogy ilyen elsöprően magas részvétel mellett majd megkérdőjelezhetetlen lesz a választás eredménye. Hát egyébként az lett, csak nem éppen úgy, ahogy ők azt gondolták.

De ami egyértelmű: az ellenzéki erők nem jogi vagy választásmatematikai indokok miatt tartják „igazságtalannak” a választási rendszert, hanem azért, mert népszerűtlenek. Amikor elhitték magukról, hogy népszerűek, már nagyon is megfelelt számárukra a hatályos struktúra.

Az egyéni választókerületekben dőlt el mindig is a választás.

Hamis az az állítás, miszerint a Fidesz-KDNP az egyéni választókerületek „babrálásával” biztosította be magának a kétharmadot. 1990 óta a győztes és utólag kormányzási lehetőséghez jutó párt vagy politikai tömb végső soron az egyéni körzetekben „biztosította be” stabil kormányzását. Az egyes választási rendszerekhez – és adott esetben az egyéni választókerületek szisztémájához – az egyes politikai erők, pártok alkalmazkodnak és annak lehetőségeit fel/kihasználva igyekeznek győzni, vagy legalábbis jobb eredményt elérni. ’90 után is ez történt a magyar pártrendszer koncentrációja során: ahogy haladunk előre az időben, a választási adatok azt mutatják, hogy a „nagypártok” fölözték le az egyéni körzetek (és a korábban létező területi listák) „hasznát”, a kisebb pártok jóformán csak az országos (kompenzációs) listáról szereztek mandátumokat.

Hogy egy- vagy kétfordulós-e a választási rendszer, annak megítélése ugyanolyan, mint az „igazságosság” kérdése. Az egyfordulósban nincs lehetőség „előzetes megmérettetésre” vagy „erőfelmérésre”, ugyanakkor tiszta helyzetet teremt abban a tekintetben, hogy ki kivel van. (Ezt utóbbit nem tudták egyébiránt eldönteni az ellenzéki pártok április 8-ig.) A kétfordulósban valóban több lehetőség nyílik a taktikázásra, de ez egyben azt is jelenti, hogy könnyen megvezethetőek a szavazók. Ahogy ma azt mondják az „árulókeresős projektben” a baloldalon, hogy hány körzetben ment el a vissza nem lépő LMP miatt a választás, vissza lehetne kérdezni: a ’98-as 7%-os eredmény fényében vajon hányan akartak ’94-ben az akkor az első fordulóban 20%-ot elérő SZDSZ szavazói közül az MSZP-vel közös kormányzást?

Tény, hogy 2010-ig az egyéni kerületek/listás mandátumok egymáshoz viszonyított aránya 46:54 volt, míg az új rendszerben 53:47 – tehát enyhe eltolódás következett be az egyéni mandátumok javára. E 2011-ben eszközölt módosítás egyáltalán nem titkolt célja azonban a (mindenkori) stabilabb kormánytöbbség biztosítása volt – és igazából pontosan ennek kihasználása volt (lett volna) a célja az ellenzéki együttműködésnek, mely nem csak az ellenzéki pártok, de szavazók ellentétes irányú akarata miatt sem jött létre. Tehát

nem a rendszer „illegitim”, hanem az ellenzéki stratégia vallott kudarcot.

Annak emlegetése pedig egy olyen politikai környezetben, ahol jó másfél hónapon át minden az „esélyes jelöltekről” és a „taktikai szavazásról” szólt, hogy „az LMP-s/momentumos/kétfarkús szavazók voksaival megakadályozható lett volna a kétharmad/elérhető lett volna a kormányváltás”, valójában a szavazók mélységes lenézéséről tanúskodik. Azon kellene inkább elgondolkodni, hogy a „billegő körzetekben” a kispártok jelöltjeire szavazók miért támogatták mégis inkább saját pártjukat, semmint a DK-s, MSZP-s vagy jobbikos jelöltet?

És hadd tegyek hozzá még valamit: ha valami, akkor a korábbi választókerületi struktúra, nos, az volt alkotmányellenes. Ezt kétszer, egyszer 2005-ben, majd azt követően 2010-ben is kimondta az Alkotmánybíróság, de nem emlékszem, hogy bárki megkérdőjelezte volna az akkori (mondom, formálisan is alkotmányellenes) szabályokon alapuló választások eredményét, arra meg pláne nem, hogy az akkor regnáló MSZP-SZDSZ kormányzat bármit is tett volna a probléma orvoslása érdekében.

A választások technikai kivitelezése szakszerű és átlátható volt, választási szervek szakszerűen és átláthatóan tettek eleget a megbízatásuknak. A vicces az az, hogy ezt nem én mondom, hanem a jelenlegi kormányzattal, illetve kormánypártokkal nem éppen kesztyűs kézzel bánó EBESZ. Azoknak, akiknek a választások napján a valóban, de csak elszórtan tapasztalható „anomáliákból” az egész rendszer és az eredmény megkérdőjelezése következik, fogalmuk sincs, mi zajlik a szavazatok összesítése, számolása, adminisztrálása és nyilvánosságra hozatala kapcsán mondjuk Olaszországban vagy az Egyesült Államokban. Az, hogy mi itt Magyarországon már a választások estéjén, pár órával az szavazóurnák zárása után hozzávetőleges előzetes eredményről tudunk beszélni, egyáltalán nem általános – van, ahol akár napokat is kell várni ilyesmire. Adott esetben pontosan azt kell pozitívumként értékelni, hogy aki egy szavazókörbe a választás napján este 19:00-ig megérkezett (vagy beállt a sorba), az szavazhatott. A „kígyózó kígyókból” csak nálunk van (sajtó)felháborodás – az egyébiránt egyáltalán nem szokatlan.

Az is slágertéma az „anomáliák bizonyítására”, hogy hány szavazatot kellett érvényteleníteni, ezzel befolyásolva a végeredményt. Ezért érdemes látni: ahogy a sorban állások, úgy ez sem szokatlan jelenség – csak az arra elhivatottságot érző baloldali sajtó próbálja ezt annak beállítani. A legtöbb érvénytelen voks az 1990-es szavazás során született (172 ezer, az összes szavazat 3,5%-a), de az ezt követő valamennyi választáson is „stabilan” 40-80 ezer mozgott ez a szám, mely – részvételtől függően – a leadott szavazatoknak hozzávetőlegesen 1%-át tette ki. Ehhez képest tehát

az, hogy a most vasárnap leadottak közül 60 ezer minősült érvénytelennek (~1%), egyáltalán nem minősül kirívónak.

Sőt, mivel a szavazatérvénytelenítés során valamennyi pártlistára/jelöltre adott szavazatösszességből ugyanannyit vonnak le, a legtöbb érintett szavazókörben ezzel a Fidesz-KDNP járt a legrosszabbul, ugyanis általában nála „volt” annyi voks, melyből az összes, érvénytelennek minősített szavazat számát le lehetett vonni – értelemszerűen hiába van mondjuk 25 érvénytelennek minősített szavazólap, az egy szavazókörben 10 vagy 5 szavazattal bíró listából csak 10-et vagy 5-öt lehet levonni.

Mindennek kapcsán azt is szükséges kiemelni, hogy a 10 ezer szavazókörbe az ellenzéki pártok 16 ezer delegáltat küldtek, akik végig ott voltak és ellenőriztek a szavazás során. Ha tehát akár a szavazólapokkal, akár bármi mással valami „machináció” történt volna, az azt jelentené, hogy ezek az ellenzéki szavazóköri biztosok szeme láttára vagy tudtával történtek – ami nyilvánvalóan kizárt. Ezért az egyes pártoknak a szavazólapokkal történő visszaélésekről szóló állításai egyben azt is jelentik, hogy saját delegáltjaikat is „csalással” vádolják.

Vélhetően poszttraumatikus stressz szindrómáról van szó az ellenzék esetében. Nagyobb volumenű negatív élmény, megrázkódtatás hatására kialakuló szorongásérzetet, frusztrációt, depressziót a pszichológia poszttraumatikus stressz szindrómának nevezi, melynek egyik tünete, hogy bár az adott behatást a beteg maga előtt sokszor filmszerűen „lejátssza”, azzal, illetve a behatás mögött álló valós okkal szembenézni képtelen és ezért pótmagyarázatokat gyárt, álvalóságba menekül. Ez igaz jelenlegi állapotában az ellenzéki pártokra, de még inkább az annak szerepét fokról-fokra átvenni igyekvő, de ezzel egyidejűleg tetteiért semmiféle felelősséget nem viselő sajtóra is. A választás előtti években-hónapokban-hetekben ugyanis az volt az állítás, hogy a) diktatúra épül, jogállamiság és demokrácia már csak nyomokban létezik az országban; b) mindez elviselhetetlen, ez az embereknek rossz, akik amúgy is nyomorognak a gazdaságpolitika miatt, ezért kormányváltást akarnak; c) mivel ez az emberek megkérdőjelezhetetlen akarata, ezért a pártoknak – Jobbiktól a DK-ig – össze kell fogniuk valahogyan; d) ha ez nem fog menni, akkor majd az emberek a voksaikkal kényszerítik ki a kormányváltást (aka. „taktikai szavazás”).

Ez az egész április 8-án napközbenig még tartotta magát, de úgy este 10-11 óra fele már lefagyott az arcokról a bizakodó mosoly. Kiderült ugyanis:

egész egyszerűen nem létezik egy irányba szavazó „kormányváltó sokaság”.

Ebből azonban sokak számára nem az következik, hogy politikai, morális és erkölcsi önrevíziót tartsanak, hanem külső, fabulált okokban – egyfordulós rendszer, érvénytelen szavazatok, „áruló LMP” – keressék a kudarc okát. A legfantasztikusabb mindezek közül a trendi-fiatalosch-bicajosch ellenzéki online sajtó, amely április 8-ig – pártként viselkedve a pártok helyett – egy emberként igyekezett megalkotni a kormányváltás programját és stratégiáját – majd mikor kisült, hogy a megálmodott forgatókönyv működésképtelen, egyszerűen feltartott kézzel átlépnek az ellenzéki pártok tetemei felett, mondván, „nekünk semmi közünk ehhez”.

Az igazán arcátlanabbjai még hosszú „elemzéseket” is publikálnak arról, hogy mennyire alkalmatlanok az ellenzéki politikusok, és igazából az egész sztori már fogantatásától fogva kudarcra volt ítélve.

Ezek hátsó zsöllyéből szivárgó a borízű kommentek valójában csak egy dolgot nem vesznek figyelembe: hogy a 2018. április 8-ai választás volt 2006 ősze óta zsinórban a tizedik országos szavazás, amit a Fidesz-KDNP megnyert. Annyi – 2.824.647 – szavazattal, mint még soha senki Magyarország történetében.

Szóval mondom még egyszer: a vereségnél csak egy rosszabb dolog van – ha azt nem ismerik be.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/128408