Nekem a jobboldal

2018. április 17. 09:46

Leimeiszter Barnabás
Mandiner

A jobboldal rászokott arra, hogy különféle kellemetlenül transzcendentális valóságokra vezesse vissza magát. Mostanában éppen a lázadás éthosza van divatban, hemzseg a sok „kell” és „muszáj”. Pedig a jobboldal egyszerűen a rend és az anarchia egyensúlyát jelenti.

Mi a jobboldal?

A kérdés föltevése, mindjárt szögezzük le, több szempontból is gyenge lábakon áll, ha megengedik nekem ezt a képzavart. Azt sugallja, hogy van valamiféle érvényes válaszom a fölvetett problémára, ami nem igaz; de legalábbis azt, hogy ez a kérdés olyannyira érdekes, hogy megéri valami nagyon okos és – főleg – nagyon hosszú szöveget körítenie alá az embernek, amivel kapcsolatban szintén vannak kétségeim. Véletlenül sem szeretnék elemzésekbe és érvelésekbe bocsátkozni, abszolút felelőtlenül játszadozom csak a kérdéssel, és körülbelül annyi szellemi igényességgel teszem ezt, mint amikor az egyszeri műkörmös eltűnődik azon, hogy mi a boldogság.

Azért is helytálló ez az analógia, mert mindkét kérdésre csak a legelnyűttebb self-help válaszok adhatók, amik lelket öntenek belénk, igazolják azokat a nevetséges magatartásokat és pózokat, amikbe belemerevedtünk az évek során, és felmentenek bennünket a piszkosságaink miatt mardosó bűntudat alól.

Nem igyekszem megfejteni a kérdést, mert az így születő meghatározások csak arra jók, hogy éleket vasaljunk velük a világba, ami, lássuk be, elég idegesítő szokás. „A gondolatokat nedvmentes zacskókban osztogatták, minden polgár rendelkezett a maga kis csomagjával, a maga politikai nézeteivel, és ezt a tüchtig, nem túl terjedelmes tatyót illedelmesen elrendezgette az agyában; családi körben vagy a kávéházban időről időre leltárt készített róluk, hogy aztán gondosan visszahelyezze őket a helyükre, ódzkodva attól, hogy bármi újdonságot hozzájuk tegyen. Néha az is megesett vele, hogy nézeteit előtálalva dühösen bömbölni kezdett, így akart tanúbizonyságot adni szabadságáról; ilyenkor azt érezte, hogy majd’ szétreped a feje. Ez azonban csak téves riasztás volt: a gondolatait, bárhogyan is raktározta őket, olyan módon válogatta meg, hogy sohasem kellett attól tartani, hogy robbanó eleggyé válnak. Sohasem adtak okot semmilyen zavaró kérdésre” – írta Marcel Aymé a német megszállás után arról, milyen fojtogató szellemi viszonyok uralkodtak a harmincas évek Franciaországában.

Ma sem jobb a helyzet, sőt: a social media visszhangkamráiban

ma minden eddiginél biztosabban védve van attól a polgár, hogy bármi is veszélybe sodorja a világlátását.

Szubjektív leszek tehát, és remélem, hogy sokan nem értenek velem egyet, de valahol azt is, hogy a magam meggyőződései is kimozdulnak kicsit a helyükről – elvégre annak, hogy ír az ember, ez a lényege.

*

Cioran írja valahol: a buddhizmusban az a tulajdonsága vonzza leginkább, hogy a lehető legkevesebb hitet követeli meg az embertől. Nem kényszeríti arra a követőit, hogy olyan hóbortos képzeteket tegyenek magukévá az üdvözülés érdekében, mint az egy Isten, a szeplőtelen fogantatás és így tovább. Folytatva azt a gondolatmenetet, amit a legutóbbi írásomban elkezdtem (legyünk lusták és közönyösek!), úgy fogalmaznék, hogy a jobboldaliságnak – pontosabban szólva annak a jobboldaliságnak, amit én optimálisnak tartanék – nagy előnye az, hogy sokkal kisebb lelki energiabefektetést, sokkal kevesebb szellemi elköteleződést igényel, mint a baloldali eszmék.

Másképp mondva: egy politikai gondolat annál vonzóbb számomra, minél kevesebb hittételen keresztül vezet az út az igazához. Ahhoz, hogy a liberális demokrácia vagy akár a proletárdiktatúra hívei legyünk, meg kell erőszakolnunk a legjózanabb ösztöneinket, rá kell gyűrnünk magunkat, hogy minden racionális és tapasztalati ellenérv dacára higgyünk az olyan homályos metafizikai fogalmakban, mint az egyenlőség, a haladás, az emberi jogok – én pedig mindenképpen szeretném megspórolni azt az erőfeszítést, ami ehhez az egész lényünket igénybe vevő bakugráshoz szükséges.

Végtelenül kényelmes vagyok: nem akarok végigcaplatni a belső várkastély mind a hét lakásán, hogy meggyőződjek egy világnézet helyességéről. A jobboldali gondolkodás vezérmotívumai, mint a hierarchia vagy a hagyományok tisztelete, az emberi élet leghétköznapibb élményeire, a közösségi létezés legáltalánosabb tapasztalataira válaszolnak – politikai agnosztikusként ezzel tökéletesen megelégszem. 

Ugyanakkor – válaszul talán arra a mozgalmas hitéletre, ami a baloldalon észlelhető –

a jobboldal is rászokott arra, hogy különféle kellemetlenül transzcendentális valóságokra vezesse vissza magát.

Mostanában éppen a lázadás éthosza van divatban, de ugyanilyen babonás fogalom a küzdelem, a harc, a heroizmus is, ezek körül a fogalmak körül pedig csak úgy hemzseg a sok „kell” és „muszáj”.

Egyesek talán rendelkeznek a harmadik szemmel, hogy birtokukba vehessék ezeknek a minden irónia nélkül és szinte kötőszóként használt kifejezéseknek a Misztikus Lényegét; én viszont nehezen látom be, hogy például a „harc” eszményét miként ülteti át a gyakorlatba a huszonegyedik századi, posztmodern értelmiségi a maga elvarázstalanodott, elkényelmesedett, meghasonlott életében. Nyilván lehet nagyon heroikusan ütlegelni a klaviatúrát, meg roppant küzdelmes Facebook- meg Twitter-posztokban rohamra hívni a modernitás ellen, mégis az az érzésem, hogy ezek a szavak nem jelentenek semmit.

*

Azt is elég bizarrnak gondolatnak tartom, miszerint a jobboldaliságot értékekre – vallás, munka, haza, család meg egyebek – kéne alapozni. Jobban szólva ezeknek a közkeletű értékeknek a készen kapottságával, felszínességével van bajom, meg azzal a mélységes igénytelenséggel, ahogyan odalökik őket az emberek elé, azt feltételezve, hogy megelégednek velük.

Abba most ne is menjünk bele, hogy mennyire hamisak azok a globális értékapokalipszisről szóló szövegek, amik a konzervatív oldalon terjednek, és amikkel a jobboldal minden középszerű avagy kellemetlen, kínos jelenségét takargatni lehet. Ha az értékapokalipszis valós jelenség, semmiképpen nem az értékek, az erkölcsi ítéletek eltűnése, hanem végletes túltengése okozza, amihez a bal- és a jobboldal, mondani se kell, egyformán hozzájárul.

Mostanában halásztam ki az Országos Idegennyelvű Könyvtár egészen valószínűtlen kincseket rejtő gyűjteményéből egy kevéssé ismert francia szerzőnek, François Senteinnek a világháború alatt írt naplóját, a Minutes d’un libertin-t. A 2010-ban elhunyt Seintein az Action française nevű monarchista szervezet köreiből indult, később jobboldali folyóiratoknál, illetve gimnáziumi irodalomtanárként dolgozott. Ahogy könyvének címe is mutatja, de Sade márki nyomán libertinusnak vallotta magát, közeli kapcsolatban volt Jean Cocteau-val és Jean Genet-vel, akiknek a szexuális ízlését is osztotta. Miután a Vichy-kormányzat meghirdette a travail, famille, patrie mottóját, Seintein a következőket jegyezte fel naplójába: „Egy normális ember, vagyis egy szabad szellem első megmozdulása természetesen az, hogy fellázad a rá kiszabott dolgok – a munka, a család, a haza – ellen. Aztán az értelem elfogadja ezeket a feltételeket, de csak azután, hogy saját maga újrateremtette az okokat, amelyeken alapulnak. Maurras volt számunkra ezeknek az okoknak a mestere; vele együtt mindig bizalmatlanok leszünk azokkal szemben, akiknek nincs szükségük rájuk.” Seintein felidézi, amikor az Action française és a modern francia nacionalizmus véresszájú vezéralakja, a filozófus-költő Charles Maurras egy újságcikkben nekiment Pétain marsallnak, amiért az Franciaország misztikumáról beszélt. A romantikától zsigerileg irtózó Maurras rámutatott: az efféle éteri látomások teljességgel félrevezetnek, a nacionalizmus igaza nagyon is földhözragadt szükségszerűségekből fakad.

Maurras

Ugyanígy áll a helyzet a családdal is” – folytatja Seintein. „Nincs vele semmi baj, ha felidézzük teremtő okait: az örökséget, amely kötelez, a tulajdonból fakadó felelősséget, a gyerekeket, akik azt mondják, hogy »nálunk ezt csinálják… ezt pedig nem csinálják nálunk«; ha úgy tekintünk a családra, mint a hagyomány és a kaland magánvállalkozására. (..) De nem kérünk belőle, ha a lakásuk mélyén, ebédlőasztaluk előtt gubbasztó, szokásaikba és »boldogságukba« beletemetkezett családokról van szó. Igent mondunk a családra, ha az a szabadság fészkét jelenti az állammal szemben; elutasítjuk azonban, ha az állam eszköze.” Röviden: az értékek akkor válnak többé szánalmas ürügyeknél, ha beléjük oltjuk a saját okainkat, ezeken keresztül pedig a vívódásainkat, kétségeinket, akár elkeseredésünket, és – természetesen – az örömeinket is.

Nem volna ugyanakkor ellenemre, hogy még radikálisabb módon fogjunk neki a jobboldaliság demisztifikálásának. Mindig is erőltetettnek és kissé őszintétlennek éreztem a jobboldal törekvését, hogy pozitív jelentést adjon azoknak a fogalmaknak, amiket hirdet. Sokkal egyszerűbb és felszabadítóbb lenne kimondani az igazságot, amit a bőrünkön tapasztalunk, és arra támaszkodva megfogalmazni valamilyen álláspontot. Igen, a hagyományos család sokaknak traumák siralmas tárháza, egymás módszeres megnyomorításának a színhelye (ld. a tárgyban Philip Larkin örökbecsű sírversét). Igen, a nemzet eszménye eredetileg légből kapott értelmiségi konstrukció volt, melyben vadidegen emberekkel köteleztek összetartozásra egy-két esetleges közös vonásunk alapján.

És mégis érdemes védelmünkbe venni ezeket a dolgokat,

mivel az alternatívák – a különféle „kreatív” családmodellek egyfelől, az Európai Egyesült Államok és a hasonló utópiák másfelől – ezerszer boldogtalanabbá tesznek, tennének bennünket. (Mindezzel szemben persze elő lehetne jönni azzal a kifogással, hogy oké, de ilyen alapokon nem lehet választást nyerni. Szerintem viszont sokkal döbbenetesebbek azok az alapok, amiken lehet.)

*

A jobboldal elismeri és a maga zűrzavaros teljességében fogadja el az emberi természetet. Márpedig ennek az emberi természetnek az az egyik legmeghatározóbb jegye, hogy egyforma hévvel,

egyszerre vágyakozik a tekintély, a szabályok, a hagyományok nyújtotta biztonságra és a kötöttségek felrúgására, a féktelen szabadságra.

Az én jobboldaliságom tehát éppúgy pajzsára emeli az anarchiát, mint a rendet. Hajlamosak vagyunk összebékíthetetlen szélsőségekként tekinteni ezekre a fogalmakra, és bizonyos szempontból persze azok is; ugyanakkor többeket megkísértett a gondolat, hogy valamiképpen összehangolják a két tendenciát.

Tudjuk, hogy az anarchizmus atyja, Pierre-Joseph Proudhon a maga módján (és élete vége felé mindinkább) szimpatizált a monarchiával: nem látott elvi kivetnivalót abban, hogy az általa megálmodott, az eltérő államformákat ötvöző föderális rendszer élén az öröklés jogán megkoronázott király álljon. A már említett, ultrajobboldali Maurras pedig – többek között éppen Proudhonból inspirálódva – úgy definiálta a királyságot, mint „anarchia + 1”, olyan rendszerként tehát, amelyben a legkényesebb ügyekben döntő, a demokrácia szeszélyeitől megóvott tekintély visszakerül „felülre”, míg az egyéni és közösségi szabadságokat „alul” terjesztik ki a lehető legszélesebben. Maurras felfogása szerint a köztársasági rendszer ennek pont az ellentéte: a sorsfordító ügyekben, „fent” a választók önkénye határoz; ugyanakkor az „alsóbb” szinteken a bürokrácia elnyomása, az állam túlhatalma érvényesül.

Annak az anarchizmusnak azonban, amire utalok, mélyebb értelme van, mint pusztán a politikai berendezkedés problémái, amik végső soron érdektelenek. Egyfajta magatartást, attitűdöt értek alatta, amit persze nem lehet precízen bemérni, hiszen azzal éppen a lényegétől fosztanánk meg. Cinizmus, irónia, pesszimizmus, könnyedség, derű – így, egymás mellé pakolva persze esetlenül hatnak ezek a kulcsszavak; talán jobb úgy fogalmazni, hogy valami végső nyegleségről van szó, ami oldja az elburjánzó ideológiai, erkölcsi, technológiai struktúrák szorításában egyre inkább elnehezedő, megkeményedő valóságot.

A jobboldal a rend és az anarchia frigye, 

és ezzel mégis választ adtam a címben föltett kérdésre, még ha ez a válasz nem is túl szellemes vagy eredeti.

De beszéljen helyettem inkább Seintein: „Az én zászlómat először is magunkra terítjük, mint Rembrandt zászlóhordozója, játszunk vele a menet élén, a vállunkon visszük haza, és benne fekszünk le, nem úgy őrizzük tehát, mint egy holttestet. Nem elvont, majdhogynem kémiai, háromszínű jelkép ez, ami előtt kötelesek vagyunk kihúzni magunkat, hanem örömünket leljük benne, mert szép, mint a Bourbon-liliommal ékített fehér zászló volt. Az én zászlóm inkább fekete lesz, arany liliomokkal díszítve. Ne felejtsük el: az a zászló, amit nem teríthetünk magunkra, arra van ítélve, hogy egy nap a seggünket töröljük ki vele”.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126299